Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 16. szám · / · Halász Imre: Bismarck és Andrássy

Halász Imre: Bismarck és Andrássy
politikai tanulmány
III. Küzdelem a német hegemóniáért

Olasz egység. - A német egységi törekvések fölébrednek. - A hetvenmilliós birodalom álma újra kísért Bécsben. - Ezt csak egy összpontosított osztrák birodalom valósíthatta volna meg. - Átmeneti korszak Rechberg gróf vezetésével. - Schmerling mint a nagynémet politika úttörője. - Ausztria 1862-ben ismét egész területével be akar lépni a német szövetségbe. - A reformakta terve. - Bismarck csakhamar proklamálja a vér- és vaspolitikát. - Napóleon és Bismarck. - Vilmos király aggodalmai. - Bismarck és gr. Károlyi Alajos. - Ausztria kísérlete a német szövetség újjászervezésére. - Vilmos és Ferenc József Gasteinban, 1863. augusztus 3. - Bismarck makacs küzdelme Vilmos királlyal. - Magyarország sorsa egy kártyára volt föltéve. - A német államok két csoportja felvonul osztrák és porosz vezetés alatt. - Schleswig-Holstein. - Bismarck előkészíti az Ausztriával való párviadalt. - Diplomáciai fölénye Rechberg fölött. - Ausztria nagynémet terveinek bukásával a Schmerling-féle centralizmus létoka megszűnt. - A háború láttávolban. - Deák akcióba lép.

Az 1859-i olasz háború megszüntette Ausztria domináló helyzetét Olaszországban s a bécsi abszolutizmust kényszerítette, hogyha vonakodva és akaratja ellenére is, újból rálépjen az alkotmányos kísérletek útjára.

Az olasz kérdés nem azon a módon oldódott meg, ahogyan Napóleon tervezte. Az olasz nemzet a maga emberségéből küzdötte ki egységét, nem lett föderatív állammá Franciaország protektorátusa alatt. Az olasz egységi mozgalom nagyszerű epopeája, mely diadalmenethez hasonlított, mély benyomást tett a népekre, de e benyomás sehol sem volt oly mély és hatalmas, mint a német nemzetnél, melynek egységre való törekvéseit szétrombolta az 1850-i reakció. Az olasz mozgalom láttára újraébredtek a németség vágyai és reményei.

Csudás mozgalom ragadta meg a németeket 1861 elején. Az a kiáltás hangzott végig a német országokon, hogy az a megszégyenítő tehetetlenség, melyre a németség kárhoztatva van, nem tarthat tovább. S ez a kiáltás élénk visszhangot keltett a németség legjobbjainak kebelében.

A kor áramlata Bécsbe is elhatolt s a Burgban újra felébresztette a hetvenmilliós birodalom ideálját, mely elhalványulva mindig ott szunnyadt a lelkek mélyén. Az Olaszországban szenvedett vereség és veszteség arra sarkallta Ausztriát, hogy a német birodalom fölött bizonyos tekintetben névleg, de nem tényleg bírt hegemóniájának megszilárdításában s örök időkre való biztosításában keressen kárpótlást.

A Schwarzenberg herceg politikájának hagyományai újultak fel Bécsben. Amit Schwarzenberg herceg belátott, azt most is világosan látták: a Habsburgok német hegemóniája csak úgy alapozható meg biztosan és állandóan, ha a monarchia egész területével, nem-német területeivel is, Magyarországgal, Galíciával együtt belép a német szövetségbe. A nagynémet politika hagyományainak felélesztése tehát most is kizárta az osztrák-magyar dualizmust, amiként azt Deák kontemplálta, sőt kizárta még azt a félföderalisztikus alakulást is, melyet Rechberg gróf és a magyar konzervatívak egy része az 1860-i októberi diplomával megvalósítani megkísérlettek.

Az új nagynémet osztrák politika apostola Schmerling lovag lett, ugyanaz a férfiú, ki már 1848-ban, mikor Frankfurtban János főherceg állt a német birodalom élén, mint Reichsverweser, ennek kormányzósága alatt a német-birodalmi minisztérium elnöke volt.

De a villafrancai békekötés után (1859) Ausztria nem tért át rögtön a Schwarzenberg-féle nagynémet politika hagyományaira. Először egy átmeneti korszak következett, melynek megszemélyesítője gr. Rechberg külügyminiszter és miniszterelnök lett. Rechberg gróf politikájának kettős vezető eszméje volt: a német kérdésben a Poroszországgal való jó egyetértés, a Németország fölötti vezető hatalomban való békés megosztozkodás. Ennek megfelelt és ezzel párhuzamosan haladt az osztrák belpolitikában az az alkotmányos kísérlet, melynek eredménye az 1860. évi októberi diploma volt, Magyarországra vonatkozólag pedig az októberi diploma keretébe beillesztendő, ehhez hozzáidomított s ehhez képest megnyirbált 47-es alap restaurálása lett volna.

Rechbergnek németországi politikájáról Bismarck utólag kedvező véleményt mondott. A német kancellár mélyen be volt avatva Rechberg gondolatkörébe s alkalma volt e miniszter felfogását a schleswig-holsteini kérdésben való hosszas osztrák-porosz együttműködés idejében alaposan megismerni. Gedanken und Errinnerungen című hátrahagyott munkájában (II. kötet 331. l.) erről így nyilatkozik. »A Rechberg minisztersége idejében történt kísérletek, ha sikeresek lettek volna, akkor egy össznémet unióra vezethettek volna az (osztrák-porosz) dualizmus alapján, egy hetvenmilliós birodalomra Európa közepén, kétfejű csúccsal, míg Schwarzenberg politikája valami hasonlóra törekedett, de egységes osztrák csúccsal s Poroszországnak egy középállam színvonalára való lenyomásával. Az utolsó előnyomulás ily irányban volt az 1863. évi fejedelmi kongresszus.«

