Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám · / · Figyelő
Mahmud Sefket pasa török hadügyminiszter lemondott. Az újtörök-párti kormányzat megrendült. Talán meg is bukik egészen. Mindenesetre azonban az ellenzéki áramlat és az ellenzéki elvek, részben vagy egészen hatalomhoz jutnak. Aminthogy a hadseregben, ahol erőre kapott áramlatok nem lappanghatnak sokáig, máris félelmes hatalom.
Az ellenzék érvényesülése azonban Törökország egyes részeinek elszakadását, a híres status quo fölborulását, zűrzavart és európai háborús veszedelmet jelent.
A török forradalom befejezése föltétlenül ez lesz: A birodalom ama részei, melyek távol esnek a központi hatalomtól, vagy amelyeket sohasem lehetett erős és fegyelmezett közigazgatás igájába fogni, elszakadnak. E részek fölött pedig Európa hajba kap. Kóstolónak láthattuk az oszlási folyamat legkezdetén történteket, mikor Bulgária proklamálta függetlenségét, Boszniát annektálták és Tripoliszt megszállták.
A török forradalom Törökország feloszlásához visz. Mert: A birodalom egy, ma már teljesen lehetetlen eszközökkel, nagy erőfeszítéssel összetartott államtest. És bebizonyult, hogy más eszközökkel, más kormányzó móddal ezt a néphalmazt, még csak nagy részében is, együtt fogni nem lehet. Törökországban a militarizmus, a katonai államszervezet, egész kezdetleges, szűzi eredetiségében, lényegében úgy, ahogy a harcos török törzs a középkorban meghódítva tartotta a birodalmat, fönnmaradt máig. A kormányzás elve máig ez: minden mohamedán ember katonának születik és katona haláláig. Van földje, amin gazdálkodik, de amikor behívják, szolgálni tartozik. Ezzel szemben a nem mohamedán ember jobbágya neki. Nem katona, de nem is szabad ember. Rabszolga és értéktelenebb voltát ezer intézmény és kínos kizsákmányolás érezteti vele. A hódítás alapján való elnyomatást, kisebb mértékben, de azért elég fájdalmasan éreztették a más fajú mohamedán népekkel, arabokkal, albánokkal is.
Ez a leplezetlen faji és vele természetesen gazdasági elnyomás, modern formákkal, de ősi, primitíven militarisztikus elveivel ma is áll. A hadseregnek páncélos automobiljai vannak, a török fővárosba tódulnak pénzt keresni Európa minden részének vakmerő panamistái, de a lényeg nem változott. A sokszoros kisebbségben lévő törökök, félelmes hadseregbe tömörülve, kegyetlenül uralkodnak a többi népeken.
Amikor a modern európai civilizációtól és gazdasági élettől körülhullámzott, üzletileg sokszorosan kimart e középkori militarisztikus szigetet feszegetni kezdte a modern gondolat és a rothadás meg fejlődés forradalma, a török elnyomás nem változott. A hatalmat az új helyzetben is rögtön a hatalmasok kaparintották a kezükbe, az elnyomók. Az egyenlőséget, testvériséget, szabadságot éltették, Rousseau-t betéve tudták, de az elven, amellyel a birodalom népeit kormányozták, nem változtattak. Az elnyomatás folytatódott. A forradalom, a fölszabadulás vágya rögtön fölágaskodott e csalás, a régi elnyomás folytatása ellen. Abdul Hamid, a kígyó-okos föl akarta használni ezt a föllázadást és a két erő, a forradalom meg az elkergetett autokrata szövetkeztek. Ez volt az, amit az oly bámulatosan naiv és romantikusan látó európai közvélemény a reakció visszatérési kísérletének hitt és amit Mahmud Sefket bravúros hadjárata oly gyorsan levert.
Ezután a török elnyomatás, a francia forradalomból kölcsönzött jelszavakkal, egész szemérmetlenül berendezkedett úgy, hogy az újtörök uralom semmit sem különbözött Abdul Hamidétól. A szépen hangzó új törvényeket félretették jobb időkre, hadi törvényszékek állandósultak országszerte, a száműzetések és szemtelen politikai gyilkosságok, a panamák éppúgy folytatódtak, mint azelőtt. Az autokrata szultán most Mahmud Sefket volt és a kegyencek helyén az újtörök bizottságok befolyásos tagjai ültek. Ez eszközök nélkül a török kisebbség katonás elnyomó uralmát nem tarthatták fenn; anélkül pedig a birodalom szétbomlik.
