Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 17. szám
Hat évszázad alatt, amióta a Görgeyek első ismeretes, történet elődje Magyarországon megtelepedett, nagyot nőtt és mind terebélyesebb lett az ősi nemzetség családfája. Hajtásai Szepesből átnyúltak a szomszédos megyébe, de a föld apránként kicsúszott a nemes família lába alól. Férfiai sok mindenféléhez értettek: kardforgatáshoz, törvénytevéshez, diplomáciához; némelyik közülük a tudományokhoz vonzódott, egyet azonban nem tanultak meg soha: a szerzés művészetét. Lelkes hagyományok, apáról-fiúra élő mesék, amiken nem fog a rozsda, gyűltek halomra, de a vagyon mintha fordított viszonyban lett volna ezekkel a hagyomány kincsekkel s a család számbeli tisztes gyarapodásával. Busás házasságokról nem beszél a Görgeyek házi krónikája s irattárukban sincs nyoma zsíros móring leveleknek.
Hiszen kínálkozott volna a szerzés más módja is, ha áruba bocsátják magukat, lelkükből sarjadzó hitüket, mindazt, aminek Bécs oly jól tudta az árát, valahányszor magyar urak megvásárlására volt szüksége. De a Görgeyek sem a kuruc időkben, sem utánuk nem kufárkodtak az elvek vásárján. Protestánsok és igaz magyarok maradtak. Házasságukban szívük hajlandóságát követték. És helyzetük is úgy hozta magával, hogy fiaik-lányaik a velük egyrendű, derék, de anyagi javakban vajmi ritkán bővelkedő szepesi úri családok lányaival-fiaival lépjenek frigyre.
Nyilván a családi vagyon fogyatkozásával járt együtt, hogy a XVIII. század közepe óta az újabb nemzedékek tagjai közül mind többen kerestek boldogulást a katonai pályán. E katonáskodásuk pedig nem condottiere eszményektől fűtött valami volt, aminek vezérlőcsillaga a vak remény, a kalandvágy vagy a kedvező véletlen hajszolása; ők a katonáskodást hivatásnak tekintették - azon időkben az egyetlen pályának, mely a személyi érték és érdem számára teret nyitott. A XVIII. század Magyarországában tipikus jelenség a Görgeyek esete. Nemcsak ők voltak vele így, hanem az egész magyar gentry, legkivált a protestáns köznemesség fiai, mindazok, kikben több volt az érdeklődés a világ dolgai iránt, több a személyi becsvágy, erősebb a cselekvés ösztöne, mint amennyit a poshadt magyar közélet a maga nemesi kongregációival, tisztújításaival, táblabíráskodásával, vagy legjobb esetben követi megbízásaival igényelt. Igaz, ritkák voltak az ilyen tettre vágyók, de akikre az apai birtok megosztása után csak kevéske vagyon maradt, s akiket viszont a sors agilisebb természettel vert meg, mint amennyit az itthon csendesen kérődző élet le tudott kötni, azoknak nem maradt egyéb választása, mint a hamis csillogású gyöngyélet: elmenni katonának.
Így a katonáskodás nem csemete iskolája, inkább levezető csatornája volt a megnyilatkozást nem találó, céltalanul kallódó magyar energiáknak. Az illúziók menedékhelye volt ez; talán az egyetlen szilárd part azok előtt, kik erőnek-erejével kikívánkoztak a magyar tétlenség ingoványából. És ha éppen a katonáknak - a gárdistáknak - csapatából vált ki a nemzeti szellemet felpezsdítő költő pléiád, ne tulajdonítsuk ezt merőben annak, hogy a finom és pallérozott bécsi élet bizonyos nemzeti ízű nosztalgiákat érlelt meg a testőr ifjakban, hanem része lehetett ebben annak is, hogy e fiatal, feszülő energiák már megnyilvánulási alkalmat keresve jutottak a hadsereghez. Ha a katonáskodás nem vitt volna belé valamelyes életet, igazán a lélekölésig, a szellemi eltompulásig mozdulatlan lett volna a magyar mocsár. És végre is: megtérni a katonai pályáról, visszafordulni a hazai parlaghoz mindig lehetett. Nem volt hozzá késő akkor sem, mikor néhány évi tapasztalás után a nemes ifjú meggyőződött, hogy bizony nem született szerencse fiának. De legalább fiatal éveinek meg volt az a kellemes izgalma, hagy megpróbálkozott Fortuna istenasszony elé menni. Nem sikerült a találkozás. Édes remények széjjel foszlottak, jött helyükbe a bús lemondás, a mindenbe beletörődő nembánomság. S a csalódott ember megpihenni, visszaemlékezni, borgőzön álmokat színezni, táblabírói áldott nyugalomban tovább élni, megtért ahhoz a földhöz, ahonnan elszakadt,
A Görgeyek közt apránként örökséggé lett - a másfajta örökségük úgyis mindjobban gyérült - hogy fölnevelkedett ifjaik a katonai pályán keressenek boldogulást. Óh, a szerencse itt sem szegődött állhatatosan melléjük. Pompás katonák voltak, vitézek, közülök nem egy kitűnt a harctéren, sőt Görgey Jánosról, ki Kóburg Ezsaiás vezérlete alatt küzdött a francia forradalmi hadsereg ellen, s ki a maubeuge-i ütközetben esett el, fel van jegyezve, hogy mikor a harci tűzben szíven érte a golyó, holtában még átugratott egy patakon s csak a túlsó parton ejtette ki kezéből a kardot ...
Általában a katonáskodás csak arra volt jó, hogy általa s az esztendők meddő fáradságain keresztül a magyar fiúk megtanulják a keserű leckét: a hadseregnél nem vár rájuk csillogó karrier. Igen, talán ha nagy arisztokrata családok fiai, olyanoké, kiknek Bécsben palotája van s kik állandóan ott élnek a császár-király udvarlására. De máskülönben? parádénak, mulatós cimboráknak szerették az ármádiánál a magyar nemesi ifjakat. Jók voltak a fergeteges huszár-attakokhoz is, de egyébként nem volt nagy keletjük és különösen ott nem, hol a rangok, címek, kitüntetések osztogatására, az érdem jutalmazására került a sor.
Így esett, hogy összeköttetések és pártfogók híján rendesen a kapitányi rangnál akadt el a katona Görgeyek lassú ívelésű pályája. Nincs ezen csodálni való. Gondoljunk csak a nagy Széchenyire, ki szintén mint kapitány vált meg a hadseregtől, mert - mint annyi más - átlátta, hogy a magyarnak, még ha gróf is s hacsak nem kiváló kegyeltje az udvar hatalmasainak, felette nehéz magasabbra vergődnie ennél a grádusnál.
Világot láttak, megcsalódtak s végül a távoli otthon után vágyódva; így kerültek haza a Görgeyek, hogy megnősülve most már vagy birtokukon gazdálkodjanak, vagy pedig a megyénél vállaljanak szolgálatot.
Pedig a birtok egyre zsugorodott, És a maubugei hős özvegyének, született Doloviczény Anna Máriának - »árva Doloviczény Anna Mária«, így írta alá leveleit férje halála után - ugyancsak meggyűlt a baja, hogy rámaradt öt árváját; Györgyöt, Jánost, Ferencet, Józsefet és Apollóniát felnevelje s illendőség szerint taníttassa. Az özvegy Toporcon élt, itt gazdálkodott azon az éppenséggel nem nagy birtokon, melyet férje után örökölt.
Az öt gyermek nevelése súlyos terheket rótt az özvegyre, mert a szepesi föld, kivált ezen a már nagyon északi ponton, a Lomnic lábánál, ugyancsak szűken adja vissza a belévetett magot. De ha mostoha volt a természet, viszont emberére akadt a kardos özvegyben, ki keménység dolgában tapodtat sem maradt el a zsugori föld mögött. Katona özvegye volt, nem ijedt meg attól, hogy a természet szigora ellen felvegye a harcot. Dolgozott napestig. Kitűnően gazdálkodott. S a jó tót jobbágynép is jeles emberséget mutatott. Nem hiába élt évtizedek óta ajkukon a dal:
»Hore dolu ku Poprádu
Do Toporca na poradu,«
(»Fel-alá a Poprádhoz el,
Jó tanácsért Toporcra fel!«)
- most aztán tettel, szolgálatkészséggel, buzgósággal hálálták meg azt a sok jó tanácsot, mellyel a toporci földesúr-Görgeyek támogatták őket mindenkor, ügyes-bajos dolgaikban. A jobbágynép ragaszkodásának az özvegy látta hasznát. Tisztességnek és munkának meg volt a láttatja, nevelődött az öt árva szépen, sőt a legidősebb közülök; György, már az ügyvédi diplomát is elnyerte, amikor Anna Mária asszony gondolt egyet s hét évi özvegység után elvetvén magától a gyászos fátyolt, másodszor is férjhez ment.
