Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 16. szám
Zichy János gróf e héten a királynál járt. Úgy kell lenni - ő maga magyarázta a hatalmas Neue Freie Presse emberének - hogy resszortjabeli folyó ügyekről referált őfelségének. Legfeljebb az lehetne a kérdés, hogy mik azok az ügyek, amik a magyar politikának most folyó ügyei s amiknek elintézéséhez képest még talán a katolikus autonómia dolgának s a kántortanítók fizetésrendezésének is egy kevéssé vissza kell szorulnia? S aztán, mi a Zichy János gróf reszortja? Valóban csakis a vallás és a közoktatás és az arra való ügyelés, hogy a Kultus ne üsse agyon az Unterrichtet? Zichy János politikai miniszter, ilyenül került bele a Khuen-kabinetbe. Nem valószínű, hogy e tulajdonságában, mely úgy összefügg személyes jelentőségével, hogy megvolna, ha nem kultuszminiszter volna, hanem - hogy a leglenézettebbet, mivel közpénzekkel nem igen rendelkezőt említsem: igazságügy miniszter vagy akár fiumei kormányzó - nem hiszem, hogy ebben változás történhetett, csak amiért Lukács László el merte követni, amit Khuen gróf nem mert. Sőt inkább, ez a jelentőség - egy gerinces és józan politikus jelentősége - még gyarapodhatott egy kaland során, melybe, amily vakmerő volt, a miniszterelnök csak félelemből s önállótlanságból ment bele - mármint Tisza Istvántól való féltében s ővele szemben való helye meg nem állásból. Hogy még több és még nagyobb őrületbe nem szorult bele a kormány s nem került bele az ország, azt Zichy Jánosnak köszönhetni - éppen annak a jelentőségének, mely túlterjed a reszortja ügyein. Ő volt az ki megálljt mondott, mikor a munkások választójogi sztrájkjára Tisza István, Beöthy László útján ostromállapottal, szakegyletek feloszlatásával s a vezetők lecsukásával akart felelni. Ő volt az is, ki miatt az eszeveszett mandátumelkobozó törvényt nem lehetett megcsinálni s tárgyalását őszre kellett halasztani. Ő volt az, egyszóval, ki sem maga nem volt mániákus, sem mások mániájával szemben nem volt gyáva. Ember volt, nem rendszabály - s ha most az a legfőbb folyó ügy s amíg elintézve nincs, egyébre gondolni nem lehet, hogy mint húzzuk ki az országot a bajból, melybe a mánia s a gyávaság juttatta, lehetetlen nem gondolni arra a politikusra, ki, mondom, józan volt és gerinces, s akinek lehetetlen, hogy meg ne legyenek a maga gondolatai mindarról, ami lidérc most a melleket nyomja.
Egyben azért legyünk igazságosak. A Tisza István mániája sziklákat hengeríthetett ránk, de egy követ levett a szívünkről. Csak a jóisten tudja, hol mindenfelé ki mit tanult meg a látványból, hogy Magyarországgal s a magyar országgyűléssel így lehet elbánni, de a katonai kérdés keserves csomóját ezzel a gordiuszsággal csakugyan kettévágta Tisza. Csak a jóisten tudja, hogy a végén mi lesz velünk - de továbbmenetelünk útjából két nagy akadály elkerült. Az egyik, mondom, a katonai kérdés - új ágyúk, új hajók költségei körül még kiújulhat egy kevéssé, de a mérge már elveszett. A másik - s ezért örök hála a koalíciónak - a hatvanhét s a negyvennyolc közt való különbség. Ez akinél jóhiszemű ábránd, kinél rosszhiszemű komédia és mindenesetre gondolattalan malomalattiság szerencsésen tönkrement. Nevetséges aki ma, úgy Kossuthék mint Justhék viselt dolgai után, negyvennyolccal hozakodik elő. A függetlenség politika elejétől fogva csak taktika volt - de egy darabig talán volt rendeltetése a nagy Andrássy, az ő nagy stílusában, talán nem szorult rá, hogy mikor Bécs felé fordul, a negyvennyolc álljon mögötte - de a Tisza Kálmán kis foltozópolitikája mögött annál inkább elkelt. Most azonban semmi rendeltetése többé. Most már csak egy negyvennyolcas van: Auffenberg Móric.