A forradalom, ámbár nyílt mérkőzésben egyszer leverték, tovább rágta a militarisztikus birodalom fenn nem tartható kereteit. A küzdelem most nemzetiségi kérdés képét vette föl. Az ellenzékbe, elégedetlen elemek, haladó gondolatok mellé főleg a nemzetiségek szabadulási törekvései tömörültek. A »liberális egyesülés« néven összeállt ellenzéknek tulajdonképpen nincs is más programja, mint e török katonai, gazdasági és faji elnyomás ellen való nemzetiségi küzdelem. Viszont a »haladás és egység« pártja, az uralmon lévő újtörökök, a török nemzeti szupremácia fenntartásának jelszavával követik el ugyanazokat az atrocitásokat, amelyekért Abdul Hamidot elkergették. Az ellenzék nagyon erőre kapott, minden erőszakoskodás ellenére is, ami természetes, mert hisz az óriási többségben lévő és kultúrában is a törököket jórészt túlszárnyaló nemzetiségeket képviselte.
A politikai életben, a parlamentben könnyen végeztek velük. Feloszlatták alkotmányellenes módon a Házat és az új választásokat csendőrrel meg orgyilkosságokkal hajtották végre. De a hadseregben, amely e rothadó katonabirodalomnak legtisztábban megmaradt szerve, a forradalmi fermentum hatalmasan dolgozott tovább. Abdul Hamidot is, közvetlenül, azért kergette el az első forradalom, mert a becsületes, szegény és jórészt nagy képzettségű tisztikar féltette a hazáját, hogy az autokrata szultán garázdálkodása alatt Európa szétszedi. Akik beültek Abdul Hamid örökébe és folytatták, ahol ő elhagyta, nem nyerhették meg előnyökkel az egész tisztikart. A derengő kijózanodást nyílt lázadássá bontotta most Tripolisz. Tripolisz elvesztése bizonyossá válván, a hadseregben lappangó forradalmi áramlatok kitörtek. Egészen bizonyossá vált, hogy az újtörök uralom sem tudja megvédeni a birodalom integritását; a forradalmár érzésű hadsereg megbuktatta egykor bálványozott hadügyminiszterét, vele az újtörök párt feltétlen uralmát és az ellenzéki gondolatot, a liberális egyesülést, a nemzetiségi felszabadulást segíti kormányra.
Ámde a török ellenzéki gondolat, a modernebb, szabadabb berendezkedés nagy árt követel. Azok a törekvések, amelyeket a most uralomra kerülő párt képvisel, elszakadó törekvések. Macedónia, Albánia, Arábia népei nem akarják többé a törököt szolgálni és szabadon akarnak fejlődni. Az általános jelszó az autonómia és a külön nemzeti és gazdasági sajátságok respektálása. E jelszó mögött azonban sok fajnál az elszakadás és rokon népekhez való csatlakozás gondolata áll. De még oly népcsoportoknál is, amelyek a padisah szuverenitásának megtartását őszintén kívánnák, akaratukon kívül, a török elnyomatás abroncsának meglazulása a feltétlen elszakadást jelenti. Európa éhesen áll körül és meg sem fogja várni a teljes bomlást; a szakadás első jeleire ráveti magát zsákmányaira.
A nemzetiségek fölszabadulási törekvései közül legaktuálisabb, legveszedelmesebb és bennünket is halálosan érdekel most Albánia. Nem véletlenség, hogy a birodalom bomlásához vivő nagy török forradalom legújabb fázisának Albánia a középpontja. Albániának mindig külön pozíciója volt a birodalomban. Egy nép, amely a huszadik században, az egykori legteljesebb kultúra területén, úgy él, mint valami félelmes faj a népvándorlás idejében. Egyszerűen rablásból, katonáskodásból. A puska nekik kenyérkereső szerszámuk, mint nekünk az eke. Abdul Hamid ezt a különös helyzetet úgy használta ki, hogy az albánokból sorozta leghűbb, legmegbízhatóbb katonáit, cserébe pedig a legszélsőbb kiváltságokat, szabadságokat adta nemzetüknek és eltartatta őket többi birodalmával. Az újtörök uralom Albániát is besorozta abba a soviniszta kormányzó sablonba, amelybe a birodalomnak oly rettenetesen bonyolult viszonyait rendezni igyekezett. Az albánok rögtön ellenkeztek. Az újtörök rezsim legelső idejében hangossá vált az albán autonómia követelése és örökös volt ott a lázongás. Amelyet különben, az európai diplomácia nyílt titka szerint, egy olyan Balkánon érdekelt nagyhatalom szított, amelynek effajta cselekedeteit nem kritizálhatjuk.
A török ellenzéki, nemzetiségi és szabadságvágyó törekvéseknek emelőrúdja volt Albánia. Most, hogy az albán lázadás megdönti az uralmon lévő rezsimet, lehetetlenség, hogy legelsősorban az albán követelések ne teljesülhessenek. Ha megcsalatnak, még rosszabb a dolog. Tehát: akár megtörténik Albánia birodalomhoz tartozásának meglazulása, akár pedig megcsalatván, az albán nép szélsőig viszi a forrongást, az európai beavatkozás előbb-utóbb kikerülhetetlennek látszik.
