Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 16. szám
Még épült a Nagymező utcában a hatalmas bérház, és így belülről, meztelen gerendákkal padlózottan és tagolva majd akkora volt, mint fönn északon a katedrálisok. (Míg épül a ház, mindig a hozzá képest hüvelyknyi emberekhez mérődnek arányai és ezért növekedés közben nagyobb, mintha már elkészült.) Szőke hajú tót napszámos leányok adták-vették a téglát az éppen helyére illesztett üvegfestmény alatt. A nagy sürgés-forgásban csak a művész állott nyugalomban és komoly biztonsággal tekintett fölfelé, akár a középkori Dombaumeister volna, aki biztos a dolgában és már tisztán látja a falat, a gerendázat alatt és számára már magasra emeli két homloktornyát isten háza.
Mikor megszólalt Rippl-Rónai, hangjában volt valami abból a szép emberségből és természetes jóindulatból, amellyel az észak-francia székesegyházak reliefjei szoktak beszélni: »Talán jólesik majd az emberek pillantásának kijövet ez a csokor tarka mezei virág«.
Máshol alighanem különösen hangzott volna ez az összehasonlítás, éppen most. De akkor néhány percig eleven volt a virágos középkor levegője és ez a mondás illenék például Laonhoz, ahol a legszebb emléket emelte magának a természet egészével való szolidaritás, ott viseli homlokdíszül a templom azoknak a komoly fáradt ökröknek képmását, amelyek felhordták a hegyre építkezni a nehéz köveket.
Rippl-Rónai József szemében ma virágos mező a tarka művészet és tarka művészet a virágos mező. Bokrétába gyűjti tarkaságát színes üveglapjaival és odaállítja az Ernst múzeumból távozók elé előkészületnek, mert nem akarja a művészetre figyeléstől elérzékenyült és enyhén fáradt szemekkel gráciára kiszolgáltatni az utcának.
Mégis csodálatos, nagy dolog a falu, a visszagyökerezés oda, ahonnan valaki kisarjazott. A valahová tartozás adja a nyugalmat és a biztonságot, az együttlélegzés a természettel alighanem az egyetlen igazi elnyugvás és megoldás. Mert ha nem a hazatérés tette volna, akkor csoda telt volna be Rippl-Rónain.
Fiatal nyugtalanságok vitték el messzire hazulról, és künn azután, Párizsban, a nyugtalanságnak volt művésze. Mikor megrajzolta a neuilly-i kocsma ivóját, nervózusan megelevenedett minden vonal és minden szöglet kérdés volt, de már nem is várta a választ. A fiatal nő vörösesszőke haja is rejtély volt és izgalom. Chopint játszott valaki és ujjai a melankólia csápjaiként szorítottak ki fájdalmas sóhajtásokat a billentyűkből. Sejtelmes, borús alkony ködlött az első litográfiákon. Egy Rodenbach könyvet is illusztrált ekkor Rippl-Rónai, olyan gyengéd, halk, nem fakó és mégis szomorú színekkel, mint amilyenekkel később Maurice Denis mutatta a szerelem könnyes, bánatos mosolyú ébredését tavaszkor, a megváltó szerelem reményének teljes szépségét és teljes kilátástalanságát egyszerre. Nagy kérdőjel ez az egész fiatalság és mintha a reménytelenség ólomsipkája alatt görnyedt volna feje az írásjel hasonlatosságára. De a felelet mégis megjött.
Rippl-Rónai számára ma már a színes világ létezésével igazolja létjogosultságát. A sok színárnyéklat opalizáló nyughatatlansága helyett most tiszták, egyenletesen hevültek a színek, töretlen tömöttségben közelednek egymáshoz és nem tűrik meg többé a keskeny, ideges vonalak vibrálását elválasztó határokul. A párizsi rajzoktól és a párizsi pasztellektől szinte a régi, falusi mesterek egységes és kissé festékes színeiig és nagy, nyugalmas kontúrjaihoz vezetett el az út. Az intenzív sárga fal, előtte a nagy fekete karosszék és ebben az öreg Piacsek bácsi, újsággal kezében, ez is az élet egyik réve.
Az utolsó tárlatokon szerepelt Rippl-Rónai portrék puhák, csendesek, a kontúrjai néhány egyszerű, nagy színfelületre tagolódnak és teljes síkszerűségükkel tulajdonképpen már ugyanazt mondják, aminek azután az üvegablak tiszta és határozott dokumentuma.