Horváth Imréné lett belőle, személye ettől fogva nem is érdekel bennünket. Annál közelebbről érdekel azonban legidősebb fia, Görgey György, ki 1777-ben született és kit - mint említettük - huszonegy éves korában, 1798-ban avattak ügyvéddé. De egyelőre nem gyakorolt. Rajta is kiütközött az apjának ábrándokat és vágyakat hömpölygető vére: a megyei élet szűknek tűnt előtte, s az ifjú fiskális különbre vágyott. Katonának ment. Nemcsak az vonzhatta, hogy atyja harctéri halála nyilván jó ajánló levél volt számára az ármádiánál, de csábíthatta, hogy a mozgalmas idők furcsa hullámokat táncoltattak, melyeknek hátára ha felkap, ki tudja még mivé lehet. Keleten, nyugaton, északon és délen mindenütt sűrűn támadtak új napok s elárasztották ragyogásukkal a világot. A napóleoni idők virradatján vagyunk. Bonaparte példája akkoriban káprázatosan mutatta az emberiségnek, milyen csodákra képes egy fiatal és elszánt akarat. Fél Európa, sőt az Óceán egyetlen nagy csatamező volt, melybe a kard szántotta a barázdát, gránát és kartács hintette a magot, a vetést pedig vér - termékenyítő eső - öntözte s nyomában gazdagon kelt ki a dicsőség és a hír. Hányan mámorosodtak meg azon időkben a napóleoni példától - csak aki az egykorú emlékiratokat olvassa, tudja homályosan elképzelni ennek a kornak sajátos, minden józanságot és gondolkodást elhomályosító mirage-át. Európa szerte tömegével voltak a már meglett, céljukhoz ért emberek, kik egyszeriben hátat fordítottak a maguk kényelmes polgári pályájának: papok a szószéknek, tanárok a katedrának, ügyvédek a bíróságnak, hogy katonának csapjanak fel. Valami olyas hangulat úszott a levegőben, mint mikor később a gyémántmezők fölfedezéséről jött hír Európába s mindenkit rabul ejtett az igazi energiák mögött mindig ott lappangó kalandori láz.
Görgey György katonának ment, ugyanahhoz a Blankenstein huszárezredhez állt be, amelynél valamikor az apja szolgált.
*
... Fényes haditettekkel nem jegyezte el nevét, nem szól róluk sem a história, sem a beszédes családí krónika. Igazi mivolta szerint úgy látszik György nem a kardforgatás, hanem a szemlélődés embere volt. Részt vett a Napóleon elleni háborúban, hadakozott Tirolban, Bajorországban, ám ez a vitézsége a borostyán szedésnél inkább arra emlékeztet, mikor napjainkban studiózus fiatal doktorok hajóorvosoknak szegődnek el, hogy költség nélkül járhassanak világot. A vérontásnál jobban érdekelte Görgey Györgyöt a könyv. Így persze az ő katonai pályája is hamar megrekedt. Mint kapitány kvietált, és szomorúság vagy különösebb ambíciók nélkül, de a tudás és tapasztalás kincseivel gazdagon visszatért megyéjébe.
Művelt, eszes, fölvilágosult férfi volt, amellett igazi férfiszépség, kinek láttára megdobbant a szepesi nemes kisasszonykák szíve. Reánk maradt portréi nyílt arcú, erélyes kifejezésű embernek mutatják, parázsló, nagy fekete szeméből okosság és fölényes, nem minden gunyorosság nélkül való szkepszis világít ki. Csapzott, bozontos haja fekete volt, mint a holló tolla és düs fürtjeivel kócos, amaz idők divatja szerint. Tojásdad, nagyon finom és szabályos arca előkelőséget, magason ívelt homloka értelmet árul el. Tömött, fekete bajusza alatt majdnem eltűnő keskeny ajka, egyenes metszésű orra energiára vall. Egyik képe magyar zsinóros egyenruhában ábrázolja, kezében kucsmával, melyről hatalmas forgó ágaskodik. Egészében; gyönyörű, férfias megjelenés, azok közül való, kiknek szépségét még teljesebbé teszi, hogy tudatos, de anélkül, hogy ezt a tudatosságot kontár vonással zavarná a nyegle hányavetiség.
Régi, a megyei irattárban őrzött írások (amelyekhen G. György például a családja régi pallosjogának elismerését, vagy a Görgey név bitorlóinak szigorú megbüntetését követeli mutatják, hogy György kemény, erélyes ember volt s különösen családja nevét, tekintélyét és előjogait illetően büszke és rátartó. De e szigor valami különös lágysággal, érzelmességgel olvadt össze nála, romantikus hajlandósággal, melytől persze olvasmányai - a XIX. század kezdő évtizedében vagyunk - sem voltak idegenek. Ez az érzelgősség, mely rendesen a szívbeli vonzalmak hihetetlen felmagasztosításával jár együtt, jelentős szerepet játszott Görgey György házassága körül.
... Bizony soha, a legfeudálisabb időkben se volt a nemes kisasszonyok kizárólagos előjoga, hogy egyedül az ő pillantásuk akadhasson meg a társaságbeli előkelő férfiún, akiről tudták, hogy nősülő sorban van. Részt kívántak ebből a jogból mindenkor a polgár rend leányai is, még ha kevés is lehetett a reménységük, hogy a kacér szemjátéknak házasság legyen a vége. Görgey Györgyért rajongtak a lőcsei lányok. Híres volt, mint udvarló, mint gavallér; ő volt a legkülönb táncos, gyönyörűen szavalta a német poétákat, s különösen azért lelkesedtek érte, mert senki nem értette nála jobban a módját, hogy költői citátumok belefűzésével, filozófiai szólamok csillogtatásával, elmésséggel és csípős szatírával hogyan kell széppé és kellemessé tenni a társalgást. A hölgyek nagy farsangi vetélkedése a polgári elem győzelmével végződött. Az ő rendjükből való volt az a szerencsés, akinek sikerült lekötnie a daliás kapitány szívét. A hölgyet - ha ugyan nem megy sértés számába hölgynek nevezni Perczián Ádám lőcsei kereskedő és hitvese született Liedemann Anna Zsuzsanna asszony leányát, egy polgárkisasszonyt - Perczián Vilmának hívták. György belészeretett, s egy napon azzal lepte meg az álmélkodó Szepességet, hogy armális ide, mésalliance oda, ő bizony feleségül veszi azt, akit a szíve áhít.
Álljunk meg egy percre Perczián Ádám rőfös boltja előtt s a csalogatónak nyitva maradt ajtón át pillantsunk be oda, hol a pult mögül sürög-forog a derék zipszer házaspár. Becsületes, dolgos emberek mindketten; valamelyes vagyonuk is van, nem sok, de elegendő ahhoz, hogy a tisztelet, mely Perczián uramnak polgártársai részéről kijár, semmiben se szenvedjen csorbát. Mint az ilyen szász házaspároknál már szokás, Percziánéknál is úgy van, hogy a békesség kedvéért az asszony kezében van miden hatalom, ő rendelkezik, intézkedik, parancsol, de azért a háziaknak nincs oka lázadniok az áldott papucs ellen, mely alatt jól megférnek mindannyian. Anna Zsuzsanna asszonyról tudják a városban, hogy eszes, okos teremtés, sőt tetejében még művelt is. Eszét nem tölti be a rőf meg az üzlet, hanem vannak nemes tervei, igyekvései, melyek sok szóbeszédre ösztökélik a vele egy rendbéli, de a szellemiekben messze mögötte maradó, szószátyár asszonyságokat. Nevetve adják szájról-szájra, hogy Zsuzsanna gyolcs helyett néha verslábakat mér s hogy a cselédek helyett inkább Apolló kínozza. És az is hallatlan, tisztes családanyához nem illő, hogy Percziánné imádságos könyvnél szívesebben forgat egyéb könyveket. Asszony létére latinul olvas, sőt beszél latinul, mintha talán arra készülne, hogy majd fölszólaljon valamelyik közeli diétán
A polgári házaknál dívó, megkövesült nevelési elvek halomba roskadtak azon a portán, amely mögött Anna Zsuzsanna asszony volt az úr. Nem lengett itt semmi lágyság, semmi elolvadó gyengédség; férfias, és rideg szellem honolt itt, és Perczián Vilmát úgy nevelték, ahogyan a nagyon öntudatos apák a fiaikat szokták. Anyja valami furcsa vágyakozással fordult a klasszikus Róma és ideáljai felé; Cornéliáról és Gracchusokról álmodott, ahelyett, hogy ébren és alva a felgyűjtendő garasokra gondolt volna. Szorgoskodott a boltban, törődött a házzal, de csak testében volt ott, lelke másutt járt. És leányát úgy nevelte, hogy néki, ki egész addigi életét társtalanságban élte, majdan egyszer társnője legyen, akivel elbeszélgethet és gondolatot cserél. Inkább muzsikára, mint kézimunkára, inkább olvasásra, mint dologbeli serénységre, inkább gondolkodásra, mint érzelgősségre kapatta rá a lányt s a józan, szorgos szepesi anyák apránként mint elrettentő példát emlegették maguk között Anna Zsuzsannát, ki imhol mindent elkövet, hogy boldogtalanságra nevelje édes gyermekét.
