Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 15. szám · / · Figyelő

Lesznai Anna: Versekről - s még inkább szavakról és írójukról

(Keleti Arthur: »Kámzsás festő strófái«. Kubinyi Imre »Fekete tüzek«, »Új magyar írók«, Somlyó Zoltán új versei »Északra indulók«.)

Minden szó gazdag mesével és színnel - ha elébe néznek oda, ahonnan eredt. Tovább menve jövőbeni vándorútján, sokféle értelem köré fonódnak még betűi; s egymástól idegen tövön érett fürtök drága levét egyesíti egykor még kelyhében. Mondják - a szanszkrit nyelvnek szerelemre és emlékezésre csak egy szava van. Ez a gazdagságos szegénység feneketlen mélyre ássa a szó értelmét - kincses kúttá, melybe belefér majdnem mindaz, miről álmodni szoktunk.

Az emberek sok szép szavában hasonlat lappang - földízű, tőről metszett - s olyan, melyet távolból hozott a vándor emlékezés, mint ajándékot messzi kincses bazárból. Némelyik el is koptatja értelmét a hosszú úton, jó ha valami kis furcsa bűbájos illata megmaradt. Felidézzük őket, valahányszor olyat akarunk másoknak megmutatni, mit magunk sem láttunk szemmel sohasem - önmagunkat.

A líra hasonlatokká avatja, illetve kibontja a szavak szirmait, hogy szabadon illatozzék belőlük legdúsabb értelmük. S tán csak a versekben őszinte a szó; pávásan hordja értelmeinek uszályát. A mindennapi beszéd álruhájában Hamupipőkeként rejtőzik.

Hasonlatokban bővelkedik, nem is: hasonlatokban oldódik fel Keleti Arthur költészete. Azt hihetnénk róla, hogy nem magában az életben lel értékeket és mámort, de abban a megálmodott képben, melyre az élet emlékezteti őt. Ennek a sosem látott szent valaminek tiszteletére festegeti hegyes ecsettel hasonlatait.

»Titkos szerelmét, elgyötört szívét

Piros betűk szűk pitvarába zárván«.

S nemcsak a szavak értékesülnek hasonlattá, nemcsak a mondatok rónak képet. Egyéniségét is feláldozta, elrejtette s beolvasztotta a költő valakibe, egy régi kámzsás festegető barátba, kinek lelkével több rokonságot érzett, mint önnön lelkével. Ezért fedi kettős fátyol ezt a lírát: a minden egyes képpé csiszolt versé (mert eltitkolás és tompító hasonlat a legszókimondóbb is) s azé a léleké, melyet kistilizált önmagában és maga elé tolt, megírójuk ... Talán ezért kissé távoliak és halkak, de melegen színesek, mert a rájuk borított ködpárán tarkán törnek meg sugarai egy »elfogyó« délutánnak. Ezt a Keleti verseiben visszatérő szólást nagyon megszerettem, mozdulatlan figyeltem én is, gyermekkori leséssel, falusi napos délutánok elcsurgását s akkor régen bántott már, hogy egykor mennyire fáj majd »elfogyásuk« később, mikor szüntelen érezhető kínná válik az idő múlása. Teljesedéseinket elsietjük, minden érzés egybefullad: mulasztási mámorba. Lihegő védekezés hiába lenne, bölcsebb halkan elébe feküdni az elmúlásnak.

»Óh, elhervadt, fájdalmas életem
(halvány árnyék egy álmos, néma házon)«.

Elsikló időre, hervadó hullásra száz hasonlata van Keletinek. Ezekre emlékezteti minden, amit meglát. Mert szűkszemű az ember, valamit egyszer igen jól megtalálunk nézni s ez a kép mindenkorra betölti láthatárunkat. Rendesen öntudatlan gyermekkorban esik meg velünk ez a végzetes meglátás vagy megérzés (mindegy az) s ezért hasonlít minden, amit látunk, valamire, mit tudatosan sose láttunk. Ezért kergetünk szüntelen valamit, mit elvesztettünk, mielőtt mienk lett volna. Sokféleképp játsszák, főleg a költők, ezt az önmagukat kutató búvócskát, de minthogy mindig egyet keresnek, némi egyhangúság lopódzkodik műveikbe. A legnagyobbak talán csak azért tűnnek gazdagabbnak, mert nagyobb területen kutatják önmagukat. Messzebbről indult keresésük tán ősök vérében gyülemlett meg s úgy adták át apáról fiúra ezt az »elfelejtett meglátást«, mint bezárt, titkos ládát, melyet korai vagy veszélyes lenne kinyitni Keleti verseinek sok mély sorát, szép szavát egy megérzett elsurranásnak köszönhetjük. Talán egy »elfogyó délutánnak«, melyet tompuló régi hímzésen halódónak, szegény játékos tarka tussok elfogyásán búsulónak álmodik meg. Egész életét - alkonyosan vérét öntőnek - érzi.