Ám, ha ez így van, s ha egyfelől a magyar pártpolitikát eddig meghatározott úgynevezett gondolatok értelmetlenek és idejétmúltak, másfelől pedig a vaknak is meg kell látnia, hogy mihelyt cselekvésről, aktív politikáról, kormányzásról van szó, Magyarországon csak egy politika lehetséges, mely kérlelhetetlenül megszabatik attól, amit Bécs megenged s amit a magyar társadalom fejlettsége megbír, mi értelme van annak, hogy az a néhány, az az igen kevés politikusunk, ki valóban az s amellett jó fej és jó magyar, különböző pártokban s különböző területeken vesztegeljen elszigetelten s fogyassza erejét nem neki való környezethez törődvén hozzá? Még egyszer mondom, ma ez az ország olyan állapotban van, hogy jó fejű jó magyarok közt, mihelyt aktív politikáról van szó, alig lehet nézetkülönbség. Nemcsak a negyvennyolc s a hatvanhét különbsége nem, de még az úgynevezett konzervatizmusé és radikalizmusé sem. Nem puszta taktika, hogy teszem Károlyi Mihály és Kunfi Zsigmond oly nyugodt egyszerűséggel tudtak egy ponton találkozni. Tudnának, mihelyt gyakorlati, mihelyt valósággal számoló, mihelyt kormányzati politikáról volna szó, a gyakorlatban is. A magyar ma semmi szélsőség, semmi doktrina fényűzését nem engedheti meg magának - sem klerikalizmusét, sem radikalizmusét, sem feudalizmusét, sem, úgy érzem, semmiféle izmusét. Úgy élünk itt, mint egy ostromlott várban, s nevetségesen kicsinyesek a különbségeink, mikor bombák süvítenek a fülünk mellett. Zichy János nem lehet annyira konzervatív, hogy ne számoljon a magyar társadalom sürgős megújulási szükségeivel. Andrássy Gyula nem lehet annyira nemzeti, hogy ne számoljon a császári hatalomhoz való alkalmazkodás kényszerűségével. Felekezetiség, osztályérdek, különvélemény... mind gyenge a rettentő muszájokhoz képest, melyek ma a magyarság előtt állanak. S ami kevés lehetőséget e muszájok meghagynak s ami nagy kötelességeket kérlelhetetlenül a politika elé írnak, azoknak hasznosításához s beváltásához mindenkire szükség van, aki valaki. Úgyis kevesen vannak (és, mint Dumas fils mondaná: mindig eggyel kevesebben, mint az ember gondolná.) Nem látom át, mért kell az Andrássy európaiságának a rothadt negyvennyolcasság környezetétől leköttetnie? Nem látom át, mért kell a Zichy János magasabbrendűségének a lakáj hatvanhetességtől körülvétetnie? Nem látom át, hogy legkülönb igazgató és pénzügyi elméink, országosságra és politikára születettek, miért szigetelődjenek el városi igazgatásban vagy börzei hadjáratokban, bármi nagyot jelent is a nemzet számára egy hatalmas főváros, egy önálló pénzpiac? Nem látom át, hogy a magyar nemzeti politika mért ne tudna kiemelkedni a befelé való beszélés pátoszából, s mért ne tudná megtanulni a nagyhatalmasságnak azt az isle de France-os nyelvét, melyen Ausztriával s a dinasztiával az ő érdekeik nyelvén tud beszélni, s állandóan megértetni velük, hogy őnekik mi lehet a hasznuk a magyar nemzeti haszonból? S nem látom át, hogy a magyar belső politika miért ne tudná megtalálni azt a társadalomközi gazdasági politikát, mely e szegény országban egyúttal kultúrpolitika és szociálpolitika is? S mért kell mindezeket a legkülönbözőbb helyekre számkivetetten, magukban s a cselekvés lehetősége nélkül elgondolniok azoknak kik egymástól függetlenül, egymással nem találkozva, egymást talán nem is ismerve mindezekről egyet gondolnak?
A tisztességes okosok blokkja, ez az ami még nem volt meg nálunk. Azaz hogy megvolt, egyszer, hatvanhét idejében. Csakugyan Világos kell hozzá és tizennyolc esztendős idegenuralom, hogy még egyszer meglegyen? S nem lehetne-e meg elébb, s tán arra s talán elég erősen arra, hogy elejét vegye egy új Világosnak ?