Ehhez az utolsó előnyomuláshoz az előfeltételek akkor kezdettek kialakulni, mikor Cavour halálával (1861. jún. 6.) és a Napóleon császár magatartásában beállott változással megszűnt az a veszedelem, mely még a villafrancai béke után is jó ideig Ausztriát Olaszország felől fenyegette. Amint ez a veszedelem megszűnt, Ausztria keze dél felől szabad lett s egész erejével a német politikára adhatta magát: a gr. Rechberg politikája, mely az osztrák-porosz hatalommegosztás eszméjén alapult, elvesztette létjogát. Gróf Rechberg egyelőre megmaradt ugyan külügyminiszternek, de a miniszterelnökségtől felmentetett, Ausztria politikájában irányadó tényező lenni megszűnt. A miniszterelnökséget Rajner főhercegre ruházták, mert a már most fölülkerekedő nagynémet politikának egy fényes dinasztikus cégre volt szüksége. E politikának lelke, igazi irányítója azonban Schmerling lovag lett, ki 1861 elején a kabinetbe mint államminiszter belépett. Ez az államférfi, ki, mint már említettük, János főherceg német birodalmi kormányzósága alatt a frankfurti birodalmi kormánynak 1848-ban miniszterelnöke volt s mint ilyen a német demokratákkal szövetkezve, halálos csapást mért a Hohenzollernek német császárságának akkor felmerült tervére, 1861-ben irányítója lett az osztrák politikának. Schmerling tökéletesen megnyerte a császárt az ún. nagynémet programnak s ez lett most már a császár politikájának tengelyévé.

Kézzelfogható a szoros okozati összefüggés az 1861. februári alkotmánnyal beállt osztrák fordulat és a német birodalmi kérdés közt. Schmerling belépése az osztrák minisztériumba jelzi ezt a fordulatot s egyúttal meghiúsultát azoknak a reményeknek, melyek Magyarországon az 1860-i októberi diploma kibocsátása után feléledtek, hogy talán sikerül hamarosan létrehozni a kiegyezést.

Egy szabad Magyarország és egy dualisztikus alapon kialakuló monarchia nem fért össze azzal a nagynémet politikával, mely Schmerling kormányra jutása után bécsben felülkerekedett. Ausztriára nézve mellőzhetetlen szükségnek tűnt fel, hogy erősen magához kapcsolja nem-német »koronaországait«. Csakis így remélhette, hogy a nagynémet program értelmében ki fogja küzdeni s azután végleg meg fogja tartani a hegemóniát Németországban.

Miként egykoron az 1849. március 5-i oktroyált alkotmány előfeltétele és korrelátuma volt a Schwarzenberg herceg híres 1849. március 9-i jegyzékének s az ebben kifejezésre juttatott nagynémet politikának: úgy 1861-ben is a Schmerling-féle februári alkotmánynak központi parlamentje és erős centralizmusa mellőzhetetlen előfeltételét és kiegészítő részét alkotta annak a megújult programnak, mely ismét a Németország fölötti főhatalomnak megszerzését és biztosítását írta zászlajára.

Magyarország belekényszerítése a központi parlamentbe s az egységes államba ennélfogva a dolgok természete szerint szükségképp egyik sarkpontjává lett annak a politikának, mely Schwarzenberg herceg nyomdokain készült elindulni.

Schmerling a merész, sőt egyenesen vakmerő államférfiak fajtájához tartozott. Az a németbirodalmi politika, melyet ő inspirált a császárnak, nem volt híjával a nagyszabású vonásoknak. Azt tervezte, hogy a német birodalom Ausztria kezéből kapjon egy oly alkotmányt, mely a kor színvonalán áll. A nagynémet pártot a sajtóban és a diplomácia mezején is Schmerling erős kézzel támogatta és irányította. Politikájának alapgondolata az volt, hogy Ausztria vegye kezébe a német Bund újjáalakítását a saját vezetése alatt.

Az 1861. februári alkotmány kibocsátása már azt mutatta, hogy nemcsak Rechberg politikája a német kérdésben túlhaladott álláspontnak tekintetett, de a Rechberg-féle konzervatív-föderalista kísérlet Ausztria belpolitikájában is tökéletesen megbukott. Rechberg gróf megmaradt egyelőre külügyminiszternek, de politikai befolyását erősebb és merészebb kollégája háttérbe szorította. Nemcsak az osztrák németség, hanem a németországi ún. nagynémet párt is most már Schmerlingben látta egy új iránynak, egy új korszaknak úttörőjét. Rechberg gróf, habár szerette volna, de nem merte és nem tudta megakadályozni azt, hogy Ausztria a német kérdésben most már az ún. nagynémet program szellemében akcióba lépjen. A német közvélemény élénken foglalkozott a tarthatatlannak felismert Bund reformjával. Egész sora a reformterveknek merült fel.

Schmerling elhatározta, hogy ő ragadja meg a vezetést ebben a kérdésben. Még 1861-ben egy emlékiratot dolgoztatott ki a német kérdésről az 1848-ban Windischgrätz által halálraítélt, de megmenekült bécsi forradalmárral, Fröbel Gyulával. Ebben az emlékiratban vettetett föl először az a gondolat, hogy az osztrák császár elnöklete alatt hívják össze Frankfurtban a német fejedelmeket kongresszusra s az egyes országok gyűléseinek küldötteiből alakítandó kamarával együtt ez kormányozza Németországot az osztrák császár vezetése alatt.

Az osztrák nagynémet program keresztülvitelére 1862-ben történtek meg az előkészítő lépések, éspedig először a kereskedelmi politika terén. A porosz kormány Franciaországgal kereskedelmi szerződést kötött a német vámegyesület nevében, melynek élén állott. Ausztria ezt ellenezte, mert az a szerződés, mint állítá, össze nem egyeztethető a vámegyesülettel 1853-ban kötött kereskedelmi szerződésével s egyértelmű volna Németországból való kereskedelempolitikai kiszoríttatásával. Július 10-én azzal az indítvánnyal fordult a német kormányokhoz, hogy összes tartományaival belép a vámegyesületbe. Ennek az akciónak politikai háttere is volt. Ez lett volna a kezdet a Németország fölötti hegemónia megszerzésére irányzott politikai akcióhoz. Poroszország - mint már egyszer 1852-ben megtette - most is nyomban (július 20.) határozottan visszautasította az osztrák indítványt.

