Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 15. szám · / · Szabó Dezső: Az »Én« betegsége: Tristan Corbičre
Amint e szomorú lélek felé hajoltam, hozzáláttam fájdalmas testvéreit az új irodalomban: az ijesztő Rimbaud-t, a holdkóros Laforgue-ot, a szegény finom Dubust, a hisztérikus Cardonnelt, az őrülten gőgös Signoret-t, a nevetségesen bolond Ghilt, a huncut Rettét és a többit. Mennyi nyomorúság, mennyi vonaglás és mindenikben marionettet ugyanaz a betegség rángatja szomorú táncra, az én betegsége.
Vajon az, amit adtak az emberiségnek, arányban van-e azzal a betegséggel, szenvedéssel, nyomorúsággal, ami voltak?
És valami régen gyűlő szomorúság lesz erős akarattá bennem. És azt szeretném, hogy sokan gyűljenek körém és rám hallgassanak. Nem a felnőttek, azoknak megkérgesült életéről lepereg az új hit és az új akarat. Hanem a 15-20 évesek, akik most szedegetnek lelket maguknak mérges és jótékony betűkből. Szomorú, meleg szavakkal vernék hidat a lelkükhöz, felém hajló figyelmükre rácirógatnám egy sokféleképpen élt élet tanulságát, mesehallgató szemükön át beléjük szeretném az új megváltást: a szintetikus életet.
Mondanám nekik: eddig az élet feladatának a minden-megértést tekintettem. Megérteni mindent, átélni az élet minden formáját, átlapozni az életet, mint egy meséskönyvet: ez a céltalan élet célja.
És most az utolsó évek hatása alatt beláttam, hogy ez a mindent megértés sokszor a gyáva maszkja, az önző pihenése, a cinikus bűne. Az élet elsősorban cél, akarat és tett és az élet egyetlen orvossága nagyon élni.
Eddig azt hittem: a betegség előbbvaló mint az egészség, mert szenved és a szenvedés megértés. A betegség horizont, perspektíva, szellemi tökéletesség.
És most látom: az egészség [*] előbbvaló, mint a betegség, mert az egészség alkotás és harmónia. Nem igaz, hogy a zseninek szüksége a betegség, a legnagyobb alkotók a legegészségesebb élet voltak. Azok a virágok, melyek soha sem hervadnak el, mind egy erős élet nagy egészségében fakadtak.
Eddig azt mondtam: minden dolog ezer dolog. Bontsd szét és aztán megint bontsd szét. És azt se hidd egyszerűnek, amit nem tudsz tovább boncolni. És boncold különösen az embereket.
És most azt mondom: az analízis szomorúság, az élet tagadása, az akarás lehetetlensége. Az embereket éld meg egészükben a szeretet vagy a gyűlölet intuíciójával. Légy elfogult, mert csak az elfogult él és cselekszik.
Eddig azt mondtam: vigyázz, hogy minden percben önmagad légy. Az élet nemessége a különbözés. A banalitás az egyén halála.
Most: amíg magad akarsz lenni, nem magad élsz, hanem egy mesterkélt lény, akit gőgöd teremt. Az akart különbözés éppoly függés, mint a hasonlóság. De szomorúbb, mesterkéltebb és a hasonlóság szociális erő. A banalitások az élet ritmusa.
Szegény Tristan Corbičre, mire használtalak fel?
[*]