És csakugyan. Vilmában nagyon kevés volt a nőből. Férfias, izzó lélek szorult belé, melynek zsarátnokát sokféle ambíció szította. Fennhéjázó volt, a rendjével, rangjával össze nem férően büszke, amellett magát sanyargató, s örömét találta benne, hogy önkínzással tegye próbára magát. Hogy mint serdülő gyermek, milyen lelket ápolt magában ez a lány, ki később Görgey Arthurt adta az országnak, arról különös és érdekes bizonyságot tehet az itt következő költemény, amelyet a család egyik elaggott rokona, Moritz Kolbenheyer írt [*] 1883 április 6-án Görgey Arthurhoz és Istvánhoz, följegyezvén számukra egy epizódot édesanyjuk életéből.
Wilhelmine v. Görgey
für Ihre Söhne Arthur und Stefan.
Ihr wisst vielleicht nicht, was ich weiss
Aus meinen Kindheitstagen,
So lasst mich alten, müden Greis
Euch Jüngeren es sagen,
Wer Jene war, die Euch gebar
Und wie in früher Jugendzeit
Ihr Herz für Muth und Tapferkeit
Schon hoch und warm geschlagen.
Sie las, wie Mucius der Held
Gezückten Stahls gedrungen
In des Porsenna Königs Zelt,
Und als der Stoss misslungen,
Die rechte Hand am Herd verbrannt
Und so durch unerhörte That
Den Feind, bevor er Rom betrat,
Zum Rückzug hat gezwungen.
Ob ich zu Gleichem fähig bin?
Ruft es in ihrer Seele
Sie geht und späht, daher-dahin
Dass Sie ein Messer wähle
Mit stumpfem Schnitt, das nimmt sie mit
Und steigt zur Bodenkammer still,
Damit, was sie vollbringen will
Vor Zeugen sich verhehle.
Die Schneide fährt tief in den Arm
Und wie des Berges Quelle
Strömt purpurroth und lebenswarm
Des jungen Blutes Welle.
Noch nicht genug; ein zweiter Zug
Der kreuzt den ersten klaffend weit
Sie zeigte selbst vor langer Zeit
Mit die vernarbte Stelle.
So war Sie, welche Euch gebar
Vernehmt aus meinem Munde
Eh' er verstummt ist ganz und gar,
Die denkenswerthe Kunde.
Bewahret Sie, vergesst sie nie
Von Eurer Mutter Heldenmuth
Und bleibet dem Erzähler gut
Bis zu der letzten Stunde.
A leánynak, ki Mucius Scävola példáján lelkesedett, arcvonásait kép örökíti meg a számunkra. Ha igazat beszél a portré, kedvtelve kell rajta jártatnunk tekintetünket. Gesztenyebarna, dús haj, klasszikusan szabályos arc, ideges, finom orr, parányi száj, amelynek szögleteiben a fiatalság s a gúny imperceptibilis mosolygása húzódik meg. Kék szeme, mint a tengerszem, mely a napot, az ész és az értelem napját, tükrözteti vissza. Ha mindehhez hozzáképzeljük, hogy ez az ifjú hölgy fölényesen művelt volt és tele megvetéssel a polgáriak iránt, kik érthető féltékenységgel viszont lenézték, szóval, hogy a kisvárosi társadalomban egészen különös, déclassé helyzete volt, mely azonban határozottan érdekessé, egy felvilágosult ember szemében vonzóvá, sőt behatóbb ismeretség után izgatóvá tette, könnyen érthetővé válik előttünk Görgey Györgynek akkoriban oly megdöbbentő, az egész Szepességet megbotránkoztató elhatározása, hogy minden családi tradíciók megszegésével egy polgár leányt és éppen az Anna Zsuzsanna leányát tette hitvesévé.
Túlzásnak ne tessék, mikor az egész megye botránkozásáról beszélünk. Ha napjainkban fejedelmi sarj köt rangján aluli házasságot, nem támadhat körülötte nagyobb feltűnés, mint amilyent Görgey frigye okozott a Szepességben. Nem mondom hogy megrendült miatta a Tátra, vagy hogy remegett a lőcsei várfal, de amit a hegy és a várfal elmulasztott, azt kipótolta a megdöbbent emberek lelke. Ismerni kell ehhez a Szepesség saját külön szellemét, azt, hogy ahol a 16 város intenzív polgári élete már oly régen megteremtette a tudatos kalmár-bourgeois-k osztályát, milyen hatalmas, minden keveredést megakadályozó társadalmi válaszfal emelkedett kettőjük; a polgárság és a nemesség között. És hogy micsoda ribillió támadhatott a Görgey György házassága miatt, azt egészében még csak akkor értettem meg, mikor vagy két évvel ezelőtt Késmárkon, egy igen előkelő, igen finom öreg úri hölgynek szalonjában ültem, a Görgey családról beszélgettem arról, hogy a Szepességben árulónak hitték-e 49 után Arthurt, s a hölgy az ifjúkori emlékeit ébresztgetve, egyszerre indignálódva jelentette ki:
- Ich Weiss nicht, ob Arthur Görgey schuldig ist, sein Vater aber hat eine Bürgerliche geheiratet.
... Száz évvel a nász után még így él ennek a frigynek emléke, pedig ebbe a száz esztendőbe beleesik az egyenjogúsítás, a jobbágyfelszabadítás, a demokratikus eszmék hódítása Magyarországon. Bele tartozik ebbe a száz esztendőbe a polgárság felkerekedése, a gentry pusztulása, a nagy összekeveredés és mégis, mégis változatlanul vannak még a Szepességben, akik téli estén kandalló mellett, vagy egymagukban, az emlékeik parazsát piszkálva, mint megbocsáthatatlan bűnre emlékeznek rá, hogy Görgey György polgárlányt vett feleségül.
Mi tagadás, György anyja se látta örömmel ezt a méltatlan frigyet, melyet az anyai szív minden találékonysága ellenére se tudott egyébbel magyarázni, csak azzal, hogy György különcködő természet, furcsa ember, kinek új elvei vannak és mindent a maga szája íze szerint szeret cselekedni.
Györgynek csakugyan voltak különcködő hajlamai. Többek között az is, hogy szerette a könyveket. Ismerte a francia enciklopedistákat. Szerette a művészeteket s a toporci kastély könyvtárában még ma is elgyönyörködhetünk abban az előkelő eklekticizmusban, mely a G. György olvasmányait jellemezte. D'Alembert, Diderot, Voltaire, Rousseau, Raynial, d'Holbach és Mably díszes kiadású könyveire akadtunk ott, s láttuk, hogy György annyira szerette filozófusait, hogy még gyermekeinek születését vagy egyéb családi események emlékét sem a kapcsos imakönyvbe, hanem kedves Rousseau-jának bekötési lapjára jegyezte be. Gyönyörűen illusztrált műtörténeti munkákat, kabbalisztikával foglalkozó könyveket találtunk, melyek a G. György kézjegyét őrzik. És amint lapozgatunk bennük, a tömött sorokból mintha visszanézne ránk egy már ellobbant tekintet, mely egykor sokat sétált erre s amelynek láthatatlan, mégis érezhető nyoma megmaradt itt. Mint a régi csipkék a hajdani parfümöt, az ódon könyvek is magukba préselnek valamit egykori gazdájuk szeme sugarából.