Egyidejűleg Bécsben fontos tárgyalások indultak meg a szövetségi reform tárgyában a német középállamok részvételével. Közös német perrendtartás, közös német kötelmi jog és egy szövetségi törvényszék tervezetei készültek el. De mindezeknél fontosabb volt, hogy elkészült egy német szövetségi reformakta tervezete, melynek célja lett volna Ausztriát tenni Németországban döntő hatalommá. A társadalmi téren is nagy jelentőségű mozgalom indult meg azzal a határozott célzattal, hogy megteremtessék a német egység Ausztria vezetése alatt. Franfurtban 1862. október végén megalakult a nagynémet egyesület, ellensúlyozásául a »nationalverein«-nek, mely Ausztria kizárásával porosz vezetés alatt akarta megvalósítani Németország egységét. Ez a nagynémet egyesület a szövetségi reformot Ausztriának és a vele tartó hét középállamnak programja szerint írta zászlajára.

Míg a fentebb említett előkészítő lépések megtörténtek, azalatt a politikai helyzet is úgy alakult, hogy a német kérdésben való akció tényleges megindítására az időpont legkedvezőbbnek látszott. Bismarck, kiről akkor Bécsben nem is sejtették, hogy mi lakik benne, 1862. szeptember havában átvette a porosz államügyek vezetését. Ekkor érte el tetőpontját a Vilmos király és az országgyűlés közt dúló konfliktus. Bismarcknak első, legnehezebb feladata volt a parlament ellentállásának letörése. Aligha létezett valaha népszerűtlenebb kormány, mint aminő a Bismarck-minisztérium volt 1863 elején. Nemcsak a porosz, hanem az egész német közvélemény a legsötétebb reakció megtestesülését látta benne.

Németország legkiválóbb publicistái, olyanok, mint pl. Treitschke Henrik, a nagy történetíró, felháborodástól lángoló cikkeket írtak a »német Polignac« (Bismarck) ellen. Bismarck erre a sajtó megrendszabályozásával felelt. Oly erős volt Poroszországban az ellenzéki szellem, hogy még a trónörököst, a későbbi Frigyes császárt is magával ragadta. Ez meggyőződésből és részben felesége befolyása következtében is, ki Viktória angol királyné lánya volt, a parlamentarizmusért lelkesült és Danzigban a városházán megbotránkozását jelentette ki a sajtószabadság megsértése fölött. A trónörökös fellépése lázba hozta az egész német liberalizmust Vilmos király és Bismarck ellen.

A nemzetközi politikában is gyűlöletes szerepet játszott akkor Poroszország. 1863 elején kitört a lengyel forradalom és Bismarck sietett megkötni Oroszországgal az 1863. február 8-i ún. Alvensleben-féle egyezményt, mely szerint az orosz és porosz főparancsnokok egymást a forradalom elnyomásában támogatni tartoztak. Ez az egyezmény valódi erkölcsi fölháborodást keltett nemcsak magában Németországban, hanem többé-kevésbé egész Európában, mert a lengyelek ügye mindenütt népszerű volt.

III. Napóleon az akkor erősen lengyelbarát francia közvéleményre való tekintetből diplomáciai akciót indított a lengyelek érdekében s ehhez Ausztria és Anglia is csatlakozott. Ez az akció ugyan semmit sem használt a szegény lengyeleknek, mert az orosz elejétől fogva tudta, hogy a hatalmak felszólalását fegyveres beavatkozás követni nem fogja. A lengyeleknek annyiban még ártott, hogy bennök alaptalan reményeket keltett, erejük végső megfeszítésére buzdította őket s ezzel csak fokozta a vérontást. De szembeállítva Poroszország eljárásával a három hatalomnak a lengyelek ügye iránt tanúsított bár merőben platonikus támogatása csak annál gyűlöletesebb színben tüntette föl a porosz eljárást. Azt írták Poroszországról, hogy Oroszország vazallusává szegődött.

Bismarcknak a lengyel forradalommal szemben tanúsított ellenséges magatartása valóban magyarázatra szorul. Az a körülmény, hogy Poroszország, mint a felosztott Lengyelország egy részének birtokosa egy önálló Lengyelország helyreállítása esetében tarthatott volna attól, hogy ez az új Lengyelország majd Posent és Westpreuszent is visszakövetelhetné, nem kielégítő magyarázat. Mert mit szóljunk akkor Ausztria magatartásáról, melynek szintén van egy darab Lengyelország-ja és mely mégis legalább a szavát felemelte a lengyelek érdekében. Azért sem kielégítő e magyarázat, mert bizonyosan tudjuk, hogy Bismarck egy percig sem kételkedett abban, hogy Oroszország okvetlenül leveri a lengyel forradalmat éspedig akár támogatja ebben Poroszország, akár nem. Mi volt tehát az oka, hogy Bismarck önként felajánlotta Poroszország jó szolgálatait a lengyel szabadságharc elnyomására?

Bismarck irataiban találjuk meg erre a magyarázatot. Bismarck évek hosszú során át követ volt Szentpétervárott és jobban ismerte az orosz viszonyokat, mint bárki Európában. Ő tudta, hogy akkor az orosz udvarnál az abszolutizmus és polonizmus küzdött egymással. Az előkelő orosz társadalomban akkor már élénk vágy mutatkozott valamiféle alkotmányos intézmények után. Azt hangoztatták, hogy a lengyelekkel valamiféle kiegyezést kell létesíteni - körülbelül a Wielopolski felfogása szerint gondolták ezt - ez a kiegyezés pedig csak alkotmányos intézmények keretében válik lehetségessé. A pánszláv-lengyel kibékülés gondolatához Gorcsakow herceg is húzott. Ennek a kibékülésnek az éle pedig határozottan németellenes lett volna. Ha a pánszláv-lengyel kibékülés eszméje II. Sándor cárnál győz, ez okvetlenül maga után vonta volna az orosz-francia közeledést. Ebben pedig Bismarck Németországra s az ő németegységi programjára nézve a legnagyobb veszedelmet látta volna. Előre látta ő már 1863-ban, hogy a német kérdésnek az ő terve szerint való megoldása miatt Poroszország kénytelen lesz előbb-utóbb leszámolni Ausztriával s azután valószínűleg Franciaországgal.