A Rippl-Rónaival együtt indult franciák közül Vuillard még mindig könnyűvirágú, halovány-rózsaszín barackfaágat fest a félig kinyílt zöld ablakzsalu mögé Bonnard, más úton és másképp, de a nagyvonalú egyensúly és a nyugalmas egyszerűség felé vágyódik, mint a magyar művész újabb képein.
Véletlen találkozás, de azért talán nem érdektelen, hogy Rippl-Rónainak ugyanaz a sujetje, amelyet tavaly Rysselberghe választott nagy dekoratív panneanja számára: nők élvezik a napfényt a rét szélén.
Egységes színüknek erős ellentétessége és teltfényű ereje emeli ki és állítja szembe egymással az öt női testet. Egyik már felvette vörös ruháját, a többieknek sárga meg harangvirágkék teste fedetlenül kacérkodik a napfényes levegővel. Egészen kedvük szerint, teljes kényelemben hevernek, ülnek, állnak a nők és nem árulnak el semmilyen akaratot. Nem nyúlnak semmi után, csak gesztusaik vannak, meg legfeljebb lusta reflexmozgással keresnek öntudatlanul valamilyen még nagyobb kényelmet. A körvonalakban szabadon, egészen könnyen jelennek meg az egyes formák, de a struktúrát semmi sem jelzi, belső tagoltsága nincsen a testeknek.
Már az alakok sem természet-feldolgozások vagy természet-értelmezések, nem csupán színben távolodtak el a természettől, de egyébként is szabadon átírható figurális motívumként tekintik az emberi testet.
A talajnál a színekben van még némi természetközelség. A zöld a füves rétet jelentheti, a citromsárga a homokot, szélről a kék lenne az ég, a barnássárga a felhő, a zöld pettyek fenn a fakoronák. Azonban a felső félen is többször kivirít a női öltözet meggypirosa és az aktok különleges kékje, sárgája, itt már bajos naturalisztikus indokolást találni. A színek foltba szedését pedig lenn épp oly kevéssé befolyásolják a természeti tények, mint fenn. Csupán a kontúrok érdekessége és érthetősége a szempont és a folt arányos kiterjedése szomszédaihoz és egyéb előfordulásaihoz képest. Mégsem támad egyenetlenség ezáltal.
Az üvegdarabok ólomfonatai a szabad ornamentális rajz természetszerűségével osztják fel változatos és tetszetős, de a teststruktúrára mindig közömbös idomokká az alakokat és a hátteret is, ezáltal közös alapot kap a figurális és a tisztán dekoratív rész, amelyek ezáltal ugyanannak a síknak ellenkező jellegű alakulásai, ezért nem szakítják két heterogén részre az üvegablakot, hanem csak jótékony változást visznek bele.
Így sikerül a művésznek áttennie képei lágy nagyvonalúságát és a színes dekoratív egységes színfelületeket az üvegre, veszteség nélkül ugyan, de nem is szerezve gazdagodást az új technika által, kivéve a színeknek áttetszőségük által megnövekedett ragyogását és vibrálását. De ez már előkészül a képeken is, a színfelrakásnak pointillista módon való szaggatottsága által, úgy, amint ezeknek az önálló szempontoknak láncokba csatlakozása előre bejelenti az ólomszalagok tekervényeinek felhasználását az izolált kontúrok feloldására. Rippl-Rónai nem teszi fel itt a kérdést, és nem tette fel máshol sem, hogy egy új technika, egy új anyag kedvéért milyen engedményeket kellene tennie egy másik technikával vallott programból. Elfogulatlanul iparkodik felhasználni az új eszközöket a régi célok elérésére és teljesen az anyagra bízza mivoltának érvényesítését.
Az anyagszerűség tapasztalati és kísérleti tudomány, nem pedig dogma, mint ahogy a legtöbben még nemrég hitték és hirdették. A művész nem kötött marsrutával áll az anyag előtt, ezer lehetséges variáció kínálkozik és adódik, de ha mégis egy lehetetlent találna választani, az anyag idejekorán és érthetően felemeli tiltakozó szavát. De akármilyen tanácstalan eleinte Rippl-Rónai üvegablakának a kötetlen tetszésszerűségével, a tektonikus felépülés hiányával szemben a pillantás, Rippl-Rónai képeit Stephan Lochnertől egy világ választja el és mégis egyformán művészet mind a kettő.