... Az ifjú házasok Toporcon raktak fészket, de nem költöztek egyikébe sem a két régi Görgey kastélynak, hanem a parkban, egy faházban vonultak meg. A két kastélyban a gazdagabb rokonok laktak, ám ők ketten, kik a faházba szorultak; nem irigyelték őket, hanem éltek egymásnak. És ugyancsak próbára tették a német költő igazságát az egymást szeretők boldogságáról, mely állítólag megfér a legkisebb kunyhóban is. Mert a faházat nemsokára gyermeksírás verte föl s ez az istenáldás évről-évre szaporodott. Görgey György és Perczián Vilma házasságából tíz gyermek született, közülök emberkort azonban csak négyen értek el; Guido (1810-1869), Ármin (1812-1877), Arthur (1818), István (1816-1912).
Toporcon György gazdálkodással foglalkozott és még csak most talált magára igazán. Körülményei s családjával szaporodó gondok elvonulóvá tették - ez vágott legjobban természetéhez. Kerülte az összejöveteleket, szívesen maradt otthon, hol a nejében megértő élettársra talált. Többek között abban lelte örömét, hogy feljegyezgesse a kósza híreket, melyek szájról-szájra járva, az előkelő szepesi családok belső ügyeit, kikapós szerelmeket, gáláns kalandokat pertraktáltak, s a szóbeszéd szárnyán eljutottak hozzá. Nekünk Görgey István beszélte el, hogy az apja micsoda kedvteléssel jegyezte össze a Szepesség Cronique scandaleuse-ét, mely aztán György halála után reájuk, a fiú utódokra maradt. Rengeteg érdekesség volt összehordva ezekben a vastag, kéziratos könyvekben, de a legidősebb fiú, mert méltatlannak találta a könyveket apja emlékéhez, tűzbe vetette őket. Milyen sajnálatos a szemérmes Semnek ez a megtévedt gesztusa, mely nemcsak egy sereg kortörténeti jegyzettől fosztott meg, de attól is, hogy gondolatainak följegyzésén keresztül beláthassunk Görgey Györgynek, Arthur apjának lelkébe.
Egy alkalommal, mikor György a mezőn foglalatoskodott, vihar tört ki, s közvetlen közelében úgy talált lecsapni a villám, hogy Györgynek fél arca és fél teste elpörkölődött, megfeketedett bele. Attól fogva ragadt rá a »fekete Gyuri« elnevezés s a fekete Gyurihoz nemsokára babonás félelem fűződött. Kicsit bolondosnak is hitték a fekete embert, akin nem fogott a villám s aki vadászat és zajos mulatságok helyett úton-útfélen olvasgatásban lelte kedvét. Zsebei állandóan könyvekkel voltak bélelve. Az országúton járkálva Horaciust olvasta, sőt hogy deresedni kezdett a feje, rákapott Theokritos idilljeire, mégis leginkább a római költőkkel társalgott. Megesett, hogy olvasgatás közben néha félnapi járóföldre eltévedt és későre járt, amikor valahára ráakadtak, vagy haza vetődött.
Ami szabadideje volt, gyermekeivel töltötte. Életben maradt négy fia közül különösen Arthur volt a kegyeltje. Felismerte azt a különös komolyságot, mely a gyermeket jellemezte, s nagy előszeretettel volt iránta. Sokat foglalkozott vele, tanította, sétáltatta. Mikor észrevette, hogy Arthur fél a vihartól, az égzengéstől, a csattogó villámtól, az apa csak azért is le akarta szoktatni erről a gyávaságról. Ha vihar tört ki, befogatott. Ő maga ült a bakra, s maga mellé emelve a kis Arthur, kihajtott a szabadba, a dörgő égiháborúba. S valahányszor elcikázott a villám és valahányszor megdördült az ég, az apa lelkesen ordította fia fülébe:
- Láttad milyen szép volt! Isteni látvány. Nem mutatnak ennél szebbet a párizsi nagy operában sem.
Így olvastuk ezt Görgey Arthurné kéziratos naplójában. Görgeynének viszont az öreg Percziánné mondta el, mikor Arthur, 1848 elején, ifjú hitvesével egy ízben ellátogatott hozzá Lőcsére.
Toporcon, a megfogyatkozott, széttagolt családi birtokon, teltek Görgey Arthur első gyermekesztendei.
A Magas-Tátra alján, egy katlanban, mint a koldus kalapja alján az alamizsna, úgy lapul meg szerény alázatossággal Toporc. Maga a helység látványnak nem valami léleküdítő. Apró, alacsony házak, jelentéktelenek, sem tűntető jólétűkkel, sem kirívó nyomorúságukkal nem kötik le az idegen figyelmét. Jámbor és alázatos, egyszerű nép lakja, igénytelen, mint a hétköznapok. Javarészt tót az itteni nép, de van közötte néhány szász és kevés magyar család is, s mindez az ember jó egyetértésben oszlik meg a két egyház; a katolikus s az evangélikus között.
A falut éppen felében szegi ketté egy rohanó kis patak, a Toporc, mely a forró nyarak kivételével vízben elég gazdag, úgy, hogy a fölibé épült malomnak ritkán áll meg víz híján a kereke. Már az őrleni való körül nagyobb a baj, mert a sovány föld gyéren adja az áldást.
Az országút mentén, magas kőfallal elkerítve, mint valami vár emelkedik ki a part közepéből a Görgeyek ősi, emeletes kastélya. A kastély álmatag csendjéhez tavasztól télig az évszázados fák mormolják az altató danát, s mikor aztán ősz végére teljes álomba merült az épület, a fák is elhullatják hivalkodó díszüket, hogy most már pompa nélkül, teljes komorsággal, puritán egyszerűséggel virrasszák az alvónak álmát. Az évszázados fák a Görgey park díszei; fák, melyek közül némelyiknek három méteres az átmérője, egyiknek-másiknak korhadt törzséből már valóságos barlangok ásítanak ki. Nem egyet e régi fák közül egy-egy kiemelkedő családi esemény emlékére ültetett el a nemzetség valamelyik őse. Akiknek címerében civilizatórius s a földet munkába hódító tevékenységük jelképeül egy vadember díszeleg, ki kitépett fát tart a lágyékán haránt, különös kedvüket találták benne, hogy fákat ültessenek el s így örökítsék meg azt, ami szívüknek túláradó öröme volt. A facsemeték pedig mintha megértették volna e szimbolikus jelentőségüket megmaradtak helyükön, nőttek, erősödtek, hogy lombjaik évszázadok múlva is elsusogják a maguk nyelvén a hajdani ős egykori örömét A régi terebélyes fák közül kiváló pompával, parancsolóan bontakozik ki ma is egy ötszáz esztendős fa, mely annyi fölnövekvő nemzedék felett bontotta már koronáját.
Tavasszal és nyáron ez a hárs volt legkedvesebb gyűlőhelye a Toporcon lakó Görgeyeknek. Mert a család több ága lakott itt, ki kastélyban, ki szerényebb úriházban, kinek hogyan engedték viszonyai, Görgey Arthur, ha figyelő gyermekszemét körülhordozta, korán észrevehette, hogy ő bizony nem kastélyban, hanem faházban lakik szüleivel, s azt is kőfal választja el a közeli kastélytól. Észrevette a gyermek a különbséget, mely a szülei s a gazdagabb rokonok életmódja között kirívó volt, hatott-e rá ez a benyomás: ki tudná megmondani? De hatnia kellett lelkére magának a miliőnek, amelyben nevelődött, a körülményeinek és mindenekfelett a nap-nap után tekintete elé meredő fenséges tájképnek.