A porosz-német érdekre nézve életkérdés volt akkor a barátságos viszony Oroszországgal, hogy erről az oldalról veszély ne fenyegesse, hogy megvethesse hátát a kelet felé és szabadon legyenek kezei Ausztria és Franciaország felé. A lengyel ügyben tanúsított, kétségenkívül ellenszenves magatartás a magas politika elsőrendű sakkhúzása volt.

A fentebbiekben pár vonással rámutattunk a politikai konstellációnak 1863 elején létezett főbb alkotóelemeire. A szabadelvű német közvélemény sohasem volt annyira poroszellenesen hangolva, mint akkor. Ezeknek a hangulatoknak s a porosz alkotmánykonfliktusnak politikai horderejét túlbecsülték Bécsben, de egészben véve semmi kétség, hogy midőn Ferenc József császár 1863. július 3-án a német fejedelmek kongresszusára a meghívót szétküldötte, kitűnően választotta meg a pillanatot. Tisztában volt ő azzal is, hogy ezt a nagy horderejű dolgot magának kell kézbe vennie, hogy azt a nagy és merész gondolatot, mely előtte lebegett, csak az ő egész tekintélyének, személyes prestizsének latbavetésével lehet - ha ugyan lehet - megvalósítani. Azért érthető, hogy mikor a fejedelmek kongresszusát 1863. augusztus 16-ra összehívta és Schmerling lovag - kitől pedig ennek az egész nagynémet akciónak az eszméje kiindult - arra kérte őt, hogy Frankfurtba elkísérhesse, így felelt neki: Ha Önt magammal viszem, ki vagyok én?

Az a szövetségi reformterv, mely a bécsi tanácskozásokból kikerült, a benne javasolt megoldási módok tekintetében nem állt azon a magaslaton, amelyet az általa megvalósítani akart politikai gondolat képviselt. Ez a reformterv egy kompromisszumos munka volt, távolról sem felelt meg a német szabadelvűek ideáljainak, kik a 48-i hagyományokban éltek s kik legjobban szerették volna a 48-i német birodalmi alkotmányt a benne kifejezett alapjogokkal együtt megvalósítani. A bécsi németbirodalmi reformakta nem felelt meg ezeknek az ideáloknak s meglátszott rajta, hogy ugyanabból a gyárból került ki, melyből az 1861-i februári osztrák alkotmány. De e hiányok dacára ez a reformterv óriási haladást képviselt volna az 1815-i német Bundhoz képest, mely a reakció jegyében született, melynek teljes tarthatatlanságát mindenki belátta, maga Ferenc József is a kongresszust megnyitó beszédében hangosan hirdette.

A frankfurti fejedelmi kongresszussal tehát elérkezett egy nagy történelmi pillanat. Ausztria - szakítva konzervatív hagyományaival - a német nemzet aspirációinak előharcosául ajánlkozott s mint ilyen egy utolsó kísérletet tett arra, hogy magához ragadja, magához kapcsolja Németországot. Ki tudja, nem sikerült volna-e ez Ferenc József bátor és férfias fellépésének, ha már 1862. szeptember 22-e óta nem az a démoni erejű ember ült volna Poroszország miniszterelnöki székében, aki el volt tökélve, hogy porosz vezetés alatt egyesíti Németországot s aki már 1862. szeptember 30-án proklamálta, hogy ezt vérrel és vassal kell és lehet végrehajtani.

*

Mikor Ausztria németországi politikai előnyomulásához az előkészületek megindultak, Bismarck még követ volt Párizsban. Június 26-án (1862) hosszabb beszélgetése volt Napóleon császárral. Ez így szólott hozzá: »Nem képzeli, mily sajátságos nyilatkozatokat tétetett nekem Ausztria ezelőtt néhány nappal. Úgy látszik, hogy az Ön párizsi követté való kineveztetésének összetalálkozása Budberg úrnak (az orosz követnek) megérkezésével páni félelmet okozott Bécsben. Metternich herceg (az osztrák nagykövet) azt mondta nekem, hogy oly messzemenő utasításokat kapott, melyek őt magát is megdöbbentették. Korlátlan felhatalmazása van, hogy minden kérdés tekintetében, melyet én szőnyegre hoznék, velem minden áron megegyezzen. Engem ezek a nyilatkozatok némi zavarba hoznak, mert nem is tekintve a két állam érdekeinek összeférhetetlenségét, nekem szinte babonás ellenszenvem van azellen, hogy kapcsolatba juttassam magamat Ausztria sorsával.«

Napóleon császár e nyilatkozatához Bismarck herceg az ő »Gondolatok és Emlékezések« című könyvében (I. k. 257., 258. l.) következő reflexiókat csatolja:

»Én már Frankfurtban arra a meggyőződésre jutottam, hogy a bécsi politika bizonyos körülmények közt semmiféle kombinációtól sem riad vissza. Hogy kész volna Veneciát vagy a Rajna balpartját feláldozni, ha ezzel a Rajna jobbpartján oly szövetségesi alkotmányt vásárolhatna meg, mely Ausztriának Poroszország felett biztos túlsúlyt szerez, hogy a német frázisnak megvan a maga árfolyama a Burgban, míg azt a mi számunkra, vagy a würzburgiak számára vontatókötélnek használhatják. Hogy egy francia-osztrák koalíció már most meg nincs ellenünk, ezt nem Ausztriának, hanem Franciaországnak köszönhetjük. Mindebből a királynak küldött jelentésemben nem azt a következtetést vontam le, hogy most valamiféle szövetséget kellene kötnünk Franciaországgal, hanem igenis azt, hogy Ausztria hű szövetségére Franciaország ellen számítanunk nem szabad és nem remélhetjük, hogy megnyerjük Ausztria szabad beleegyezését Németországban való állásunk megjavításához.«

Az a Bismarck, ki 1862-ben június végén így gondolkodott, már szeptember 22-én porosz miniszterelnök lett. Nem is habozott rögtön egész energiájával napirendre hozni a német kérdést.

