Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 16. szám
Szegény mama szentül hiszi, hogy művész leszek, valami Munkácsy, Benczur, Szinnyei ...
Maradjon meg szegény a hitében, ha ez boldogítja őt. Utóvégre én igazán nem tehetek róla, Borkay »festőművész« úr, ki engem otthon festeni tanított, gyakran beszélt így a mamához:
- Nagyságos asszonyom, a fia igazi tehetség, határozottan állíthatom, hogy művész lesz belőle.
A mama pedig úgy hitt neki, mint a szentírásnak. Én sejtettem, hogy Borkay csak a privátpénzért beszél, meg az ajándékokért és meg is mondtam ezt a mamának.
Jól kikaptam. Helyes. Pesten, a felvételin szerencsésen megbuktam.
- Ázsia! - mondta Borkay s utána az anyám ... Hát az igaz, hogy sok tekintetben még Ázsia vagyunk. Milyen más itt minden Párizsban, milyen más világ ez! Itt már felvettek a Julienba. Igaz, hogy szerencsém volt, Emil mellé kerültem a felvételin. Kedves jó barátom, szegény kis Emilem. Az isten áldjon meg a haló porodban.
Ő rajzolta meg a vizsgarajzomat. Hogy járt annak a fiúnak a keze, a rajzszén mint valami puha viasz formálódott az ujjai alatt. Bemélyedt, kidomborodott, a tónusok mintegy vezényszóra egymás mellé helyezkedtek, a fényeket szélesen kiszedte, egykettőre kész volt a rajza. Plasztikus volt és hasonlított. Azazhogy az én rajzom, mert előbb az enyémet készítette el s csak aztán a magáét. Felvettek!
Képzelem, a mamám milyen boldog volt, mikor megsürgönyöztem neki az eredményt.
Attól kezdve aztán egymás mellett ültünk, Emil segített nekem. Hogy szeretett rajzolni ez a fiú, az csoda, a szemei csak úgy ragyogtak az élvezettől, amint dolgozott. Rajzolni, rajzolni - ez volt a legnagyobb gyönyörűsége. A korrigálásért harminc frankot fizettem neki havonta. Eleinte sehogy sem akarta elfogadni, pedig, mint később bevallotta, koplalnia kellett volna e nélkül.
A figurális tanárunk nagyon szerette, velem is meg volt elégedve, csak egyszer mondott valami olyasfélét, hogy nagyon hasonlít a technikánk egymáshoz.
Nem tudom, nem gyanakodott-e az öreg professzor, nagyon éles szeme volt neki.
Sokszor bántott engem, hogy a mamával szemben nem voltam elég erélyes, hogy nem mondtam meg neki őszintén, hogy jobb lenne, ha én prakszinak mennék Magyaróvárra, vagy akár jogász is szívesen lettem volna. De én oly buta voltam. Hanem azért akármilyen buta is vagyok, olyat mint Emil tett, én soha nem tettem volna. És pláne olyan csekélységért.
Januárban megkezdtük az aktrajzolást, addig fejet rajzoltunk, az is nehéz volt, hát még ez. Emil nélkül ugyancsak lemaradtam volna. Emilnek folyton kellett engem figyelmeztetnie az arányokra, megtörtént az is, hogy a korrigálást is elrontottam. Különösen a női akt nem ment sehogy sem. De ennek más oka is volt. Rajzolás közben ugyanis gyakran megfeledkeztem arról, hogy a modellben csak a modellt szabadna látnom, nem pedig a nőt. Sajnos, meggyőződtem róla, hogy nagyon érzéki vagyok. Emilnek soha sem jutott eszébe, hogy egy rózsás bőrű, üde, kívánatos asszonyi test van előtte, pedig egyik-másik modell ugyancsak kacérkodott velünk. Különösen a Ruganyos. Ezt a nevet azért adtuk neki, mert valami furcsa módon tudta mozgatni minden porcikáját, ha szünetben köztünk mezítelen járt. Különben Hortensenek hívták és kivétel nélkül mindnyájunkkal kikezdett.