A miliője. Egy magába zárkózott ember, ki gyengédséget ritkán mutat, ellenben tetszeleg magának abban, hogy ridegnek tartsák. Mulat a mások kicsinyességén, a fonákságokon és meg vannak benne azok az erkölcsi képességek, melyek hivatottá teszik, hogy gúnnyal és csipdelődéssel fölibé kerekedjen azoknak, akiken kacagni úri kedve tartja. Ez az apja. Valaki, ki a maga szűkös viszonyait méltóságteljesen viseli el és nem a tele poharakkal üli mulatozásait, hanem a szellem előkelőségeinek üzeneteivel: a jó könyvekkel. Amellett ez az ember, kiben a humanisták szelleme él, igazi barátja volt az emberiségnek, különösen a szegényeknek, kiket tettel és tanáccsal szívesen szolgált. Az anyagi dolgokat kevésbe vette, a mások gazdagsága nem háborgatta lelke nyugalmát. Sőt az anyagiakat való megvetésében szinte a könnyelműségig ment, ami utóbb végső vagyoni romlását okozta. Lehetetlen, hogy e fölényes és gúnyos szellemű, érző, de érzelmeit rejtegető apának tulajdonságai ne vetettek volna tükörképet a gyermek lelkében is.
Aztán az anyja. Asszony, ki a maga egyéniségében annyira erős volt, hogy kedvéért a fiatal kapitány annak idején túl tette magát az előítéleteken s az anyai tiltakozáson. Asszony, ki józan kereskedő emberek leánya volt, hivalkodástól és kishitűségtől egyformán mentes, talán túlságosan fantáziátlan, de éppen azért minden ábrándosság nélkül való s nem ismert más szabályt, mint a munkát. Ügyességével, kitartásával szinte jólétet teremtett a szűkös úriházban, melynek fehérszárnyú védőangyala helyett inkább szigorú fegyelmezője igyekezett lenni. Szorosabb miliőjéhez tartozott még néhány nagynéne és nagybácsi is: férfiak, kik katonák voltak, asszonyok, kik gyengéd tapintatossággal gondoskodtak róla, hogy ne legyen különbség a szegényebb György s a magok gazdagabb gyermekei között. E nagynénék közül különösen Görgey Ferencnek, György fivérének felesége, Kosztolányi Mária vált ki, s Perczián Vilma mellett mintegy második anyja volt a Görgey György gyermekeinek.
A körülményei. Látnia kellett a Görgey kastélyban az ősök képeit, férfiakat, kik karddal vagy másként, de a haza ügyét szolgálták, embereket, kiknek alakját a késő utódok számára megőrizte a kegyelet. Látnia kellett, hogy az egész falu az ő családját uralja, hogy a faluban hét templom is van, egy katolikus és egy evangélikus s mindkettőben az ő családjának címere, ékeskedik, annak jeléül, hogy mindkét istenhajléknak egyformán az ő családja a patrónusa. Látnia kellett, hogy mindkét templom falán márványtáblán ékeskedik családja neve, s hogy itt és ott családi kriptáik vannak. De temetőhely volt maga a park is: elomló sírkövek kopott betűi egy-egy Görgey nevét viselték. S mindez bizonyság lehetett fejlődő értelme előtt, hogy van valami nagy együvé tartozás érzete, mely elkísér a sírig és teszi, hogy oda kívánkozzunk apáink mellé. Megtanulhatta korán, hogy van valami kirívó ragaszkodás egy külön földdarabhoz s hogy még holtunkban sem marad egyforma a számunkra minden föld. A családi ház, a családi föld, a családi szokások szeretete pedig előiskolája a haza szeretetének. És akit a két toporci templom és a toporci park megtanított rá, hogy ez a toporci föld szent, mert a család ősei nyugszanak benne, annak szíve és értelme szükségképpen érlelődött a haza szeretetére.
A körülményekhez, melyeknek megnyilatkozása elől még gyermeki értelemmel sem térhetett ki, hozzátartozott az is, hogy látnia kellett azt az erős és megfeszített munkát, melynek árán a dolgos kezek életet és eleséget csikartak ki a szigorú toporci rögök alól. Vagy ha nem figyelte meg: kellett, hogy öntudatlanul visszahasson ez reá. Ez a föld önmagától nem ad semmit. Nem kedveskedik ajándékkal és nem százszorozza meg a beléje hintett magot. Ez a föld kegyetlen, terméketlen, köves. Megfeszített munka kell, hogy a gazon kívül mást is kicsikarjanak belőle. Ez nem a buja termőföld, mely az embert elpuhulttá teszi; Capua sorvasztó gyönyörei helyett itt férfilelket edző megpróbáltatás, a havas hegyek kemény lehelete várta volna Hannibál katonáit. Ez nem az a föld, mely igényeket támaszt a természet ajándékaira, aki itt születik és itt él, megtanulja, hogy mindennek derekas munka az ára, de megtanulja azt is, hogy szívósság és erély győzelmet vehet a természet mostohaságán.
És végül a táj. A kép, mely napról-napra szemei elé került. Az év nagyobbik felén keresztül szürke ég, melynek fellegei hol hópihéket ráznak ki magukból, hol duzzadt esőt csurgatnak alá. A felhős ég alatt szürkék és komorak a hatalmas hegyek is, amelyek rendíthetetlenül néznek a közelből ide. Hosszú tél, kurta nyár. Kemény hidegek, melyek az embert otthonülővé teszik, s rákényszerítik, hogy még a szobánál is szűkebbre; önmagába zárja be magát ... Máskor meg csillogóan derűs kék ég, de hiába tűz le róla a nap, a hegyek fehér hóköntöse dacol vele. S mikor már nagyon forrón süt a nap, olvadni kezd a hó. Haragosan teszi s tajtékzó dühét beleontja a Toporcba, mely ilyenkor zúgva, lármával fut el medrében és majdhogy ki nem árad belőle, hogy elöntse a világot.
Két templom, két kastély, néhány kiemelkedő úrilak, a feltöltött kőfallal elkerített toporci park, benne az öreg hársak, amott lejjebb a falu, zsúpfedeles, vályogból való töpörödött házak, nyáron smaragdosan zöld, télen hótakaróval fehérlő mezők, sovány tarlók, az elszaladó Toporc s a közeli hegyek hatalmas orgona sora; ez volt a tájkép, melynek szűk perspektívájába a gyermek Görgey Arthur tekintete beleveszett. Izgatta-e, mi van a hegyeken túl: ki lehetne tudója, talán már ő maga sem. Hogyan hatott rá ez a kép, amelynek szemlélésében a gyermekévet teltek és hatottak-e rá egyáltalán; csak az önkényeskedő fantázia volna a megmondhatója. De mégis lehetetlen, hogy az égbenyúló ormok közelsége hatástalan maradt volna gyermeki képzeletére. Ha egyébre nem, arra okvetlenül megtanították, hogy vannak furcsa óriások: a hegyek, melyek a földtől elrugaszkodva havas, csúccsal, büszkén és dacosan az ég felé törnek.
Ha a felgyűjtött emlékekből, némely gyér adatokból és azzal a fogyatékos ismerettel, mellyel a gyermeki pszichéről szólhatok, rekonstruálni próbálnám a gyermek Görgey Arthurt, mindjárt azon a végső megállapításon kellene kezdenem, hogy hősűnk nem volt csodagyermek. Nem kápráztatott olyan megnyilatkozásokkal, melyek elárulták volna rendkivüli tulajdonságait, azokat, melyek rejtelmes gyökérszálakon át táplálkozva, titkon szunnyadtak és fejlődtek kisfiúi lelkében. Gyermek idejének az évtizedes feledés alól kiásott és színben elfakult epizódjai értelmes, de igen szimpla gyermeket mutatnak, ki alig üt el az átlagos típustól. És mégis már gyermekkorában jelentkezik három olyan sajátossága, mely a későbbi emberre mindvégig jellemző marad, sőt valamennyire hozzásegít a férfi igen bonyolult jellemének megértéséhez.