Már szeptember 30-án megtartotta a porosz országgyűlés szövetségi bizottságában azt a híres beszédét, mely e szavakban kulminált: A célhoz (Németország egyesítéséhez) nem szónoklatokkal, egyesületekkel, többségi határozatokkal fogunk közelebb jutni, hanem csak harc által, melyet csak vassal és vérrel lehet megharcolni.

Október első napjaiban Vilmos királynak, ki Baden-Badenből átutazóban volt Potsdam felé, elébe utazott. »Jüterbogban a sötétben egy felfordított talicskán ülve, vártam őt - írja Bismarck. Az volt a szándékom, hogy megnyugtatom föltűnést keltett nyilatkozatom tekintetében.« Bismarck találkozott a királlyal, vele utazott tovább s útközben módjában volt előtte nézeteit kifejteni.

A király - Baden-Badenben időző neje nézeteinek hatása folytán - mélyen le volt hangolva Bismarck fentebb említett beszéde miatt, melyben a vér és vas politikáját proklamálta. A király így szólt Bismarckhoz: »Én egészen jól látom, mi lesz mindezeknek a vége. Ott, az opera előtti téren, ablakaim előtt fogják levágni Önnek a fejét s nemsokára azután az enyémet.« (Bismarck: Gedanken und Errinerungen I. 283. l.)

Bismarck ezzel szemben a király előtt következőleg fejtette ki programját: »Politikánk leggyengébb oldalául jelöltem meg - úgymond - ennek gyengeségét Ausztriával szemben, mely gyengeség Olmütz óta, különösen az utóbbi években az olasz válság alatt uralkodott politikánk fölött. Ha német feladatunkat - így érvelt Bismarck - megoldhatnánk Ausztriával egyetértésben, annál jobb volna. De ennek a lehetősége csak akkor állana elő, ha Bécsben arról lennének meggyőződve, hogy mi ellenkező esetben a szakítástól és a háborútól sem riadunk vissza.« Továbbá kifejtette Bismarck, hogy az Oroszországgal való jó viszony - Fühlung - Oroszországgal könnyebben fenntartható Ausztria ellen, mint Ausztriával együtt. Bismarck visszaemlékezéseiben még ezt mondja: »Gondolatom az volt, fegyverkezni és Ausztriának ultimátumot állítani fel, hogy vagy fogadja el föltételeinket, vagy legyen elkészülve támadásunkra.« (Id. m. I. 237. l.)

Ezekben a napokban - október elején - csakugyan sikerült neki a királyt politikája számára megnyerni. Vilmos október 8-án kinevezte külügyminiszterré. Bismarck ugyanis addig csupán miniszterelnök volt.

Bismarck nem is késett a fentebb említett ultimátumot fölállítani Ausztriával szemben.

1862. december 4-én így szólt gr. Károlyi Alajos osztrák követhez: »Viszonyunknak vagy jobbá, vagy rosszabbá kell lenni, mint amilyen. Én kész vagyok egy közös kísérletre, hogy azt jobbá tegyük. Ha ez az Önök vonakodása folytán meghiúsul, akkor ne számítsanak arra, hogy mi barátságos szövetségi frázisokkal le hagyjuk magunkat köttetni. Velünk, mint európai nagyhatalommal gyűlik meg a bajuk. A bécsi záróakta paragrafusainak nincs meg az erejök arra, hogy a német történelem kibontakozását meggátolják.« Mikor ez történt, akkor Bécsben már napirenden volt annak az osztrák részről kezdeményezett német szövetségi reformnak a terve, melyről fentebb szólottunk. Bécsben számítottak arra, hogy az osztrák javaslatnak Frankfurtban többsége lesz, de Bismarck figyelmeztette Ausztriát, hogy ne akarja ezt a kérdést többség alapján eldönteni, mert Poroszország nézete szerint a döntéshez egyértelműség kívántatik. Ha Ausztria nem így jár el, Poroszország követeit visszahívja Frankfurtból.

Ausztria 1863. február 23-án kelt jegyzékében élesen válaszolt. »Ha minket - így végződik a jegyzék - az elé az alternatíva elé állítanak, hogy vagy kivonuljunk Németországból s monarchiánk súlypontját, mint a porosz miniszter tanácsolja, Budára tegyük át, vagy pedig az első európai bonyodalom alkalmával Poroszországot ellenségünk oldalán magunkkal szemközt találjuk: akkor mi ennek az eljárásnak a megítélését a közvéleményre bízhatjuk s elvárhatjuk, hogy a dolgokat az események döntsék el.«

Az osztrák döntő körök akkor abban a végzetes tévedésben voltak, hogy Ausztria katonai tekintetben óriási túlsúlyban van Poroszország fölött. Ez a nézet akkor egyébiránt nemcsak Bécsben, de egész Európában általános volt.

Néhány hónap múlva (1863. augusztus 2-án) Ausztria csakugyan megtette a német fejedelmi kongresszusra vonatkozó indítványát. Ausztriát e merész támadó lépésre Poroszország német pozíciója ellen nemcsak a saját erejének túlbecsülése, illetőleg Poroszország erejének alábecsülése bátorította, hanem a nyugati hatalmakhoz való benső viszonya is.

A Ferenc József császár vezetése alatt kidolgozott s a fejedelmek kongresszusa elé terjesztendő reformakta Németország végrehajtó hatalma gyanánt egy Ausztria elnöksége alatt álló »direktórium« megteremtését célozta, a szövetség parlamenti szervéül pedig az egyes országok kamaráitól választandó ún. delegált gyűlést - Delegirtenversammlung - tervezett. Ebben Ausztriának 38 szavazata lett volna, az összes többi német államoknak, Poroszországot is beleértve, csak 32.

