Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám · / · Figyelő · / · Disputa
Igen tisztelt szerkesztő úr, a Nyugat legutóbbi számában Schöpflin Aladár ádáz haraggal csap le »Petőfi revíziója« című tanulmányom I-sel jelzett első részére, melyet bár ez egy befejezetlen, tehát a kritikától várakozást jogosan elváró írás, máris nemcsak hogy széttaposni igyekszik, de egyenesen a megszületés és lét jogától is megfosztani szeretne. Engem azonban nem ez a harag és szigor készt a felszólalásra, mivel én szigorú kritikusommal szemben azt tartom, hogy minden kedélyállapot, tehát akár a düh is alkalmassá válhatik művészeti s így kritikai termelésre is; az ellenem zúduló ellenszenvet is elismerem kritikai alapnak s csak azt nézem, milyen írás sarjad abból az alapból. Mivel azonban azt látom, éspedig elképedve látom, hogy Schöpflin olyasmit ír, ami súlyos félreértésekre adhat alkalmat, kérnem kell e néhány válaszoló sor közlését. Cikke ugyanis azt az elámítóan kínos hitet ébreszti bennem, hogy Schöpflin vagy nem is olvasta el tanulmányomat, vagy azt egy indulathullámtól elborított, a helyes olvasásra tehát ártalmatlan kedélyállapotban tette.
Engedje meg, igen tisztelt szerkesztő úr, hogy ezt röviden, nem is minden érvemet felvonultatóan bebizonyítsam. Schöpflin szerint én Petőfi ellen nem hozok fel egyetlenegy esztétikai szempontot sem, hanem ethnologico-szociologico szempontokkal harcolok ellene. Nos, én tanulmányomnak ötödik oldalán magának a lírai költőnek értékelését az összes érzékelhető jelenségek valószínű fellépésének sorrendje alapján kísértem meg s így egy mindenségi, tehát bölcsészeti elvből indulok ki; ennek az elvnek az alkalmazásával az ősi dalnok, egy bizonyos fajta összművész s egyik utódjának, a versköltőnek rangviszonyára körülkerítem mintegy a költő problémáját éspedig egyáltalában nem etnographico-szociológiai, hanem inkább ember- és lélektani szempontból. Én mármost, igenis, azt hiszem, hogy a művész típusok ember- és lélektana, ha nem is meríti ki az esztétikát, de mindenesetre úgy megalapozza azt, ahogy a csupán metaforákat és versidomokat összehasonlítgató esztétika erre sohse képes. Ha az ember bölcsészeti, antropológiai, lélektani és társadalmi elméletekkel igyekszik megerősíteni az esztétikaiakat, ez szerény véleményem szerint nem korholható. Ezután pedig megjegyzem, hogy én a legsajátosabban, mondhatnám iskolásan esztétikai kritikában is részesítettem Petőfit. Szíveskedjék Schöpflin elolvasni cikkem hetedik oldalát le a csillagig s akkor megtalálja ezeket is.
De mindez még hagyján. Végre is ő azt mondhatja: nekem nem kell bölcsészet és lélektan s azok a sajátosan esztétikai vélekedések pedig, melyeket a »Petőfi revíziójának« írója felsorakoztat, bárgyú dühöngések. Az esztétika, fájdalom nem matematika, nem is egzakt tudomány, pláne ha olyan szigorúan elutasítjuk tőle a vele rokon ismeretágak segítségét, egy nagyon elszánt ember tehát e téren azt mondja, ami neki tetszik. Nem szabad ellenben szerény véleményem szerint azt megcselekedni, hogy az ember oktató és rendreutasító fölénnyel olvas reá egy tanulmányra olyasvalamit, ami ebben egyenesen egyik vezérmotívumként szerepel, sőt részben szóról szóra megvan. Mert, uraim, mit kell nekem hallanom cikkem ellen kijátszott rendreutasításként? »A költészet, mint minden művészet, a kifejezés művészete, amelyben a kifejeznivaló csak másodrendű dolog. Aki a másodrendű dolgot tolja az elsőrendűnek elébe, az annyira eltávolodik a dolgok lényegétől, hogy vitatkozni is alig lehet vele.« Bölcs beszéd, arany beszéd, eléggé nem dicsérhető beszéd, amit csak azért nem akarok áradozva dicsérni, mivel ez, lévén ez a gondolat cikkem egyik kiemelkedő eszmemenete, egyenesen szerénytelenség volna. Több ízben magyarázom és variálom ezt a gondolatot s egyszer szóról szóra ezt írom le: »Költeményekben elsősorban a költői érték, a kifejezés művészete a fontos; a tartalom bölcsészeti, vagy pláne politikai haladottsága, ha ez nem is közönyös, csak másodsorban jöhet számba.« Kérdem mármost, hogy rászolgáltam-e éppen én s éppen e cikkem alkalmából arra, hogy Schöpflin előbbi idézett sorait reám ledörgölje s teljesen indokolatlan-e az a feltevésem, hogy kritikusom cikkem vagy egyáltalában nem, vagy csak rendkívül felszínesen olvasta?