E sajátságai közül való volt társtalan természete. Szerette az egyedüllétet s még játékaiban is olyanokat fundált ki magának, amelyekhez nem volt szüksége pajtásokra. Ha Robinsont játszott, aki a fák, a mezők, a vizek titkait kutatta, nem vitt magával Pénteket. És ha nagy kalózkapitányok dicsőségére vágyva, egyetlen szál deszkán ereszkedett le a rohanó Poprádon, veszedelmes tervéről nem szólt előre senkinek. Arisztokratikus kis lélek volt, önmagának élő és nagy gyönyörűsége telt benne, hogy nyaktörő mulatságai miatt mások hogyan ijedeznek. Már pedig a mulatságai ilyenek voltak. Görgey Arthur szavai alapján Mikszáth Kálmán írta meg róla, hogyan úsztatott le egyszer deszkaszálon a Poprádon és milyen kitűnően mulatott rajta, mikor a parton egybefutott emberek a kezüket tördelve, hüledezve kiáltoztak utána. [* ]
És ez a bravúr-szeretet mint valami egzotikus virág, úgy rikított ki a fiúnak alapjában szemlélődő lelkéből. A gyermek komoly volt, elmerülő, tele kíváncsisággal és figyelemmel. Nem érdektelen, hogy mindazok közül, kiket maga körül láthatott, akiknek foglalkozását megismerte s kikre firtató, a világgal ismerkedő tekintetét ráemelte, leginkább az evangélikus pap tűnt elébe mintakép gyanánt. Lendülő fantáziáját nem a cifra ruhák, a libériák, az uniformisos nagybácsik csavarták fel, hanem az a szigorú, majdnem hideg egyszerűség, melyet a pap házában látott. Milyen könnyű volna elgondolni és megérteni, hogy képzeletéhez a másik pap, a katolikus szólt volna erősebben. Az ő ornátusa díszesebb, hatalma pompázóbb, körmenetek alkalmával zászlók alatt vonul fel s ilyenkor a hívek térdet hajtanak előtte ... Csupa igéző látvány, mely könnyen ejtheti meg akár a jámbor, akár a parancsolni vágyó lelket. De ebben a gyermeki pszichében más rugók dolgoztak: valami, ami maga az egyszerűség és a puritánizmus ösztönös szeretete. És Görgey Arthur az első gyermekkorában arra a kérdésre, hogy mi akar lenni, teljes meggyőződéssel felelte:
- Pap.
Ez a puritánság is mindvégig része maradt lelkének.
Édesanyja mellett Halbschuh, a toporci evangélikus pap volt Görgey Arthur első tanítómestere. És a paplakban Arthur összeakadt valakivel, ki ezekben a gyermekévekben cimborája, de később az életben kemény ellensége lett: Halbschuh tisztelendő úrnak Dániel nevű fia - a későbbi Irányi Dániel - volt ez. Vagy három esztendei korkülönbség volt a két gyermek között, de Arthurnak, az idősebbnek, leereszkedése áthidalta ezt az űrt. Istenem, az élet szeszélye később milyen messze vetette őket egymástól! Egyazon ügynek szentelve életüket, milyen csillogóan élt Irányi - a német Halbschuh - személye a magyar köztudatban akkor, mikor Görgey Arthur nevére, személyére fekete fátyollal borult rá a legsötétebb vád!
Harmadik sajátossága az a gyengéd, szinte mitologikus rajongás volt, mellyel édesanyja személyén csüngött. És ennél az oly közönségesnek tetsző jelenségnél, a fiúi vak szereteténél álljunk meg egy percre, mert fölötte jellemző s mert mélyen belevág Görgey Arthur egész lényébe. Az anyja határozott, szigorú asszony volt, kinek részéről kényeztetés, simogató becézés egyáltalán nem jutott ki a négy Görgey fiúnak. Az anyai olvadékonyságot a napi gondok jégpáncélja borította, s mint a szepesi szász asszonyok szemében általában, az övében is a rend, a tisztaság, a fegyelem volt az első. Nem tűrt eltérést tőle és fenyítő keze sűrűn csattogott le arra, ki véteni merészelt ellene.
Ez az eredendő szigorúsága még növekedett, a végsőkig feszült, mikor - fiatalon - halálos kórság kezdte ki. Haragját és büntetéseit akkor már valami paroxizmus féle vezette, melyben hörgőn és lázadóan benne sírt a halálra ítélt fiatal élet minden elkeseredése, vagy talán egyéb: az anyai aggódás az árvaságra kárhoztatott kicsinyekért.
És ezt az anyát, ezt a sanyargató és kegyetlen, megkínzott anyát szerette Görgey Arthur azzal a gyengédséggel, amely a betegnek lába alá a szív píros szőnyegét teríti ki s a szőnyeget telehinti virággal. Gyermekésszel megértette a boldogtalannak vergődését; nem tágított mellőle; zokszó nélkül tűrt mindent és nem ismert nagyobb kegyet, mintha a mostohává lett édesanyja körül tölthette óráit.
... Egy kegyetlen téli éjszakán az öntudatát vesztett és a halálgondolattól egzaltált asszony kitépte a gyermeket ágyából és úgy amint volt, szál ingben kilökte a ház elé a hóba.
És Görgey Arthur nehogy sírásával fölverjen valakit, tűrte némán. Lekuporodott a küszöbre és várt. De az ajtó nem nyílt meg. Akkor lefeküdt a hóba és csendesen elaludt.
Aztán felköltötték. Benn a házban egy nyugtalanul tűnődő lélek megneszelte mi történt. Arthurt az apai karok kapták fel és vitték be a házba. Odabenn jól ledörzsölték és visszadugták ágyába.
... Ezt a gyermekkori epizódot maga Görgey Arthur beszélte el, amikor egyszer, késő öregségében, meg kellett operálni a fűlét.
Mert valami következménye mégis volt az éjszakai kalandnak. Fülbajt kapott, amely élete hosszán gyakran megkínozta s végül is operációt kívánt.
De ugyanakkor, amikor ezt elmondta, könnybeolvadó hangon tette hozzá:
- Szegény anyám, de megbánta utána! Holtában is hányszor eljött hozzám, hogy bocsánatot kérjen. Évek teltek, és én még mindig nem tudtam elhinni, hogy meghalt, mert hiszen minden éjszaka viszontláttam, minden éjjel a szavát hallottam, az ő hangja zsongott fülembe. Siheder koromban egy ideig elhagyott, de később megint visszatért mellém a csaták mezején. Minden, ütközetben ott állt mellettem, beszélt hozzám, parancsolt, bátorított: »Ne félj! Nem történik bajod!« Ott állt mellettem fehéren, én láttam. És mindig úgy érzem, hogy mikor az ütközetekbe belévetettem magam, nem bátor voltam, csak szófogadó, nem vakmerő, csak nyugodt, mert tudtam, hogy az anyám szava nem hagy cserben soha.
A vallási parancsolat hosszú élettel kecsegteti azt, ki a szülőit tiszteli. Görgey Arthur a maga hosszú életével porladó édesanyjának szűken kimért napjait toldotta meg.
*
Tíz éves volt Görgey Arthur, mikor elszaladt vele a kocsi, hogy elvigye messzire a szülői háztól.
Nevezetes esemény lehetett az. Bizonyára volt a házban nagy sürgés-forgás, anyai szemnek könnyontása, a toporci jobbágy tótocskák pedig kinézhettek az országútra, hogy tanúi legyenek, mikor pán Görgey elviszi fiát a távoli iskolába. Homályos és apró ablakszemeivel a kastély még hosszan utánanézett a távozónak, s bólongatva küldték utána a köszöntésüket a jó öreg hársak: isten veled távozó, viszontlátásra a jövő nyáron.
Aztán eltűnt minden; az út legközelebbi fordulója elnyelte a megszokott képet. Úttalan utakon futott el a kocsi, ha ugyan vendégszeretően itt-ott el nem akasztotta a becsületes sár. A szekéren a kocsislegényen kívül ketten ültek: György úr és kisfia, Arthur. Az apa, hogy lelket öntsön a fiába, alkalmasint nagyban magyarázta, milyen szép lesz, ha most nagyvárosba kerül, Lőcsére, hol emberséges férfiak, az evangélikus nevelőintézet professzorai kitanítják minden tudományra. Meg aztán nem lesz egyedül: az iskolában pajtásai akadnak, vele egyivásúak. És hogy szülői szeretetnek se legyen híján, hát ott lesznek Lőcsén nagyszülői ... majd lesz gondjuk rá, hogy se testi, se lelki jóban ne lásson szűkséget az unoka.
A vigasztalás bizonyára hamarább fogyott el, mint a hosszú út Lőcséig, - Görgey György szűkszavú ember volt. De meg nem is kellett sok szót vesztegetnie a gyermek vígasztalására. Arthur tudta miért viszik messzire, s mert tanulni vágyó fiú volt, rettegése bizonyára hamar átolvadt kíváncsiságba: mikor érkeznek meg már? milyen lesz az új iskola, milyenek lesznek a pajtásai? Így volt-e csakugyan: csak sejtjük. De ezt el kell hinnünk azokból a levelekből, amiket a Perczián nagyszülők küldtek hébe-hóba Toporcra, megírván bennük, hogy a kis unoka bizony sohasem szól róla, hogy hazavágyik, apját-anyját sohasem könnyezi, ellenben megvan olyan jól, mintha Lőcsén kívül sohasem lett volna más pátriája.