»Bús mécsek égnek és az órák járnak«,

s másutt

»az elkövetkező napok, bezárt szobák«.

Íme: még vannak elkövetkező napok s a kámzsás festőnek megvándorlandó útja: szép sorokban, megérzésben éppily gazdag, de teljesebb versek felé. Mert akad a füzetben derékban törött költemény, félig teli serleg, melyet írója nem győzött színültig lendülettel. S olyan varázsital a poézis; maga kristályozza a serleget önnön drága nedve köré s csak akkor tökéletes a forma, ha telis-tele vagyon tartalommal.

De, istenem: hogy merjen versről írni, ki bármily régen és bármily keveset, de maga is írt verset. Igen részrehajló szemmel néz az, kinek magának is vannak kedvenc hasonlatai, melyekkel önmagát s minden dolgok lényegét környékezi. Ösztönszerűleg ezeket kutatja minden írásban s tán ellapozva száz más szépséget, ezekben leli túlzott értékeléssel, örömét. Meg aztán: ha a tökély képét tartjuk szem előtt s (mindenki alkotott róla képet, soha el nem érendőt, ki őszinte vággyal írt valaha) - a legtöbb verset elvető ítélettel kellene félretennünk. Alig akadna néhány óriás, ki megüti, sőt váratlan revelációkkal túlszárnyalja, önnön alkotta ideálunk mértékét. Pedig kellenek a versek - megírójuknak elsősorban s annak is, ki szótlanságra kárhozott álmait mások szavával váltja meg. S kellenek, ezrével: talajt tápláló avarnak, melyből kinőnek a holnapi versek.

De azért sem írhatni versről egyebet, mint lírát prózában, mert nagyon szépek mind a versek. Szavakból szövődnek s a szavak szentek és szépek. Embert takargatnak s az ember éppenséggel gyönyörű. Akarásukban, indulásukban megösmerni őket, beszélni szeretnénk vélük, mondván: mi van még benned, mélység és lehetőség és pompás, tán sose megírandó versek, a megírottak leple megett.

Kubinyi Imre »Fekete tüzében« szomjas életakarás, tártkarú szeretés lappang:

»Nekem a házak csak vázák,
Melyekben tört virágok nőnek.
Nekem a házak lepkegubók
S az emberek a lárvák«.

Nagy várakozás egy burkolt világ előtt, melyet csak azért lát feketének, mert terhesnek tudja egy önmagánál valóságosabb realitással. Valamit vár, minek rettenetes lesz gyönyörű eljövése, csak azért, mert ködnek bizonyítja mindazt, mit elérkezése előtt valóságnak hittünk. Szorongva áhított fakadó titkok várásában, sejtette meg Kubinyi az erjedő percek súlyát:

»Majd megpattan a csend naplemenőben«.
... »Kipattan a vérben a kis perc ...
Rőten pirkasztja virágát,
Dús, nagy virágát«.

-----------

»Érik a kis perc levesen, puhán,
Becsurran íze a csókban,
Érik, kipattan az óriási fürt
És cseppje cseng a hordókban«.

Nagy várásának hátterét - Keleti alkony meleg színei helyett - a »Fekete tüzek« költője hideg kékeslilára festi. Baglyokat s más hatalmas szárnyasokat alkalmaz stafázsul éjszín tájaiba, de míg a »kámzsás festő« kényelmesen elfér bő barátcsuhájában: Kubinyi minduntalan kilép versei színpadára. Borongós egén kivirít virágos indulásos »én«-je. A múltba nézve is dalos igricnek, kalandos, nem keserű lovagnak mondja magát »szívesen látják mindenütt« s bár fakónak, rossznak csúfolja gebéjét, nem restell vidáman belovagolni rajta a jelenbe, s »má«-ba. Gazdagsága tudatában jő:

»Mikor először csapott agyamba
A parázna gondolat,
Hogy nem állok magamba?«

----------------

»A vérem aranycseppes óbor,
Egy ezredév szűrte le zamatját
Ezer utódom.«
»Az én éltem ódon titok forma.«

