Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 15. szám · / · Figyelő
A minap meghalt Alfred Fouillée (szül. 1838) a modern francia idealizmus legkiválóbb képviselője. Bő munkásságát Platón tanulmányozásával kezdi (La philosophie de Platon 1869), s ekkor jön arra a gondolatra, hogy az idealizmust kiegyeztesse a materializmussal: »deramener les idées des Platon du ciel sur la terre et de réconcilier ainsi l'idéalisme avec le matérialisme«. Filozófiájának alapgondolatát az idée-force-ot la Psychologie des idées-forces (1893) c. művében fejti ki. Úgy a materializmus, mint az idealizmus elfogult elvonással éltek eddig. A materializmus a mozgás, az idealizmus az idea absztrakciójába akarja belegyömöszölni a világot. Pedig minden »szempont« csak egy oldala a valóságnak. A filozófiának úgy kell felfogni a valóságot, mint egy oly oszthatatlan egységet, melynek megfejtésénél minden szempontnak megvan a maga jogosultsága és értéke. Lelki történéseink az egyetlen közvetlen adatai a valóságnak és minden lelki tényben elválaszthatatlanul vannak objektív és szubjektív elemek (Vö. Wundt filozófiájával). És minden lelki tény egyszersmind fiziológiai is: a tudat elemeit mindig motorikus tendenciák kísérik az agyban. Mielőtt valami tudatos idea lenne, megvan, hat és küzd, mint szervezetünk egy »akarata«. Állandóan száz és száz folyamat küzd bennünk s az lép a tudatba, az lesz a jelen ideája, amelyik abban a percben egész életünk érdekének legjobban megfelel. »Tout état de conscience peut s'appeler idée, en tant que consistant dans un discernement, et force, en tant que consistant en une préférence.« Így minden lelki elem elsősorban akarat. Az appercepcióban éppúgy, mint az emlékezésben énünk akarata nyilvánul meg elsősorban s azt ismerjük meg, azt fogjuk fel, arra emlékezünk, mi felé tudatos vagy tudatlan akarattal hajlik egész énünk. Az azután mindegy, hogy a lelki tényeket fiziológiai vagy pszichológiai oldaláról vizsgáljuk, mindkettő szempontos elvonása, egyoldalú vizsgálata a tapasztalás szétválaszthatatlanul egységes tényének.
Ennek a voluntarisztikus pszichológiának, melyből könnyen lehetne a morál terén abszolút egoisztikus teóriákat alkotni, azzal ad szociális értéket Fouillée, hogy szerinte az ember önmagát mindig csak hasonlóival való relációban, tehát mint szociális lényt tudja felfogni. Így tehát az altruizmus, a szolidaritás éppúgy benne van lelkünk alaptényeiben, mint a szükséges egoizmus. Szociológiai tételeiben különben legtöbben megegyezik Guyau-val. (Critique des systčmes de morale contemporains, La morale, l'art, la religion d'apres Guyau, Le socialisme et la sociologie reformiste, Le mouvement positiviste et la conception sociologique de monde, L'avenir de la métaphysique etc.) Mikor a beteg Fouillée a nyolcvanas évek elején elhagyja Párizst és Mentonba megy, ott együtt van Guyau-val. (Nietzsche is volt ebben az időben egy ideig Mantonban, de nem tudtak egymásról.) Ismeretes az a nagy szeretet, mely a két rokongondolkodót egymáshoz kötötte. Ott írja a fiatal Guyau lassú haldoklásában műveit, himnuszát az élethez, az emberiséghez. Guyau halála Fouillée egész életének fájó alaprezdülése lesz. Minden munkájában kiszól a tudományos sorok közül a szerető emlékezet fájdalma. Ő propagálta be Guyau műveit Európa ismeretébe.