Pedig nem barátkozott; diáktársai között nem volt senki, akivel életre-halálra összebarátkozott volna. Nevezetes dolog ez. A diákfiúk játékaiban ritkán vett részt, a hancúrozó tréfákat nem szerette; komoly volt és könyveket kedvelő. Szívesen csatangolt egymagában, s jól érezte magát az intézet lélekfagyasztó ridegségében.
Lőcsén ismét új világ került a gyermek szeme elé. Városban volt, ahol más a kép, nem az, melyhez otthon, Toporcon szokott. És az emberek is mások itt.
Az evangélikus templomban nap-nap után szolgáltattak istentiszteletet, talán emlékül még abból az időből, mikor az üldözött protestánsok a gyakori könyörgésből merítettek erőt sorsuk elviseléséhez. Az istentiszteletre naponta el kellett menniök a nevelőintézet növendékeinek s a gyermeki vágy, hogy pap legyen, most még élénkebben ébredt Görgey Arthur lelkében. Komoly alapja nem volt e vágyódásnak; naiv és ifjúi megnyilatkozás volt ez, mint mindig, mikor gyermekek jövendő életpályájukra gondolnak. Nem valami istenes érzés, vagy misztikus hajlandóság ütközött ki belőle, mikor a papi pálya iránt érzett vonzódást, mint inkább az, hogy a templomi csend és áhítat annál nagyobb hatással volt rá, minél inkább idegenkedett gyermek pajtásainak ugráló játékaitól.
Szerette az elvonultságot s volt benne valami koravénség. Tanulmányi tárgyai közül különösen a nyelvtudományokban és a matematikában tett feltűnő haladásáról tesznek bizonyságot. A gyermek elvonultságára is magában élésére jellemző, hogy - mint Görgey István mondta el nekünk - ezekben az első tanuló esztendeiben soha egyetlen sort nem írt haza. Semmivel sem árulta el, hogy vágyott volna vissza Toporcra. Pedig nemcsak diáktársai, de tanárai között sem volt senki, kihez különösebb szeretettel hozzátapadt volna. A professzorokban volt-e a hiba, vagy a gyermekben: önkényes lenne a döntés. De minden jel arra mutat, hogy a gyermek lelkében aligha lakozott túlságos melegség.
Nem, melegség nem volt benne, s a környezet, amelybe jutott, maga a város, ahol élt, sem volt alkalmas, hogy efféle érzelmességet ébresszen a fiúban. Mikor Arthur Lőcsére került, még majdnem teljességben állott a híres várfal. Ahogyan ez a kőfal elzárta külvilágtól a várost, úgy zárkóztak el Lőcse polgár lakosai is mindentől, ami nem tartozott legszorosabb napi életükbe és mindennapi dolgaik körébe. Nagyjában rávonatkozik ez a szepesség minden lakosára. Ezek a szászok, habár érzelmeikben egybeforrtak Magyarország ügyével, habár legodadóbb hívei voltak a magyar függetlenségi harcok vezéreinek, mégis megőriztek valamit - nyelvük mellett - régi faji jellegükből. Vérben és gondolkodásban nem olvadtak eggyé a magyarokkal. A temperamentumuk más. Zárkózottak, kevéssé beszédesek, összejöveteleiken a nagyvilág dolgai nem kerülnek szóba közöttük, s dilettáns politizálással nem igen mártják magukat az ország ügyeibe - szinte kizárólag a saját dolgaik érdeklik őket. Van bennük valami autokton érzés, valami partikularitás, mely a történeti hagyományaikból táplálkozik. Hiányzik belőlük még a szűkebb közösségük érzése is az, hogy ők egy együvé tartozó faj fiai, s egymás között különbséget tettek aszerint, hogy a 16 szepesi város lakosai voltak-e, s így függetlenek a megyétől, vagy pedig a megye fennhatósága alá tartoztak? Mint a középkor kis olasz köztársaságai, melyek vetélkedtek egymással, s ez a versengés elnyomta bennük a faji és nemzeti közösség érzetét, úgy voltak egymással a szepesi városok lakosai is.
Kultúrájuk szempontjából ez a versengés kétségkívül hasznos volt, de szokásaiban, erkölcseiben a Szepesség lassanként egészen mássá lett, mint az ország többi része. Hogy mennyire különbözött, arra egy Magyarországot járt utas embernek, Elsnernek 1830-ban «Ungarn bereiset, beurtheilet und beschrieben» című munkájában találtunk néhány jellemző adatot. Így például elmondja, hogy az egész országban egyedül a Szepességben akadt útmutató oszlopokra, irányjelző cölöpökre, amelyekről leolvashatta, hogy melyik út, milyen községbe vezet, mi a legközelebbi helység és hány mértföldnyire van? Közöl egyszersmind a szepességi társas életre vonatkozó adatokat is. Megtudjuk belőlük, hogy az egymás közötti társas érintkezés nem volt meghitt, az emberek látogatásokat ritkán cseréltek, ehelyett inkább csak a férfiak találkoztak össze a vendéglőben, de ott sem esett közöttük politikáról szó, hanem vagy az üzleti ügyeiket, vagy atyafiságos dolgaikat vitatták.
Maga Lőcse pedig hideg, a kedélyt nem igen bearanyozó hely, hol az utcákat zömök emeletes házak szegik be; az úgynevezett talpas házak, vastag falaikkal, kicsinyke és szűk ablakaikkal szintén arra vallanak, hogy aki mögöttük lakik, sem kitekinteni nem akar az utcán elhaladókra, sem azt nem akarja, hogy a kinn lévőknek bepillantása adassék hozzá. Ez a város, a szigorúan protestáns környezet, az esőt és vizet verejtékező falak, a távolból oda köszönő nagy hegyek: ez volt az, ami jeges karjával Görgey Arthurt körülölelte.
Mindössze egy esztendőt töltött itt, s ezalatt kétszer kapott félévi iskolai bizonyítványt. Az elsőnek másolata ez:
A magyar nyelvből való kalkulusa mellé írt »In.« megjegyzés initians-t jelent, azt, hogy amikor Görgey Arthur iskolába került, még nem tudott magyarul s itt kapta hazája nyelvéből az első oktatást.
A második félévi bizonyítvány ennek hű másolata, azzal a különbséggel, hogy a bizonyítvány szerint Arthur betegség miatt a félév végezte előtt kimaradt. Ez a betegség azonban nem őt, hanem anyját gyötörte, s Arthur alig egy évvel utána, hogy elkerült hazulról, 1829-hen árvaságra jutott.
Következő esztendőben atyja a késmárki nevelőintézetbe adta, mert Késmárk közelebb esett Toporchoz, s így az apa számára is könnyebbé vált, hogy fiához gyakrabban ellátogasson. Késmárkon három esztendőt töltött. Sétái gyakran vitték el a Thököly várba, mely akkor még teljes épségében állt annak a hosszú útnak végén, mely a líceum épületétől, a megmaradt régi városi kapun keresztül, vezetett el egyenest a várhoz. És talán elvitték sétái a Lomnic felé is, mely oly közel van ide, hogy szinte kísértést érzünk a kezünket kinyújtani utána. A késmárki esztendők egyébként eseménytelenül teltek, s ha az atyja azért vitte oda Arthurt, hogy ezentúl gyakrabban láthassák egymást, bizony a sors keresztül húzott ezen a számításon. Görgey Györgyöt, az apát, a barátaiért vállalt kezességek mind nagyobb vagyoni válságba döntötték, s anyagi ügyei sokkal inkább elfoglalták, sem hogy ideje vagy módja lett volna gyermekeivel túlon-túl törődni. Így aztán a fiú többnyire csak nyarat-szakán látta apját, mikor vakációzni Toporcra vitték. Gondterhelt, megviselt embert látott itt, kit az ügyes-bajos dolgok korán megőszítettek, s aki csalódásoktól eltelten, energiájától megfosztottan fordított hátat az élet csatáinak és csendes megyei hivatalt vállalt.