Emil még őt sem vette észre.
Egy más alkalommal fiatal 15-16 éves leánykát rajzoltunk. Szép egy teremtés volt, bársonyos bőrű, macskaszerűen hajlékony, a mellecskéit mintha most faragták volna friss karrarai márványból. Ha hozzányúltunk, harapott és karmolt. Ez egy kicsit bosszantott bennünket. Teréznek hívták és még ártatlan volt. Egyszer fenn ült a pódiumon, olyan kis lapos ládácskák voltak egymásra rakva, azon ült. A legfelső ládácskán rendesen egy vánkos szokott lenni, ez most hiányzott, valaki elcsempészte és a láda éle ugyancsak vörösre dörzsölte Teréz combját.
Emil nem nyugodott, míg a kis vánkost elő nem kerítette, odament és gyöngéden a leány alá gyömöszölte. Mi kacagtunk, az öreg professzor is mosolygott. Emil pedig elpirult. Ilyen volt ez a szegény fiú.
Húsvét után megkezdtük a festést. Az első modellünk egy vörös hajú leány volt. Hófehér volt az arca s orra körül egy kicsit szeplős volt. A festés nekem nagyon nehezen ment. Türelmetlenül vártam Emilt, de ő a saját munkájával volt elfoglalva, lassan, nagyon lassan, idegesen dolgozott, sóhajtozott, nyugtalanul tipegett a helyén. Láttam, hogy rosszkedvű. Különben már néhány nap óta szótlan volt és bánatos. Kérdeztem is, mi a baja. Nem felelt. Jött a tanár és ment sorba, mint rendesen. Emilhez ért. Ránézett a munkájára. A munkáról ránézett Emilre. Hosszan, kutató, csodálkozó nézéssel. Aztán megint a munkára nézett s utána Emilre. Aztán megcsóválta a fejét és szó nélkül továbbment.
Emil, lesütött szempillái alól, sápadtan figyelte a tanár minden mozdulatát. Az öreg úr csak futólag nézte meg a többi munkát és távozott. Látszott rajta, hogy valami bántja.
Odaléptem Emilhez. Megsemmisülve, meredten állt a helyén. Többen odajöttek. Megdöbbentem. A hátam mögött valaki elkezdett kacagni. »Zöld haj, ha, ha, ha.« A többiek is kiáltozni kezdtek és nevettek. Zöld haj, zöld haj, ultramodern szecesszió.
Az első pillanatban azt hittem, megőrült szegény fiú. Tényleg, a modell vörös haját zöldre festette. A modell is odajött.
- Ez én vagyok? - hát zöld hajam van nekem, mindjárt megpukkadok! Elkezdett kacagni, visongni mint egy bolond.
Roppant szemtelen egy nő volt.
Emil szemközt fordult velünk.
- Menjetek innét!
A hangja rekedt volt, a nézése ijesztő. A kollegák összenéztek s arcukon a csodálkozással vegyes sajnálkozás kifejezésével odébb mentek. Csak Alfréd, egy ficsúr, akit sohasem szenvedhettem, tett úgy, mintha nem hallotta volna Emilt. Összefonta karjait s gúnyos mosollyal merően nézte a zöldre festett hajat.
Eléje álltam: »Laroque Alfréd úr rögtön takarodjon innét!«
Másnap megverekedtünk, kapott a mellére egy csinos vágást, éppen a melle bimbóját vágta keresztül a kardom. Nem azért említem ezt, mintha dicsekedni akarnék, csak mert ez volt az első párbajom és főleg az összefüggés kedvéért. Tudniillik, mire Emilt fel akartam kérni, hogy legyen egyik segédem, már eltűnt. A lakásán sem találtam, az intézetbe sem jött többé. Nagyon bántott akkor ez a dolog, aggódtam, nem tudtam elképzelni, mi történhetett vele, de rosszra nem gondoltam.