Ferenc József császár Vilmos királynak a fejedelmek kongresszusához való meghívót 1863. augusztus 3-án személyesen vitte el Gasteinba, hol akkor Vilmos időzött. Bismarck szintén ott volt Gasteinban s úgy nyilatkozott, hogy már ebben a »megrohanásban« - mint magát kifejezte - Poroszország hiányos megbecsülése nyilvánult. De ezt Vilmos nem érezte, ő nem osztozott Bismarck felfogásában, sőt rokonszenvesek voltak előtte Ferenc József császár fejtegetései, ki a fejedelmek érdekközösségére hivatkozott előtte. Az a gondolat, hogy a porosz-osztrák versengés a forradalom és az alkotmányosság ellen közösen megvívandó küzdelemmé alakuljon át, tetszett Vilmosnak. Mert nem szabad felednünk, hogy a porosz alkotmánykonfliktus e napjaiban mindenki valószínűnek tartotta, hogy Poroszországban forradalom fog kitörni. Maga Vilmos hitt e forradalom kitörésében, mint Bismarckkal folytatott beszélgetéséből láthattuk, amidőn arról beszélt, hogyan fogják levágni Bismarck fejét, azután utána az övét.

Bismarcknak egész ékesszólását ki kellett merítenie, hogy a királyt a fejedelmi kongresszusra való meghívás visszautasítására rávegye. Gasteinból Vilmos Bismarckkal együtt Baden-Badenba ment. A kongresszus megnyitása után, augusztus 19-én, János szász királyt küldték el hozzá, hogy megújítsa az ostromot. Remélték, hogy talán mégis sikerül rávenni, hogy megjelenjék a kongresszuson. Bismarck ismét egész erejét megfeszítette, hogy a már-már ingadozó Vilmos királyt a meghívás visszautasítására rávegye. Éjfélig küszködött a királlyal, latba vetette a kabinetkérdést is s mikor a királytól éjfélkor távozott, oly izgatott volt, hogy a kezében maradt az ajtókilincs. Otthon pedig egy keze ügyébe került tárgyat úgy vágott a földhöz, hogy az darabokra törött. Küzdelme valóban nehéz volt - de győzött. És ezzel meghiúsította Ferenc József valóban nagyszabású, történelmi jelentőségű akciójának sikerét.

1863. augusztus 16-án Ferenc József, kit Frankfurtban nagy lelkesedéssel fogadtak, nagyhatású beszéddel nyitotta meg s biztos kézzel vezette a fejedelmi kongresszus tanácskozásait. A jegyzőkönyvet János szász király, ez a nagytudású, ékesszóló fejedelem vezette s ő volt az Ausztriát támogató többségnek vezére. Vilmos porosz király távol volt. Az ellenzék élén, melyhez Baden, Weimar, Mecklenburg-Schwerin, Oldenburg és Waldeck tartoztak, a badeni nagyherceg, Vilmos király veje, vitte a szót. Ausztria szövetségi reformaktáját a tetemes többség elfogadta. Ez volt Ausztria utolsó győzelme a német kérdésben. Valóban óriási esemény lett volna ez, ha keresztülvitele Poroszország ellenállása folytán utólag meg nem hiúsult volna.

Az osztrák-német szövetséges birodalom terjedelemre és népszámra majdnem kétszer akkora lett volna, mint az utóbb Ausztria kizárásával megalakult német birodalom. III. Napóleont is megdöbbentette az a gondolat, hogy szomszédságában ekkora világbirodalom alakul. Ez a káprázat egy ideig tartotta magát. Viktória angol királyné, mikor kevéssel később Koburgban Ferenc Józseffel találkozott, mint a porosz trónörökös anyósa, gyermekei miatt aggódva, ezeket császári jóakaratába ajánlotta. Reméli - úgy mondá -, hogy állásukat nem fenyegeti s jogaikban nem károsítja meg őket. A császár udvariasan válaszolt e kérdésre, mely minden másnál fényesebb bizonyítéka volt tekintélye nagy megnövekedésének.

Az a fény, mely egykoron a középkori német-római birodalom Habsburg császárjait övezte, még egyszer fellángolt Európa szemei előtt, hogy azután nyomban végleg kialudjék.

Bismarck azt mondotta, hogy Ausztria Frankfurtban nem ért el egyebet, mint hogy uralkodóját fehér palástos fejedelmek fogadták. De még óriási erőfeszítésbe és egy nagy háború vérözönébe került, míg ez a merész mondás igazzá lett. Ha e háborúban Ausztria lett volna győztes, akkor Bismarck mint nagyhangú szószátyár állana a világ előtt. És itt önkéntelenül egy kérdés tolakodik a magyar olvasó elé: Mi várt volna a magyar nemzetre, ha Ausztria nagynémet akciója 1863-ban diadalmaskodott volna? Ha Ausztria összes »koronaországaival« belépett volna abba a német szövetségbe, mely az ő érdekei szerint újjáalakíttatott volna? Ez a szervezet, mint szükséges előfeltételt, megkövetelte volna a centralizált osztrák államot, a központi parlamentet, hogy ez követeit elküldhesse a frankfurti német birodalmi képviselőtestületbe. Magyarország sorsa akkor ennek a merész német-birodalmi tervnek kártyájára volt feltéve. Ezzel állt, vagy bukott.

A nagy közép-európai Habsburg-birodalom merész koncepciója azonban a reális erőtényezők szirtjeibe ütközött és szétromboltatott. Amint ez bekövetkezett, a centralizmus megszűnt a monarchiára nézve elsőrendű állami szükséglet lenni. Schmerling még egy ideig tartotta magát, de befolyását az uralkodónál elvesztette.

