Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám · / · Figyelő

Pásztor Árpád: A futball lelke

Stockholm, július 7.

Ki mondja, hogy a futball csak egy levegővel megtelített bőrgömb? Hogy üres, érzéketlen? Aki ezt állítja, soha nem látott még futballmeccset, soha sem látta még, milyen művészi, milyen ravasz, milyen vad, milyen okos, milyen brutális és milyen úri tud lenni ez a labda. Hogy változik, gömbbé puffadt belseje mennyi indulatot rejt, hogy lelke van, amelyik éppen úgy él, dolgozik, alkot, győz és elbukik, mint az emberek.

Tizenegy nemzet futballját láttam itt Stockholmban s tizenegyfajta lélek nyilatkozott meg előttem. Tizenegyfajta lélek szuggesztív ereje fogott meg, a futball a földön, a lábak alatt, a cipők orra rúgtán, a levegőben, a kapus kezében, a csatárok, a szélsők és a hátvédek munkájában elmesélte, hogy mi minden történik annál a népnél, amelyiket abban a pillanatban a futball lelke felidéz.

Győzött az angol. Fölényes, biztos, határozott, habozást, kétkedést nem tűrő játék. A futball lelke a briteknél az első félórában, ha erős ellenféllel kerültek össze, vad volt, céltudatosan gonosz, embereket tört le és gázolt össze, a dán csapatból kettőt tett nyomorékká, eszközökben nem is válogatott egészen addig a percig, míg nem volt biztos a győzelme. Persze addig is a leggazdagabb, legfejlettebb technikával dolgozott, fáradhatatlanul rohant célja felé - de abban a pillanatban, mikor kétségtelen volt, hogy az angol lobogó kerül az árbocra, egyszerre finom lett, udvarias, majdnem atyáskodó s a többi leigázott népet nevelő ...

Vajon nincs-e meg ebben az angolok üzleti és gyarmati politikája? Kitchener lord ágyúk elé köttette az afrikaiakat, úgy lövette el őket a világról, azután megkezdődött a kultúra, a tanító civilizáció ... Észak- és Dél-Afrika, Kanada és India meséli, hogy milyen az angol futball lelke.

Hát a dán, a hollandi futball? Csak itt kell ülni a Stadion vagy a Rasunda pálya tribünjén és kultúrtörténetet tanul a néző. Mindkét nemzet játéka milyen gyors, ügyes és tiszta. Egyszerűbb és szelídebb, mint az angolé, de tehetséges, nem kelt annyi indulatot, a játszók csendesebbek, de munkásak és energikusak. Nyitott szeműek, élnek, dolgoznak, vannak gyáraik, van önálló erejük, gazdagságuk - számítanak a világ versenyében.

Hát az orosz futball lelke? Európa minden jelenlevő nemzete leverte. Még esetlen, kezdődő, nincs se múltja, se jelene, gyámoltalan és majdnem erőszakosan vesz részt a többi nemzet játékában. És volt benne valami megható, gyönyörű igazság, hogy a finnek is leverték. A futball lelke igazságos. Mögötte nem áll szuronyok ezerhegyű acélfala, se Szibéria sok száz rabtelepe - a futball szabad, fölemelkedő.

És az olaszok? Milyen temperamentumos, vidám, gyors és eleven játék! Meglepetéseket hoz, és egészen váratlanul leveri egy nap a szolid, biztos svédeket. Változatos, az utolsó években óriásit fejlődött, makacsul eleven, újra és újra előretörő, cselező, rugalmas és fantasztikus támadásokat és védelmeket teremtő. Óh, eleven, vidám, levegős latin faj!

A németek! Jól játszanak, mert akarnak. Van a német futballnak is lelke, kicsit nehézkes, gondolkodó, bár gondolatai nem mélyek, de súlyosak és szisztematikusak. A fődolog bennük »Ein Ziel erreichen«, és ha most az osztrákok és a magyarok vissza is rúgták, kezdi újra, elölről, még több és több »Fussball- und Gelenkstärkender Verein«-t alapít és végül is meglátják, győzni fog.

Jönnek az osztrákok! Illetőleg csak részben jönnek. Az osztrák futball-lélek meghasonlott. A WAFC játékosai kijelentették, hogy nem játszanak a WAC-cal, (hogy ezek a hieroglifák mit jelentenek, az, ugye, mindegy?) a csehek nem szövetkeznek az osztrákokkal - mi ez, ha nem a Reichsrath, az örökös villongás, nemzeti civódás hazája? Pedig az osztrák játék gyors, ügyes, kultúrás, Közép-Európában csak egy ellenfele van, makacs és dühös ellensége: - a magyar!

És most itt vagyok, ahova érkezni akartam, a magyar futball lelkénél.
 

Bocsássanak meg, hogy nem folytatom tovább ezt a témát. De az előbbi bekezdésnél két nap előtt abbahagytam a cikkemet s azóta itt Stockholmban nevezetes dolog történt. A magyar sport, főképpen a magyar atlétika teljes vereséget szenvedett. Sprintereink (így hívják a rövid távolságú futókat) az előfutamokban még csak bejöttek helyre, a középfutamokban már kiestek, stafétánkat megverték még a svédek is, hosszútávfutóink pedig kivétel nélkül mind a legutolsók lettek. Magasugrónk csúnyán kikapott, vízipolócsapatunkat leverte az osztrák is - most még csak a birkózás és a vívás menthet valamit. Minden oldalról, amerre csak nézünk, vereség - nem is a balsors üldöz, se a véletlen nem fordul ellenünk, valljuk be őszintén és szomorúan: nem tudunk.