Ilyen körülmények között nem voltak túlságosan kellemesek a toporci nyarak, bárha a gyermek számára megédesítették ezeket a természet szépségei, s egy rendkívüli asszony, Kosztolányi Mária, az anyátlan Görgey árvák anyai istápolója. És volt még valami, ami Arthur számára kívánatossá tette a toporci nyarakat. Nem is valami, hanem valaki volt ez: az öccse, István. Hihetetlenül meleg, ideálisan testvéri volt a viszony a két gyermek: Arthur és hét évvel fiatalabb öccse, István között. Ennek a viszonynak szeretetteljessége változatlanul eltartott a két testvér teljes életén keresztül, s ha lehetséges: aggastyán korukig egyre erősbödött. Arthur a felsőbbrendű szellem fölényét, az idősebbnek tudását hozta ebbe a viszonyba, István pedig a maga érző szívének minden hódolását s rajongását az imádott testvér iránt. Majd látjuk még ennek a testvéri viszonynak rendkívüli tenyészetét, gyönyörű hajtásait, és éppen azért, mivel a két ember sokat szenvedett életének mintegy vezérfonala ez az ő kölcsönös ragaszkodásuk, azért vesztegelünk mellette valamivel hosszasabban már itt, ahol a fonal kezdődik.
Megroskadt, az élettől elnyűtt aggastyán volt Görgey István, mikor egyszer arról az önfeláldozásról beszélgettünk vele, amelyet Arthur iránt egész életén át tanúsított. Elcsodálkoztunk rajta, és meghatottsággal beszéltünk róla. Az öreg Görgey István legyintett egyet kezével és röviden ezzel intézte el a dolgot:
- Nem értheti azt meg senki. Mert senki nem tudja, hogy Arthur több volt nekem, mint bátyám. Az apám volt, az anyám, a barátom és mindenem.
Aztán tört, öreges hangja remegésével mondotta el nekünk, hogy vakációs nyaraiban hogyan tanította őt Arthur, hogyan vitte magával, hogyan védte, hogyan óvta, hogyan gondoskodott róla. Arthur arisztokratikus lelke nem tudott megbarátkozni azzal, hogy Pistának a falubeli parasztgyerekek a barátai. Elvonta öccsét tőlük. Mikor otthon járt Toporcon, nem engedte, hogy öccse ezekkel hancúrozzon. Nagynénjének, Görgey Máriának pedig keservesen elpanaszolta, miért nem vigyáznak a Pista ruházatára jobban? Miért engedik, hogy mezítláb szaladgáljon, mint a jobbágy gyerekek? Egyébként ő a maga kis személyére igen kényes volt. Szerette, hogy sok és jó ruhával térjen vissza a konviktusba. De mégis, mielőtt visszavitték volna, az utolsó estén titokban felkelt ágyából s kiszedve a becsomagolt ládából egyet-mást: harisnyát, cipőt, fehérneműt csempészett be Istvánnak a siffonérba.
... Eseményei nem voltak a toporci vakációnak, aminthogy a késmárki tanulóévek is kiemelkedő mozzanatok nélkül múltak el. Élte Görgey Arthur a maga gyermekidejét és semmi sem vallott rá rendkívülibb hivatására. A legfigyelmesebb szem, a legkutatóbb tekintet sem ismerhette volna fel benne a jövendő hadvezért. Akármit inkább, mint ezt. Többször ismételtük, hogy Arthur nem vett részt a szokott gyermekjátékokban, de ami egyszerűen abnormis: irtózott a katonásditól. Soha papírcsákót nem tett a fejére, nem lovagolt vesszőparipán, nem forgatott fából faragott kardot. Mi volt ez? Talán ösztönszerű megsejtése, hogy fejét csak igazi csákónak, kezét csak igazi kardnak szabad illetnie?
Erőszakos és ízetlen magyarázat volna. Inkább hisszük azt, aminek még utóbb annyi bizonyságával találkozunk majd, hogy bármilyen hadvezéri lángelme lakott benne, Görgey Arthur mégsem volt katona, soha sem volt vonzódása a e pálya iránt, sőt irtózott tőle, mivel természete ellenére való volt. Ahogyan gyermek esztendeiben megjelenik előttünk s úgy is, ahogyan serdülő évei és tudatos ifjúsága mutatják: a magányt és elvonultságot szerető embert kell látnunk benne, kit mindenekfölött a tudás áhítása vezet. Görgey Arthur voltaképen tudósnak született, s élete sokféle eltolódásai közül egy sem volt fontosabb mint az, hogy akinek lelkében tudományvágy élt, és aki csendes tevékenységre született, azt a véletlenek és az események egészen más pályára sodorták, elszakítván őt önmagától.
Késmárkról 1831-ben Eperjesre vitték, hogy a retorikai osztályt itt végezze.
Vége felé közeledett az iskolai év, mikor egy nap Arthur levelet kapott apjától. Tartalma szerint nem volt valami víg ez a levél, már csak azért sem, mert György arról az elhatározásáról értesítette benne fiát, hogy katonának adja. Az elhatározást komoly és szigorú okokkal motiválta. Megírta benne tizenötödfél éves fiának, hogy a mások bűnös lelkiismeretlensége folytán tönkrement, túl kell adnia a birtokon és nem bír gyermeke neveltetéséről tovább gondoskodni. Kapóra jött az is, hogy családi összeköttetések révén katonai ösztöndíjat szerzett Arthurnak és ingyenes helyre tudta behozni a hadapródiskolába. Hitte, hogy ezen a módon megélhetéshez juttatta a gyermekét anélkül, hogy ez különösebb terhet jelentett volna számára.
Atyja kívánsága, de az érvek is, amelyekkel óhaját támogatta, megdöbbentették Arthurt. Ő, aki sohasem gondolt rá, hogy katona legyen, most megrökönyödéssel vette tudomásul, hogy nem marad egyéb választása. Mégis napokig latolgatta, forgatta fejében a dolgot, s hosszú időbe telt, míg atyja levelére megadta a választ.
Ez a válaszoló írás Görgey Arthur összegyűjtött, még kiadatlan és ismeretlen levelei között foglal helyet, azok között, amelyeket Görgey István pecsét alatt, azzal a kikötéssel hagyott a Magy. Tud. Akadémiára hogy majd csak Arthur halála után láthatnak napvilágot. A levél bevezetőjében Arthur bocsánatot kér, amiért megkésve válaszol apja levelére. Görgey István mutatta meg nékünk mi van levélben: a mentegetőzésen kívül még az, hogy Arthur hosszan fontolgatta mindazt, amit atyja közölt vele. Eleintén nem valami nagy örömmel vette tudomásul, hogy az apai kívánság szerint katona legyen. Azonban megadja magát a nyomós okoknak, sőt örömmel adja meg magát, nemcsak azért, hogy ezáltal atyjaurának minél teljesebben kedvében járjon, hanem mert reméli, hogy a matematikai tudományban a katonaiskola teljesebb kioktatást ad neki, mint a líceumok. És különben is úgy érzi, hogy a hazának semmivel sem lehet jobban szolgálni, mintha az ember kardot köt az oldalára és elmegy katonának.
Arthur összegyűjtött levelei között ez a legelső. Írásnak még ebben a csonka, tartalmi formájában is, a hogyan reprodukálni tudjuk, feltétlenül érdekes, mert jellemző, megmutatja azt, amit már hangoztattunk, hogy a hajlandósága szerint Görgey Arthur kevés kedvet érzett a katonai pályára. És megmutatja, hogy a tizenöt éves fiúban sok önállóság lakozott, mert még amikor az atyja kényszerhelyzet elé állította, akkor is előbb hosszas meggondolás tárgyává tette, megbarátkozhatik-e ezzel a kényszerűséggel? És amikor megbarátkozott, a motívumai között nincs egy pillanatig sem ott az, hogy talán az egyenruha káprázata vonzza, vagy a katonai élet kalandossága. Ellenkezőleg. Az elhatározásából ifjúi szíve és megfontoló elméje szól ki. A szíve, amely megérezteti vele, hogy mint katona szolgálhatja legjobban hazáját s az elméje, amelyet kecsegtet a remény, hogy majd a katonai iskolákban tüzetesebben ismerkedik meg azokkal a stúdiumokkal, melyek neki kedvesek.
Ez a levél már nem közönséges ifjúra vall, hanem valakire, aki tudatos, józan és aki megérzi, hogy egy emberéletre szól az elhatározás, amely elé a körülmények állítják.
Az eperjesi iskolaévet még kitüntetéssel végezte el, azután visszatért Toporcra, hogy elbúcsúzzék a háztól, amely felnövekedni látta, s amelyen a birtokkal együtt atyjának most túl kellett adni.
[+]
[*]
[* ]