A festés nem ment. Pedig határozottan, van színérzékem, a szürkéket is jól látom, az pedig már valami. Ki is tudom keverni, csak nem tudom felrakni, nem tudok az ecsetnek parancsolni, nem arra megy, amerre akarom, hol följebb, hol lejjebb, mint mikor az ember pisztollyal céltáblára lő, a golyó éppen a centrumot kerüli el. Szóval nem tudok az ecsettel rajzolni. Türelmetlenül vártam Emilt, bár az igazat megvallva - de ezt alig mertem magamnak bevallani - kissé megrendült hitem a tehetségében. Elvégre piros helyett zöldet festeni ... s általában a színei piszkosak, földesek voltak. De legalább a rajzomat kikorrigálná, hacsak bitümmel is. De nem jött. Hanem jött helyette másvalaki, akit nem vártam. Egy polgári ruhás rendőr, ki engem keresett. Kért, hogy azonnal menjek vele. A lépcsőn lemenet elmondta, hogy egy nevemre címzett levelet akarnak átadni nekem a morgueban. A morgueban! Istenem ...
Valaki megölte magát, levelet találtak a zsebében, nekem címezve.
Egy öngyilkos, a morgueban ... mit akarnak velem. Pedig tudtam. Csak nem akartam hinni.
- Ez lehetetlenség - gondoltam magamban.
Miért? Képtelenség. Ki tudja ki az. Ugyan! Bolondság ilyent gondolni. Emil? De miért? Nevetséges ... Szerettem volna hangosan felzokogni, hogy aztán majd szégyelljem magamat a tévedésemért, hogy kacagjunk Emillel ezen az eseten. Bolond egy eset. De ki firkál nekem levelet. Semmi közöm hozzá. Szerettem volna sarkon fordulni, nekem nem kell az a levél, hagyjanak engem békével.
Megérkeztünk. Ott a rács mögött, félig ülő helyzetben, nyakig letakarva feküdt éppen szemközt velem Emil. Szemei le voltak hunyva, mintha aludnék. De mégis, mintha gondolkozott volna. Ott volt mellette a kalapja és egy selyem nyakkendő. Ezt a nyakkendőt én ajándékoztam neki a születése napjára, A huszonegyedikre. Egy évvel volt idősebb nálam.
Szerette és csak ünnepnapon vette fel.
... Hogy ismerem-e? Határozottan?
... Milyen ostoba kérdés, ismerünk-e valakit, akivel félév óta nap-nap után együtt vagyunk. Aki az én barátom ... A levélből két kis akvarell hullott ki. Két arckép, paynes-szürkével festve. Gyönyörű két kép. Az egyik Emil önarcképe, a másik egy leányarc. Míg a képeket néztem, egy rendőrtiszt elolvasta a levelet, én csak azután olvastam.
»Kedves kollegám. Ha a magyar fiúk mind olyanok, mint te vagy, akkor én a magyarokat nagyon szeretem. Csakhogy ezt a szeretetet most elviszem magammal messzire. Mondtam neked ugye, hogy vagy művész leszek vagy meghalok. Te persze erre nem emlékszel. Vagy emlékszel? Fiam, én művész soha nem lehetek. Színvak vagyok. Kérlek szépen, ne mondd ezt el senkinek, mondj valami mást, mondj amit akarsz.
Régen tudom, hogy a szememnek van hibája, Ha színeket nézek, valami ködös zavar lebeg előttem és mennél jobban iparkodom az egyes színeket különválasztani, annál inkább összefolynak. Egymásba ömlenek, összefutnak, belebújnak egymásba, valósággal bújócskát játszanak velem. A vöröset meg a zöldet meg egyáltalán nem tudom egymástól megkülönböztetni, ezt a komplementer két színt felcserélve látom, zöld helyett pirosat, piros helyett zöldet látok.
