Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 15. szám · / · Figyelő
Modern Midás lett olaszul a »Midás király«-ból. És valamint a címe, azonképp sok minden egyebe módosult - ha csak árnyéklatokkal is - az olasz fordításában. De ez a fordítás pszihikájából következik, s vagy belétörődik az ember, vagy kétségbeesik rajta. Apró skrupulusokon túl mégis színöröm az a tudat, hogy ezzel az első fordításával valahára belépett a világirodalomba a »Midás király«, hogy végre más közönségnek is szeme elé kerül, mint a mi érdeklődés nélkül való, érzéketlen újságolvasóinké elé. Hihetőleg kezdetét jelenti a fordítások ez elseje annak az elégtételnek, amellyel irodalmunk és közönségünk annyi ideje adósa Ambrus Zoltánnak, de amely akár szülőföldön és életen túl, akár idegenben és az utókortól, az igazság eszméje nevében kijár a költőnek.
Csaknem tizenöt esztendeig aludta a feledség álmát a »Midás király« a »Magyar Hírlap« poros köteteiben. Kevesen tudták róla, hogy egyáltalán megvan, még kevesebben voltak azok, akik megjelenése rendjén elolvasták. Tizenöt esztendő alatt egy szó sem esett róla, de hatástalanul azért nem múlt el ez a nagy idő. A »Midás király« a könyvespolc porrétege alatt is élt, s mint Ambrusnak egész népszerűséget kerülő munkássága, megtermékenyítette a talajt, nedveivel fejlődésbe segítette a maga korának elbeszélő irodalmát. Akármennyire kimutathatatlanok legtöbbször - az ilyen titkos hatásoknak, az ily tudattalan impregnálódásoknak nagyon sokat köszönhet az irodalom.
Tizenöt évvel ezelőtt Ambrus Zoltán már mestere volt a regényírásnak. A »Midás király« nemcsak érett férfinak, de érett művésznek alkotása is. A szerkezetét szokták hibáztatni a hozzászólók s kevesellik a második kötetnek az elsővel való homogenitását. Holott a regény keményen összeácsolt koncepció, egy darabnak gondolta ki és alkotta meg írója, s legföllebb az előadás módja tekintetében lehet különbséget tenni a két kötet között: az első kötet időrendi egymásutánban haladó folyamatos elbeszélés, a második helyet és időrendet váltogató drámai expozíció. Amaz lassúbb és szélesebb menetű, ez gyorsabb mozgású, nem annyira a cselekvény fejlődését bemutató, mint amaz, inkább a fejlődés végét, az elemzésre megérett kész pszihikai helyzetet magyarázó. Szinte nyomról nyomra megfigyelhetni a regényben, mint nőtt írója kezében a feladat s mint nőtt önmaga is hozzája. Az első regénykísérlete volt Ambrusnak ez a munkája, s lelkének egész gazdagságát belé akarta sűríteni. Tele is van a könyv először érintett, friss, szűzi anyaggal: mély érzelmességgel, költészettel, gazdag életfilozófiával, amely az embernek és a világnak majd minden problémájához hozzászól, emberismerettel, humorral, gúnnyal, elmésséggel. Semmi más munkája teljesebben és tömörebben meg nem mutatja Ambrus egyéniségét, mint a »Midás király«.
Mulatnivaló azért, hogy egy valaki, aki talán tíz évvel ezelőtt a modern magyar irodalomról egész könyvet írt, Ambrussal kapcsolatosan Anatole France-ot emlegette, ellenben a »Midás király«-nak színét se látta, sőt talán a hírét sem hallotta; és hogy Ambrust a Kisfaludy-Társaságba nem költő volta jussán, hanem mint írót, mint kritikust választották be; s továbbá hogy amikor Mikszáth Kálmán régebbi és újabb magyar regények sorozatát adta ki, eszébe sem jutott Ambrus Zoltán és »Midás királya«. Ennyire nem ismerte a maga kora ezt a művet, amely pedig a modern magyar regényírásnak Kemény Zsigmond óta legkülönb alkotása volt.