Erővé, értékké forrás bizalmát hozza magával. S az újabb fajta álmodók irányát, kik nem panaszolják az élet mindent elözönlő realitását, hanem inkább keresik a valóságnak, az érzékelhető életnek minél zamatosabb formáját. Sokat bíbelődik ő is a halállal; de az élni akarók erősek, minden igazság ellenére - nem érezhetik át vérükkel a Vég elkerülhetetlenségét. Épp ezért nem tudják le elodázó megnyugvással. Kikezdenek vele - mert számukra legyűrendő ellenségnek tűnik - néha-néha játékos ravasz cselfogásként, felajánlanak néki egy kis temetőbe vágyást - de ezt csakis jó földtaposó élő testük örömében. Kubinyi is csíraterhes mezőkre, népes utcákra termett. Csengő szeretettel szedi rímbe a telefon zúgó moraját - vasúti sínek holt ércéből szerelmes női karokat kovácsol, melyek vágytelten övedzik a földet. Kedves verse a »Csendes ének«, melyben asszonytestet nárdusedénnyé, asszonyajkat »szirmos szakadékká« párosítanak hasonlatai. Az »Epilógus«-ban távol-keleti virágnak nevezi, el nem ért, magához való kedvesét s így biztatja vágyódását:

»Nőjj kívánkozó zöld levéllel,
Nőjj ezer meddő reménnyel.
Majd ha fonnyadsz, kitépnek,
Egy tudós múzeomba tesz bé,
S odaragszt kétlaki növényt,
Sohse látott párod mellé«.

Nem nagyon vers ez a néhány sor - de nagyon szép mese. És ez érték.

Az »Új magyar írók« albuma sovány füzetke, melynek szomorú első lapja jelzi, hogy az egyik fiatal útnak induló (Csorba Lajos), elérte már végső célját, honnan nincs tudatos tovább. Néhány bús és finom versben, egy érzéssel telt érdekes novellában szólal meg az életben elnémult hangja. A sajnálat s be nem válthatott ígéret fényében mélynek és előkelőnek érezzük egyéniségét. Tovább lapozva, néhány elég megkapó verset találunk Hajdu Henriktől, Szilágyi Sándortól (A Nirvána árnyékában), Kún Bélától, melyeknek legjobb értéke megírójuk finom érzésében s azon elvárt lehetőségben rejlik, hogy aki ilyen jót írt, fog még jobbat is írni. Jobbat, főleg »sajátabbat«. Mert hibájuk ezeknek a költeményeknek az átvett, át nem egyénesített kifejezési mód. S rengeteg kívülről kapott verset kell papírra róni, míg eljut a saját verséig az, kinek van sajátja. Érdekes, bár - illetve, mert természetes - mindebben a versben Adynak nyoma, felszólaló hangban és képben. Jóhiszemű s majdnem jogosult átvevés ez - hisz elébb-utóbb közkinccsé válik minden, mit a nagyok adnak - nélkülözhetetlen s mindennapi kenyérré érik kalászuk. Művészetük eredménye idővel tán új nyersanyaggá, melyet kedvére gyúrhat és formálhat az eljövendő művész keze. De ma még nem szabad egész Ady-sorokat kevés változtatással, mint megszokott beszédrészt alkalmazni. Székely János fiatal verseiben friss, bájos érzékiség lel precíz volta által formás kifejezést. Érzik rajta, hogy fiatal; tisztán és örömmel lát s tudja, hogy mit akar mondani. Éppen ezáltal talán kissé gyerekesen nyurgák a versei. Roboz Imre túl cifra mondatok mögé rejtezkedik. Érdekes Kálmán József mondanivalója. A »horror vakui a művészetben« elmés és megnyugtató »térbetöltése azon űrnek«, melyben a művészet létokait és eredetét kutatják. Kerek, sokra illő állítás, mely felületes vizsgálatra megtámadhatatlannak látszó. Megérdemli, hogy bővebben foglalkozzon véle megállapítója és mindazok, kiket a művészet törvénybe szedése érdekel. Iparművészetet értékelőkre, mindenkire nézve, ki érzi a dekoratívság és dekoráció mély létjogosultságát (melyet gyakran lekicsinyelnek és támadnak) örömteli gondolattá való formálása ez egy sejtésnek, értelemmel való meghódítása egy oly területnek, mely eddig csak az ösztön ősi, de tisztázatlan természetjogán volt miénk.

Kiváló nyelvérzék, sok csinos, nehány komoly vers; ezt adta nékem Somlyó Zoltán kötete. Gazdagnak láttatják mondanivalóját ügyes és változatos formái is. Keresetlen és mégis mindig helyesen megtalált szavai zengőek, énekesek, félig elhallgatott tartalmú sorai öntudatos, hivalkodásra nem szoruló értékeket sejtetnek. Távol képeket természetesen és erővel kapcsol egymáshoz úgy, hogy hasonlatainak merész hida nem roppan meg képzeletünk alatt. Megkapó, mély és kedves egyaránt az anya és fiú közt szövődő párbeszéd (Fragmentum a Kenyér című misztériumból). Szeretet és mindenek megbecsülése lüktet verseiben. Nincsenek benne holt és elejtett sorok. S a szavak, ezek a kedvesek, drágák, gyakran megbántottak, teljes tartalmuk díszében, mesteremberes s épp ezért művészi becsülettel alkalmazva jelennek meg.