Emellett eltörpül már az a furcsaság, hogy Schöpflin arra is kioktat, hogy Petőfi költészete a Szeptember végén irányában fejlődik, bár ennek a költeménynek sajátosan kiemelkedő jelentőséget én megint részletesen jellemeztem. Egy csomó más apróságot is elhagyok, bár ezek mind azt bizonyítják, hogy Schöpflin részben olyan állításokért korhol, amiket meg nem írtam s részben olyanokat lobogtat meg előttem, amelyeket részletesen kifejtettem. De hiszen a Nyugatnak vannak lelkes és szorgalmas olvasói; ha ezek összehasonlítva olvassák el tanulmányomat és postafordultával jött kritikáját, akkor úgyis kiderül, hogy Schöpflin tulajdonképpen nem is az én cikkemről, hanem valami nekem imputált, félig legalább képzeletbeli műről írta megrovását.
De még ezután is azt mondom: hagyján. Mert most jön egy újabb fokozódás. Cikke végén bírálóm ezt írja: »Szász Zoltán ellenséges indulattal nyúl Petőfihez. Ez az ellenséges indulat elveszi a jogát attól, hogy egyáltalában hozzányúlhasson. Az egyetlen út, amely egy költő megértéséhez vezet: a szeretet útja. Aki gyanakvással, rosszindulattal, szeretetlenül szól a költőről, annak nem is lehet meghallgatásra érdemes mondanivalója.« Aki meggondolja, hogy mit jelentenek ezek a sorok, az reá jön arra, hogy itt a művésznek - mert hiszen a kritikus is egy művész, illetve írófajta - egy éppoly megbéklyózása történt, mint az, amely eltiltja őt az uralkodó erkölccsel vagy a nemzeti szellemmel vagy valami esztétikai iskolaszabállyal ellenkező alkotástól. Én ugyan nem nyúltam Petőfihez ellenséges, hanem csupán elfogulatlan revidiáló hajlammal; azt hiszem azonban, hogy általában igenis a kritikusnak joga van ellenségességgel, haraggal sőt gyűlölettel is a megbírálandó művészhez vagy műhöz közeledni. Miért ne volnának a harag és a gyűlölség épp olyan jogú kedélyállapotok, mint a jókedv és szeretet? Amiképpen az ún. alkotóművésznek szabad minden tárgyat, szépet, rútat, erkölcsöst, erkölcstelent feldolgozni s szabad a világot rózsaszín szemüvegen meg sötéten át nézni, éppúgy szabad a kritikusnak is tárgyát, egy költőt például rajongva vagy gyűlölve taglalni. A művészetben és irodalomban minden tárgy szolgálhat témául s minden kedélyállapot szolgálhat témául és szemüvegül egyaránt. Engem például Schöpflin cikkében egyáltalában nem bántott a harag, az ingerültség, csak az, hogy nem az én cikkemről beszél, hanem valami másról.
Ha az, akár a világ, akár egyes személyek ellen érzett haragot, epésséget, gyűlöletet, megfosztanók attól a jogától, hogy bizonyos művészi alkotások teremtő heve legyen, akkor az összes szatirikusokat s ezeken kívül olyan írókat, mint Schopenhauer, Nietzsche, Zola, Lemaître, Octave Mirbeau, Alfred Kerr, Karl Krauss vagy egészen nagy részben értéktelenné kellene ítélnünk. Ami nagy balfogás volna. Mert ki nem gyönyörködött Schopenhauer bámulatos szitkozódási tehetséggel megírt epéskedéseiben minden és mindenki ellen? Nietzsche egy sokkal vehemensebb könyvet írt D. F. Strauss ellen, mint amilyent én fogok Petőfiről írni. Ugyancsak neki van egy egész jegyzet- és aforizmasorozata a »Meine Unmöglichen« címmel, melyben egy csomó írót, művészt és tudóst ugyancsak szeretetlenül megtépáz. S végül milyen bulldogdühvel ugrott neki ugyancsak ő Wagnernak! Zola egy egész könyve - a »Mes haines« csupa támadást tartalmaz. És így tovább.
A művészi szabadsághoz hozzá tartozik az is, hogy a művész lelkében hullámzó összes indulatfajták művész-formában kiömölhessenek. Aki bármelyiket ezek közül eleve az alkotó hevítésének jogától meg akar fosztani, az ellensége a művészi, azaz írói azaz kritikusi szabadságnak s - egész mellékesen megjegyezve - ellenkezik a Nyugat programelveinek egyikével, amely a Schöpflin cikkét tartalmazó számhoz mellékelt előfizetési felhívás élén ekképpen megformulázva olvasható: »A Nyugat jelenti a művészetet, mely parancsot senkitől nem fogad el«.