Először akkor vettem észre ezt a fogyatékosságomat, mikor egy virágon a zöld leveleket égetett szienával festettem be. Ezt sem én vettem észre, hanem mások. Most minden erőmet arra fordítottam, hogy szememnek ezt a hibáját valamiképpen gyógyítsam, vagy legalább ellensúlyozzam azzal, hogy a színek elméletét a tökéletességig megtanuljam. Hosszas, gyötrő, sokszor kétségbeejtő küzdelem után végre arra az egyszerű megállapodásra jutottam, hogy ha zöldet látok, pirosat festek és fordítva ...
Hogy a gyakorlatban mennyire vált be ez az elmélet, annak a mai figurális órán tanúja voltál. Sajnos, ha ez a két szín nem optikai tisztaságában jelenik meg előttem, zavarba jövök, a színek ugrálni kezdenek előttem és bújócskát játszanak velem. És úgy vettem észre, engem a színek kicsúfolnak. De kérlek, ne szólj erről senkinek, mondj egyebet, találj ki valamit. Az igazság most lényegtelen, fődolog az elmúlás... Igaz, lehetnék illusztrátor, megélhetnék ebből szépen, de hogy én egész életemben tónusba dolgozzak vagy tollrajzokat gyártsak? Inkább legyen vége mindennek. Pedig szerettem volna élni, szeretni, festeni, de a színek nem engednek...
Fiam! Nem tudom, ki fog neked holnap segíteni és azután. Nincsen arányérzéked. Ne feledd el, hét és fél, meg a többi aranyszabály. Kívülről kellene ezeket tudnod, különben ne törődj vele, vagyonos fiú vagy, ez megnyugtat engem.
Isten veled. Az arcképemet add át annak a leánynak, akit a másik kép ábrázol. Nem beszéltem vele soha, de azért talán szívesen fogadja...
Bevallan Margit a neve és egy házban lakik velem, csakhogy ő a negyedik emeleten. Mondd meg neki, hogy szerettem őt.
Az ő arcképét reád hagyom, emlékezetből festettem, de azért hasonlít, csak életben még szebb. Vigyázz reá, te gyönyörködj benne ezután...
Milyen szentimentális volt ez az Emil, nem is hittem volna. Elvittem a képet a címzettnek. Bájos teremtés, kicsi, szürke szemű, feketehajú, szelíd tekintetű leányka.
Jól emlékezett Emilre, ki mindig oly félénken haladt el mellette.
- Különösek a férfiak, egy nőt nem mernek megszólítani és meghalni mernek. Hol lakik?
- Hol? Furcsa kérdés. A temetőben.
- Ugyan? Azt kérdem, maga hol lakik!
Megmondtam címemet, azt mondta, feljön egyszer hozzám egy percre, imádja a festőket és hogy én tetszem neki.
Eljött és az az egy perc öt hétig tartott. Istenem, hogy tudott ez a leány csókolni, a szája égetett, a nyelvét a nyelvemhez préselte. Eleinte bántott ez, szinte utáltam, de hamar megszoktam s később már megkívántam. Nagyon megszerettem. Különben is ő volt az első igazi kedvesem, az eddigiek nem számítanak. A húgom német nevelőnője tizenkét évvel volt idősebb, mint én. Na és a többi. Szerelem pénzért, nem is akarok rágondolni, Margit tizenhét éves volt. Kicsi, de arányos, azért nagyobbnak is látszott. Egyszer megmértem: 154 cm volt és a fejhossza hét és félszer volt meg az egész testhosszban.
Egy ideig nem is jártam előadásra, mert az éjjeleket nagyon rövideknek találtuk.
A festéstől is féltem, de végre csak el kellett mennem. A véletlen megint segítségemre jött.