A kicsiny, de drágakőszerűen tömött és teltfényű üvegszemek helyett nagy kiterjedésű és mégis egész felületükön egyenletesen színes üveglapokat kínál a művésznek a mai ipar. Ez teszi fizikailag lehetségessé az ablak szabad kezelését. Az Ernst ház fala jellegtelen, semleges felület, és nem egy eleven test bordázata így válik művészetileg lehetségessé az, amit Rippl-Rónai tett, illetve elmulasztott. Egy szóba foglalva: a román és gótikus templomokon az ablak a kőfalnak volt modifikációja. Rippl-Rónai ablaka önálló saját erejére bízott művészeti alkotás, amely színt és életet hoz, egy nagy közömbös felület valamelyik tetszés szerint kiküszöbölt része helyébe. A román templom egy egységesen adott nagy kőtömb, amelyet mintegy utólag vájtak ki és artikuláltak kívül-belül. Itt tehát a színes ablak elsősorban arra való, hogy a fal zárt, egységes tömegén át szerényebben, kevesebb feltűnéssel, a megbontás nagyobb leleplezésével bocsássa be a fényt, mint ahogy a fedetlen vagy fehér üveggel fedett rés tenné. A gótikus templom épp oly egységes, zárt tömeg, mint a román, de esztétikai szemlélet számára éppen ellenkező módon keletkezett, itt ezer önálló életű kő-individuum volt először és ezeket csak utólag forrasztotta együvé az egymásra nehezedés, olvasztotta egységbe az egyetemes, de artikulált fölfelé törekvés. Itt minden kőegyén csak egy izomszalag, az épület izomrendszerében és helyzetéhez képest részt vesz a roppant nyújtózkodásban. Itt az üvegablak sem akaszthatja meg a folytonosságot, nem önállósul, hanem tektonikailag, csak átlátszóvá vált kőfal, kő a kövek között és jellegükhöz hasonult. Rippl-Rónai ablaka nem a félénk rés a ciklopikus falon és nem része az organikus falnak. A mai bérháznak nincsen többé önálló létű vagy funkcionális jelentőségű fala. Itt már a fal csak egyszerű körülhatárolása a tér egy szabályos alakú részének, tömöttségére nem kell ügyelni és izmok nem rajzolódnak ki rajta, tetszés szerinti helyen és módon szabad megszakítani folytonosságát. Az ablak többé nem vesz át alulról és nem ád tovább felfelé lendületeket, felszabadul és kiélheti magát. Rippl-Rónai üvege csakugyan egy nagy fellélegzés.
Az Ernst múzeum üvegablaka egy művészi egyéniség individuális eredménye. De ha egyszerűen be lehetne állítani egy fejlődési sor ma utolsó pontjaként, akkor a tektonikus összefüggés nemes kristályformáit felváltó teljes reakció megmagyarázná, hogy Rippl-Rónai miért nem hajlandó az egyes színek önálló jelentését feláldozni. Az üvegtáblák színbeli összefüggése ugyanis csupán az egyes színek kikalkulált repetálásán alapul és nincsen tekintettel a különböző színek optikai minőségű összefüggéseire. A középkori ablaknak a színkiegészülések és színszomszédságok hatásainak empirikus ismeretével készültek, így tudtak példátlanul mély és telt színességet adni minden egyes üvegszemnek és így vitték be egyszersmind a nagy egyöntetűséget a legkülönbözőbb színekből összerakott üvegtáblákba. A tömöttséget és az egymásrautaltságot ebben a vonatkozásban is felváltja a játszi és könnyed dekoratív tarkaság, amelyet csupán az egyes színeknek többszörös és némileg szabályszerű ismétlődése tart rendben. Rippl-Rónainál tulajdonképpen csak az ábrázolás teljes síkszerűsége, a harmadik kiterjedés következetes tudomásul nem vétele illeszti a falba az üvegfestményt.
Az ablak legbecsesebb eredménye természetesen a sikerült közvetítés a figurális ábrázolás és az ornamentális látásmód között. Egyébként azonban szabadna és talán kellene is perbe szállani a régi hagyománynak a változott körülmények ellenére is változatlan érvényességéért.
Azonban a lényeges tektonikus és színbeli kapcsolatok felhasználásának elmulasztása és a részletek különneműsége ellenére is van az üvegfestményben stílus. A különböző elemek egymásra vonatkozásának mindenütt ugyanaz a szabályossága, csak szavakba volna nehéz önteni a szabály pontjait. Mert itt nem a művészet logikája a szabályozó erő, hanem a művész temperamentuma.
Csak törvények által van a művészet is, de azért minden egyes jelentkezésében egyéni nyilatkozat és rátalálás. Rippl-Rónai most nem tekinti a törvényeket, de egy élesen körülhatárolt, tisztára lehiggadt valaki marad és kezében van az a varázsvessző, amely rálel a talajba rejtett kincsekre, ha többnyire megmagyarázhatatlanul is és mindig a szeszélyes véletlen segítségét gyaníttatva.