Azt a méltánytalanságot, amely Ambrust egy egész életen át üldözte, az utókor minden bizonnyal jóváteszi majd; de addig is, úgy tetszik, a külföld az, ahonnan az igazi elégtétel eljövendő lesz. Mert van más kiváló tehetségű regényírónk is, de csak Ambrus a reprezentáns jelenség közöttük, az egyetlen, akiben a művelt külföldi önmagával, irodalmának kiválóival egyenlő értékű valakit láthat; aki ugyan származásánál, eszejárásánál fogva izgatóan más, mint ő, akinek más az anyaga is mint a hazájabeli írónak, mások az emberei, mások a tájai: de aki mégis ugyanannak az ősi kultúrának sarjadéka, amelynek az ő nagy írói. Más íróink inkább azzal keltettek figyelmet a külföldön, ami helyi jellegű, ami etnikai érdekességű volt bennük, vagyis művészetüknek inkább csak a furcsaságaival: Ambrusban azt találja meg a külföldi, amit a maga nagy íróiban keres, az embernek és a világnak magasrendű felfogását. Ambrus nemcsak a magyar tehetségnek, hanem a magyar kultúrának is képviselője. Aki idegen az ő műveiből ismerkedik meg a magyar lélekkel s a magyar élettel, az nem azzal a kielégüléssel teszi le a könyvet, hogy: ejnye be mulatságosan, vagy meghatóan furcsa világ! - hanem immár fölébredt érdeklődéssel vágyik többet és egyebet is megtudni arról a világról, melynek egy részébe belelátott. Ezért a képességéért nevezem Ambrust reprezentáns írónak.
S ebben a valószínű hatásában látom a »Midás király« olasz fordításának jelentőségét. Sajátságos, hogy Ambrusnak ez a legmegindítóbb munkája, amelyben kedélyének oly mélységeit mutatta meg, legelsőnek az olasz közönség elé kerül, amely pedig lelkének összetételénél fogva az ilyen értékek iránt kevésbé fogékony. Még érthetetlenebb, hogy már régen le nem fordították germán nyelvekre, annak a sok milliónyi olvasónak számára, aki érzelmi tartalmát az utolsó csöppig ki tudná élvezni. De a sorrend elvégre mindegy, sőt nem lehetetlen, hogy éppen az olasz fordítás kelti majd föl az egyéb irodalmibeliek figyelmét.
Erre mindenesetre alkalmas az olasz fordítás, (Mida moderno. Versione dall' ungherese di Rina Larice. Con. illustrazioni de Gino de Bini (Biblioteca de »Viaggi e Racconti«.) Roma, Societa Editrice Laziale.) mert gondos, sőt szeretettel végzett munka. A fordítója, Rina Larice, már régebben fordítgatja íróinkat. Első kísérletül Petőfi költeményeiből adott ki egy antológiára valót prózára fordítva a »Biblioteca Universale« című népszerű gyűjteményben. Azt a munkáját kegyetlenül lebíráltam annak idején, mert kellő készültség híján tele volt félreértéssel s a legtöbb esetben egészen kiforgatta értelméből az eredetit. Azóta Rina Larice nagyot haladt nyelvünk ismeretében, Mikszáthot, Jókait fordította, s a »Midás király«-nak már teljes biztossággal fogott neki. Az aprólékos vizsgálat persze így is fölfedezhet benne egy és más hiányosságot: azt, hogy nem eléggé alkalmazkodik Ambrus egyéni stílusához s például az olasz szövegben gyakran hiába keresi az ember az eredetinek nagyszabású mondat-architektúráját. A »Midás király« gyakori hangnemváltozásait sem igen tudja követni, s elmosódik benne például Galanthay Masa grófnő leveleinek sajátosan jukkereskedő bájos hangja. Természetesen az egyszerűsítések is gyakoriak benne ott, ahol az eredeti mondatszerkezet vagy kép bonyolultsága a fordítótól nagyobb erőfeszítést vagy nagyobb művészi képességet kívánt volna. Sőt apró, de csak lényegtelen félreértések is megesnek, amik nyilván a még mindig nem elégséges szótárhasználat következései. De mindez megbocsátható annak fejében, hogy a fordítás folyamatosan olvasható és a fődolgokban híven követi az eredetit.