Csakhogy ezúttal a gonosz véletlen. Míg távol voltam, Emil helyét egy sovány, görbe hátú, szőke, édeskés mosolyú fiatalember foglalta el. Bármibe mertem volna fogadni, hogy ezt az embert láttam már valahol, feltétlenül találkoztam vele és pedig kellemetlen körülmények között. Töprenkedtem, nem jutott eszembe, de az mindegy, rögtön ki nem állhattam. Odajött hozzám és bemutatkozott:
- Karl Irk.
Nem is francia. Soha hírét nem hallottam...
Mosolygott. Ő várt már engem, hogy felajánlja szolgálatait. Nem akar hencegni, győződjek meg magam, tud-e festeni. Szívesen segít nekem havi harminc frankért. Úgy látszik, a kollegáim informálták... Nagyon hangoztatta a diszkrét voltát...
Szerettem volna úgy hasba vágni,... de meggondoltam magamat. Szegény mama, hogy búsulna, ha megtalálnék bukni, mikor eddig minden oly jól ment.
Szó sincs róla, elég ügyesen dolgozott, csak egy kicsit keményen és a hússzínei túlságosan lilásak voltak. Ki nem állhattam, fáztam ha mellettem állt.
Margittal sokat nevettünk rajta, utánoztam otthon a járását, a vigyorgását, a selypítő beszédét. Margit már egész kíváncsi volt reá, ezért aztán a pompás mulatság reményében meghívtam egy pohár borra.
Nagyon ostoba voltam, nem ismertem a nőket - azt hiszem, húsz éves korában kevés fiatalember ismeri őket, különösen a vidékiek. Margit egy apácaarcú ördög volt. Egy napon, talán egy hét telt el, mióta az a kese gazember nálunk volt, szokatlan időben mentem haza.
Rajtakaptam őket. Annyira meg voltam lepve, azt hittem álmodom. Most már nem emlékszem egész határozottam, mit éreztem akkor. Margit, ez a szép, tiszta, kényes teremtés, akit úgy szerettem, megcsalt evvel az undokkal, akit emberszámba sem vettem. Gyalázat. Kidobtam őket.
Szegény Emil s te egy ilyen nőt szerettél.
Éjjel sírtam, de emiatt borzasztóan szégyelltem magamat, úgy látszik én is szentimentális természetű vagyok. Azért is elhatároztam, hogy nem törődöm többé az egész dologgal, van még elég leány Párizsban, kár, hogy sok a nagyfejű köztük és a lábuk rövid, mert azt érzem, hogy már én csak oly nőt tudok igazán szeretni, aki arányos. Aki hét és fél. Reggel bementem az intézetbe. Azt hittem, hogy az az ember nem mer többé a szemem elé kerülni... Már ott volt a helyén s a szokott időben jött, hogy nekem korrigáljon. Elképedtem ennyi szemtelenség láttára. Kijelentette, hogy a kötelességét akarja teljesíteni, ő fizetést húz tőlem, ő tudja mi a tisztesség és mosolygott. Erről a mosolygásról felismertem. Most már tudtam kicsoda. Hisz ez senki más, mint Heep Uriás, Copperfieldből. És én ezt eddig nem találtam ki... Ő az, testestől-lelkestől, békaszerű, nyirkos tenyerestől. Ő az, vagy ha nem, akkor a fia vagy az unokája. Ez bizonyos!
- Heep Uriás, te egy aljas gazember vagy!...
Megengedtem, hogy a rajzomat kijavítsa. Ezt okosan tettem, hadd lássa ő is, meg a másik is, hogy nem törődőm velük. Nem is törődöm. Elsején Uriás fizetésjavítást kért. Neki harminc frank kevés. Margit most nála lakik, sokat szeret enni, divatosan akar öltözni, harminc frank vízre is kevés nekik. Fizessek ezután 45 frankot, ennyit megér az ő munkája. Mi lenne velem, ha ő nem dolgoznék helyettem.
Türtőztettem magamat. - Elmehet - mondtam neki hidegen, nincs szükségem magára meg a tudományára. Ő erre félhavi díjnak azonnali kifizetését követelte, mert neki félhavi felmondási időre joga van.