Az események új sorrendje kezdődött most már. 1863 őszén megtörtént a német államok két ellenséges csoportjának felvonulása egyfelől Ausztria, másfelől Poroszország vezetése alatt. Ekkor 1863. november 3-án - mintha csak egy magasabb kéz intézte volna egy kezdődő világdráma bonyodalmát - meghalt Keresztély dán király és ezzel megkezdődött a schleswig-holsteini komplikáció. Ennek történetét, Ausztriának Poroszországgal a Dánia elleni háborúban való kooperációját nagyjából ismert tényekül feltételezem. Ausztria Rechberg gróf vezetésével a porosz-osztrák dualizmus áramlatában evezett. Magyarán kimondva, a mi jó Rechbergünket Bismarck valóságban a porosz érdekek pórázán vezette. Bismarck oly kegyes, hogy ezt a kooperációt nála szokatlan eufemizmussal »Németország dualisztikus vezetése kísérlete« gyanánt jelöli meg. Ez az ún. dualisztikus vezetés az egész hosszú schleswig-holsteini politikai kampány alatt nem volt más, mint fikció. Gróf Rechberg az egész idő alatt »pour le roi de Preusse« dolgozott s ez Bismarcknak természetesen annyira tetszett, hogy mindent elkövetett, hogy kedves barátja minél tovább hivatalban maradhasson.

Bismarck kezdettől fogva el volt határozva, hogy a dán király halálát s a dán királyi ház magvaszakadtát arra használja fel, hogy a két Elbe-hercegséget megszerezze Poroszország számára. Ezzel az erős elhatározásával azonban egyes-egyedül állott. Még Vilmos királyt is hihetetlen mesterkedésekkel kellett rávezetnie arra, hogy végre ezt a megoldást nagy nehezen elfogadja. A trónörökös pedig és ennek angol érdekekért buzgólkodó neje minden módon az augusztenburgi herceget szerették volna Schleswig-Holstein fejedelmi székébe juttatni.

Bismarck a hercegségek jövője tekintetében egyik beszédében következő fokozatot állította fel: a hercegségnek Dániával való personal-uniója jobb, mint az eddigi állapot. Önálló fejedelem jobb, mint a personal-unió Dániával. A Poroszországgal való egyesítés jobb, mint egy önálló fejedelem. Így gondolkozván, csak természetes, hogy arra a megoldásra törekedett, melyet legjobbnak tartott.

Dániával 1864. augusztus 1-jén Ausztria és Poroszország megkötötte a békét. Következtek most már az alkudozások és tranzakciós kísérletek a két kooperáló hatalom közt. 1864. augusztus 22-én fontos tárgyalások folytak Schönbrunnban. Bismarck igyekezett rávenni Ferenc József császárt, hogy egyezzék bele a hercegségeknek Poroszország által való annexiójába. Valamikor később porosz fegyveres segítséggel megszerzendő kompenzációkat helyezett kilátásba az osztrák »érdekkörben« - a Balkánon, mint Bismarck írja, a Duna-medencében. A császárra állítólag hatottak Bismarck érvelései, legalább úgy látszott, hogy nem utasítja azokat vissza. Vilmos király rontotta el a dolgot. Ferenc József azt kérdezte tőle, hogy hát porosz tartománnyá akarja tenni a hercegségeket? Vilmos nem mert »igent« mondani, hanem ötölt-hatolt, beismerte, hogy neki nincs joga a hercegségekhez. Ha Vilmos akkor bátran »igent« mondott volna, Bismarck nézete szerint, valószínűleg sikerült volna a békés elintézés. Vilmos nyilatkozata felért egy vesztett csatával.

Bismarck még a schönbrunni sikertelen értekezletek után sem adta fel mindjárt a békés kibonyolítás reményét. Úgy látszik, bízott a jó Rechberg grófban, ki eddig is hallatlan sikerekhez segítette. Tudta Bismarck, hogy Rechberg gróf állása Schmerling ellenséges magatartásával szemben csak úgy lesz tartható, ha sikerül Poroszországgal megígértetnie, hogy újra felveszik a tárgyalásokat Ausztriának a vámegyesületbe való belépése iránt. Bismarck hajlandó lett volna ún. »pactum de contrahendo«-ban megállapodni, azaz szerződést kötni arról, hogy majd szerződést köt. Bismarcknak esze ágában sem volt Ausztriát bebocsátani a vámegyesületbe. De egy ilyen »pactum de contrahendo« nem kötötte volna meg a kezét. Ezeknek a kecsegtetéseknek csak az volt a célja, hogy amíg lehet, hivatalban tartsa Rechberg barátját. Ez a taktika, mi tagadás benne, kissé arra a híres mondásra emlékeztet bennünket, hogy a politika hasonlít a kéményseprő mesterséghez.

Bismarck azonban ezúttal nem ért célt. A porosz bürokraták bölcsessége elrontotta az ő tervét. Október 5-én Biarritzba utazott. Távolléte alatt Delbrück és mások rávették a királyt, hogy szakítsa meg a tárgyalásokat Ausztriával, mert szerintök a vámegyesület tagjai nagy lármát csapnának az Ausztria irányában tanúsított engedékenység miatt. Ily módon bekövetkezvén a vámegyleti ügyben való alkudozások megszakadása, Rechberg 1864. október 24-én kénytelen volt beadni lemondását.

Rechberg bukásával Bismarck nem csupán a hercegségek kérdésének békés megoldását, hanem a német kérdés dualisztikus megoldásának utolsó kísérletét is meghiúsultnak tekintette.

Ettől fogva Bismarck célja az Ausztriával való párviadal megküzdése volt. Bámulatos ügyességgel törekedett e kitűzött céljára. Ő a háborútól nemcsak hogy nem félt, hanem - mint ezt a francia követnek nyíltan megmondta - egyenesen ezt akarta. Mert csak a háború által érhette el nemcsak a hercegségek annexióját, hanem - amit ennél is sokkal fontosabbnak tartott - a német hegemónia kérdésének végleges eldöntését is.

Ausztriának együttműködése Poroszországgal Dánia ellen a benne foglalt katonai segítségen felül megbecsülhetetlen értékű politikai előnyöket is biztosított Poroszországnak. Elhárította más hatalmak Dánia érdekében való koalíciójának veszélyét. Mindezt ingyen.