Ez az európai pedig, aki beavatkozik, senki más, mint mi, Ausztria-Magyarország. Nékünk fölöttébb résen kell lennünk, hogy az első jelre, amely Albánia kapcsainak komoly meglazulását mutatja, ott teremhessünk, nehogy más megelőzzön bennünket. Ezzel éppen úgy vagyunk, mint Olaszország volt Tripolisszal. Minden más mélyebb okot nem is tekintve, a közvetlen stratégiai érdek könyörtelenül parancsolta Olaszországnak Tripolisz megszállását, még ha előre tudta is, hogy évtizedekig tartó afrikai homokba való vérzés leszen a megszállás eredménye. Olaszország nem engedhetett oda Tripoliszba, Szicíliával és Dél-Olaszországgal szemközt, idegen hatalmat. Abban a percben megszűnt volna szabad ország lenni. Épp így vagyunk mi is Albániával. Ha más okok nem is volnának: nem engedhetjük az Adria túlsó, albán partját is olasz kézre. Azon a napon, hogy az első partraszállt olasz csapat kitűzi Albániában az olasz zászlót, bele vagyunk fojtva a mi zsákutca-tengerünkbe, búcsúzhatunk Trieszttől, Fiumétől; nincs többé Italia irredenta.
Úgy látszik pedig, hogy az a pillanat, amelyben döntenünk kell Albánia felől, egészen közel ért. Két év, egy év, három hónap, egy hónap - mit tudjuk, mennyi időn múlik! Ez mind megmérhetetlenül kicsi pillanat a történelem folyásában. Csak azt érezzük: közel van. Kifejtettük, hogy a török forradalom annyira megérett, hogy a perifériák lehullása mostanában várható. Ez a tény már magában is vészt és háborút jelent. Azonkívül, a bomlásnak éppen Albániában kell kezdődnie, ahol aggasztó életérdekeink dőlnek el. Ehhez járul még a baltisch-porti titok. A császártalálkozáson föltétlenül Tripoliszról, a kötendő békéről és török javak osztogatásáról volt szó. Oroszországnak igyekezete, hogy a tripoliszi háborúból és Olaszországnak a török szigeteken való kalózkodásából előnyt szerezzen, ismeretes. Tudjuk, hogy a Boszporusz megnyitása fekete-tengeri flottája számára már egyszer majdnem sikerült néki a háború folyamán. Vilmos császár most egyezségi ajánlatokkal mehetett Baltisch-Portba. Mit kap Olaszország Tripoliszból és a lefoglalt török szigetekből, mi lesz Krétával, mit kap Oroszország a Boszporuszon és ezzel szemben mit kap Vilmos császár Perzsiában és Kis-Ázsiában...
Ez így úgy festene, mint egy német fiókárulás. Mindenki kapjon valamit, csak Ausztria-Magyarország, a vezető Balkán-hatalom maradna ki? Ez a monarchiának nagyhatalmi halála volna. A nagy osztozásnál kimaradni - soha ki nem heverhető vereség volna. Ki tudja azonban, a dolognak e fordulása nincs-e azoknak az erőknek és hatalmaknak kedvére, amelyek a monarchiában az események fejlődését türelmetlenül várják.
Emlékezzünk Conrad-Hötzendorf vezérkari főnök nagy csattanóval való lemondatására és arra a nyílt levélre, amit a vezérkari főnök a trónörököstől kapott. Ebben a levélben mindenkinek, aki olvasni tud, ez állt: Olaszország Tripoliszban lévén elfoglalva, föl akartunk lépni fegyvereinkkel Albániában. Ámde a fegyveres készülés kipattant és Olaszország, hogy hátát biztosítsa, valamint büntetésül, Conrad fejét követelte. A gyenge politikusok engedtek. Föláldozták vezérkari főnökünket és a készen álló tervet. Mi azonban ezt a tervet és ezt az embert nem ejtjük el, várunk egy más pillanatra, amely nem késhet soká. Conrad! számíts ránk, és légy készen.
És íme, a minap történt, hogy Jenő főherceg, kitűnő katona, a trónörökösnek a főhercegek közt lévő kevés bizalmasainak egyike, esztendős szabadságra ment. Helyét a várakkal, őrhelyekkel, félelmes művekkel megspékelt tiroli hadtestterületen, a hadtestnek egykori vezérkari főnöke, Conrad-Hötzendorf foglalta el, mint a tiroli hadtest új parancsnoka. Vajon azt jelenti ez, hogy közel a pillanat?
... A perspektíva, amit nyitottunk, kalandosnak látszik. Ámde sokkal kalandosabb mindaz, ami a világpolitikában az utóbbi években történt; a külpolitikai helyzetnek e váza pedig semmivel sem kalandosabb azoknál az eseményeknél, amik nálunk idehaza lejátszódtak és amelyek e távlatból nézve mutatják csak igaz képüket.