Jó, hát felmondok - kiáltottam - tizenötödikén mehet. Gondoltam, a tanévnek úgyis nemsokára vége lesz, minek szerezzek most magamnak kellemetlenséget.
Tizenötödikén megkérdezte tőlem, hajlandó vagyok-e őt továbbra is alkalmazni. Marad a régi fizetés mellett, csak Margitnak vegyek egy apache kalapot kócsagtollal. Szemébe nevettem.
Fenyegetni kezdett, hogy leleplez a professzor előtt, olyan botrányt csinál, hogy még a Balkánon is meg fogják hallani és most már a havi 45 frankot is követeli. Torkaszakadtából kiáltozott:
- Havi 45 frank és az apache kalap kócsaggal!...
A professzor éppen benyitott. Megígértem neki mindent. Szegény mama, ezt az áldozatot meg kellett hoznom érted.
A tanév hamarabb zárult, mint számítottuk. Jelest kaptam figurálisból. Hála istennek. A mama gratuláló sürgönyt küldött, egyúttal megkért, hogy kis húgom számára szerezzek egy jó házból való, derék francia leányt. Gondoltam, elmegyek egy intézetbe, ahol bonneok és nevelőnők kaphatók. Amint a Londres utcába befordulok, majd hogy össze nem ütköztem valakivel.
Mit cifrázgassam? Margit volt. Nagyon elsápadhattam, mert minden vérem egyszerre szívembe tódult. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Tovább mentem, de ő megragadta csuklómat, szemembe nézett és egy kapu alá vonszolt.
Szebb volt ez a leány mint valaha. A pikáns apache kalap pompásan illett szelíd kis arcához. Összetett kézzel bocsánatért könyörgött. Hogy ő nem vétkezett ellenem, a látszat ellene szól, csak féltékennyé akart tenni egy kicsit.
Kitérőleg feleltem. Ami elmúlt, az elmúlt, ne beszéljünk róla. Én a húgom számára egy jó házból való, derék, erényes, jellemes, becsületes leányt keresek... Erősen hangsúlyoztam, derék, becsületes, erényes... Nos, mihelyt ilyet találok, felülök vele a vonatra és megyek haza. Nagyszerű lesz otthon. Szerencsére nálunk mások a nők, mint Párizsban, a magyar leányok le se köpnének egy Heep Uriást...
Láttam, hogy nem ért, kimagyaráztam magamat.
- Tudja meg tehát kisasszony, hogy az ön jelenlegi kedvese... Margit tiltakozó mozdulatot tett, de én kérlelhetlenül folytattam, igenis az Ön mostani szeretője senki más, mint Heep Uriás! Pfuj!
Margit majd leroskadt.
- Álnevet használt? Óh a nyomorult. Hisz ez borzasztó. Na de majd adok én neki. Azonnal megyek a rendőrségre. Feladom. Fel én!... Hadd bűnhődjön a boldogságom elrablója. Óh!...
Láttam, hogy mégsem olyan rossz ez a leány. Alig tudtam lebeszélni a tervéről.
- Margit - mondtam neki - én megbocsájtok magának, mert én elmegyek, nem is jövök többé vissza, gazdász szeretnék lenni... Zokogni kezdett.
- Én pedig odadobom magamat az első villamos elé... Láttam, hogy komolyan beszél. Megsajnáltam, de istenem, mit is tegyek vele... Hacsak nem... Nem, ezt nem tehetem... szegény leány...
Hirtelen határoztam.
- Margit, a mamám egy... francia nevelőnőt keres, izé... hisz maga olyan jól tud franciául.
A nyakamba borult. Hogy tud ez a leány csókolni... Megsürgönyöztem a mamámnak, hogy találtam egy megfelelő leányt és holnap indulunk.
Képzelem, hogy az a gaz Uriás hogy fog pukkadni.