Hogy Bismarck képes volt elérni ezt a nagy szolgálatot Ausztria részéről közvetlenül ama messze tekintő tervek meghiúsítása után, melyeket Ausztria a fejedelmek kongresszusával elérni óhajtott volna és hogy végül mégis sikerült neki az egész zsákmányt Poroszország számára megszerezni s ezenfelül egy csapással az osztrák rivalitást is Németországban végleg lerázni nyakáról: ez együttvéve egyike a legnagyobb diplomatikus és hadászati sikereknek, melyeket az újabb történelem felmutat.

Abban a mértékben, amelyben Bismarck e hallatlan siker eléréséhez közeledett, nőtt Ausztriában a Schmerling-féle rendszer összeomlásának valószínűsége. 1864 végén Schmerling s az ő szolgálatkész teremtményei már előkészítették azokat a lépéseket, melyeknek célja volt Magyarországnak a bécsi reichsratba való beleerőszakolása. Egy oktrojált választási szabály és a választó kerületek önkényes beosztása segítségével - miként 1863-ban Erdélyben tényleg megtörtént - legrosszabb esetben direkt reichsrati választások kiírása által szándékolták kierőszakolni azt, hogy Magyarország képviselőket küldjön a reichsratba. Semmi kétség, hogy kitartással sikerült volna valamiféle magyar képviseletet bevinnie a centrálparlamentbe.

De mielőtt Schmerling felemelhette volna karját, hogy ezt az utolsó nagy csapást rámérje Magyarországra, inogni kezdtek hatalmának alapjai. Jelszava, hogy mi várhatunk, ennek ellenszerzőjévé fordíttatott át. Ausztria nem várhatott. Már a schönbrunni értekezletek idejében (1864. augusztusban) láttávolba jutott s az avatottak előtt majdnem bizonyossá lett a Poroszországgal való háború.

Az 1865. február 22-i porosz jegyzék után pedig, melyben Vilmos király a két hercegség katonai ereje fölötti korlátlan rendelkezési jogot, tehát érdemileg tulajdonképp az annexiót követelte, már egészen bizonyos volt a háború. Másfelől azonban abban a pillanatban, midőn kitűnt, hogy egy nagynémet szövetség habsburg-vezetés alatt, ez a merész koncepció, csupán elérhetetlen álomkép: a centralizmus és a központi parlament Ausztriára nézve nem volt többé nélkülözhetetlen állami szükségesség.

A Burgban a háború közeledését és az egész politikai konstellációban beállt fordulatot hamarabb felismerték, mint az osztrák minisztériumokban. Ez alkalommal Ausztriában ijesztő hiánya mutatkozott az államférfiúi kapacitásoknak. Gróf Belcredi hátrahagyott »Fragmentumaiban« beszéli, hogy 1865. július 7-én a császártól rémülettel hallotta, hogy a háború kikerülhetetlen. Ily vallomás a vezető miniszter részéről nagyon jellemző. Méltán tekinthető ez az államférfiúi világos látás hiányának. Schmerling, a centralizmus nagymestere, 1865 első felében még mindig görcsösen ragaszkodott ugyan centralisztikus programjához és bizakodva hirdettette lapjaiban, hogy a magyarok nemsokára benn fognak ülni a reichsratban. De nem sejtette, hogy már csak néhány nap választja el bukásától. A császár már régóta más államférfiak tanácsára hallgatott. Tudvalevőleg nagy befolyásra jutott Gróf Eszterházy Móric, Schmerling antagonistája.

Andrássy, Deák és barátaik tisztábban látták a helyzetet és felismerték, hogy itt az ideje akcióba lépniök. Deák bizalmasa, Magyarország akkori legkiválóbb publicistája, br. Kemény Zsigmond, egyik legalaposabb ismerője volt a német kérdésnek. 1865. április 16-án jelent meg a Pesti Naplóban Deák híres húsvéti cikke. Május elején ezenkívül egy bécsi lapban, a »Debatte«-ben, három Deáktól közvetlenül sugalmazott cikk jelent meg, melyek a közös ügyek mikénti intézésének alapvonalait tárgyazták. Ez volt Deáknak ún. májusi programja, melyből utóbb az 1867: XII. törvénycikk lett.

Most már gyors ütemben következtek egymásután a további lépések. A császár 1865. június 8-án Budapestre érkezett s itt nagy lelkesedéssel fogadtatott. Ugyanezen a napon kéziratot bocsátott ki, mely helyreállította a magyar helytartótanácsnak a Schmerling-kormány által megszorított hatáskörét s megszüntette a bizonyos ügyekre nézve nálunk behozott katonai törvényszékek működését.

Június 26-án történt meg Majláth György kinevezése magyar udvari kancellárrá, június 27-én Schmerling elbocsáttatása. Szeptember 17-én összehívta az uralkodó a magyar országgyűlést december 10-ére, miután előzőleg már megtétettek a lépések Magyarország területi épségének helyreállítására. Név szerint az oktrojált választási szabályzat alapján 1863-ban összehívott nagyszebeni erdélyi tartománygyűlést szeptember 12-én feloszlatták, a kolozsvári országgyűlést pedig - kizárólag az unió-törvény revíziója céljából - november 26-ra összehívták. Ugyancsak a Schmerling-kormány által összehívott horvát tartománygyűléshez az uralkodó kir. kéziratot intézett, melyben azt a hő kívánságát fejezte ki, hogy Horvátországnak Magyarországhoz való viszonya rövid idő múlva rendeztessék.

Mindezek az intézkedések egy új korszak közeledtét s az ún. nagynémet program kiegészítő részét tevő osztrák birodalmi centralizmus bukását jelentették. A nagynémet program követelménye volt az osztrák centralizmus, mely a februári alkotmányban nyerte meg formulázását. A nagynémet program tarthatatlanságából következett az osztrák centralizmus kapitulációja. A császár a birodalom népeihez intézett szeptember 20-i manifesztumával felfüggesztette a februári alkotmányt. Mindezekben a magyar és a német kérdés közt fennforgó szoros okozati összefüggés ismét szinte kézzelfoghatóan jutott kifejezésre.