Odahaza ez a nagy sportvereség bizonyára meglepetést, csodálatot fog kelteni. Hogyan? Miért volt akkor hát az a nagy lárma, miért veri szét a rendőrség az újságok kirakatai elől a sportszomjas várakozók ezreit, miért vonultunk ki vagy százhúsz atlétával, tornázóval Stockholmba, ha semmit sem tudunk? Ugyanezt kérdezem én is ... Miért? A felelet igen egyszerű. Az állam - a gondos, jó, de fiaival és azok előéletével nem törődő atya - megszavazott tíz és néhány ezer koronát olimpiai célokra, arról volt szó, hogy a kultúrvilág lesz itt képviselve, a test kultúrája kelt versenyre, nekünk ott tüntetően kell részt vennünk. Ez helyes is volna!

De valami másról feledkeztek meg. Nem volt rend, komolyság, nem volt szervezkedés. Mint ahogy a vadvirág nő a réten, összevissza, tarkán, sokszor színesen és üdítő képet adva, úgy burjánzik nálunk a sport. De abban a pillanatban, mikor termésről, ésszerű gazdálkodásról, haszonról, eredményről van szó, ez a tarka kép elveszti jelentőségét. A világ piacán semmit sem érünk. Mindenütt másutt rendszerek vannak, vagy legalábbis rend, nyugodt, gondos előképzés, komoly és reális versenyek - nálunk csak hangos szavak, humbuggal teli reklámok, de valódi akció és tudás kevés, majdnem semmi. Az atlétikai versenyeken évek óta alig bukkant fel új név, klikkek és társadalmi osztályok szerint helyeződnek el a versenyzők s még az olimpiai kiküldetésnél is fontos volt, hogy ki milyen egyesület tagja és milyen vallású.

Csak egyes sporttehetségeink vannak, de azoknak már nincsenek trénereik, vezetőik - valóban sportoló fiatalságunk igen kevés, az egyesületi órák konganak az ürességtől, csak egy keret, hangzatosság van meg, de belső tartalom nincs. A sporthoz, az atlétikához éppen úgy kell idő és pénz, mint minden máshoz, a mi atlétáink nagy része rosszul fizetett hivatalnok - a svéd, angol, amerikai többnyire diák...

Nálunk például a »Műegyetemi« csónakázó egyletbe nem vesznek fel zsidót, holott az egyetemi, állami felügyelet alatt álló intézmény; nálunk a magyar versenyeken csak akkor indulnak az emberek, ha jobb nem konkurál velük, nálunk túl hamar dobták ki a tornát, a testi nevelés teljes egészét, s igen mohón tértek rá az atlétikára, amiért is a mi atlétáink fejletlenek és vagy »csak« a kezük jó, vagy »csak« a lábuk, de egész izomzatuk soha. Pedig itt az olimpiádon derült ki, hogy a külföldiek az egész testet fejlesztik és csak teljesen kész, kidolgozott izomzattal mennek egy speciális sportágra. A teljes és tökéletes, alapos előképzettségök van meg.

Ez hiányzik nálunk. Gyengék és szervezetlenek vagyunk és az, hogy százhúsz emberrel jöttünk ki, akik közül száz semmit sem számít, azt jelenti, hogy hivalkodók vagyunk, akik erőnkön felül akarunk reprezentálni, mint a magyar középosztály, hogy bluffel dolgozunk és szeretünk port hinteni a világ szemébe. A nagy ambíció, a nagy hang, a nagy kezdet megvan, de azontúl semmi. Úgy mint igen sok más dolognál.

A magyar sport is alkotó része a magyar életnek, egészen természetes tehát, hogy ugyanazok a jelenségek és tünetek tükröződnek benne. Európában talán a mi közönségünk a legnagyobb igényű, s a legsötétebb Balkántól eltekintve talán nálunk van a legtöbb analfabéta, nekünk van a világon a legszebb parlamentünk, de nálunk nem mehetnek be a képviselők a parlamentbe, nekünk volt Európában, sőt a világon az első földalatti villamosunk s nálunk a legrosszabb a közlekedés s még ma sincs autotaxink. Kezdeteink vannak, de fejlődésünk, áthidalásunk, egészséges középszervezetünk nincs és így minden fejlődésnek, minden végnek el kell pusztulnia, gyengének kell bizonyulnia a világ versenyében.

Ez derült ki a stockholmi olimpiádon. Eddig véletlenül nyertünk egy világbajnokságot. A civil, katonáéktól kitett Prokopp Sándor, kit a magyar céllövők ki sem akartak hozni - első lett. Ezenkívül kiverekedtük a futball vigaszdíjat. A magyar futballcsapat játéka egészen rendszertelen volt, hiányzott belőle a kultúra, az összjáték, a harmónia, a céltudatos, okos és fejlődésképes tradíció, csak egy-két ember fellobbanó dühe és kitörő tehetsége szerezte meg a győzelmet, rettenetes egyéni munka, s valami fanatikus, elszánt tehetség, amely áttört a többiek közönyén és kulturálatlanságán.

Van hát a magyar futballnak is lelke!