Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám

Ignotus: Beszélgetés Andrássy Gyula gróffal

- A szabadság ott kezdődik, ahol kellemetlen ...

A nyelvet s a szavakat grammatikus ember hasonlította egyszer pénzhez, melynek a verete élessége idő és használat folytán elkopik. Vannak írók - s ez az ő geniejök - kiknek tolla alól a kopott szó is eredeti veretében kerülne ki. Ilyesvalami van az Andrássy szavában, mikor olyan szókat ejt, mint: ország, nemzet, szabadság, közérdek. S nála ez nyilván a póztalanság genieje. Nem találkoztam még emberrel, kivált művelttel, kultiválttal s udvariassal, ki nemcsak a mások, de a maga számára is annyira híján volna a komédiának, mint Andrássy Gyula gróf. A becsületes, a jobbhiszemű ember is, főképp ha biztos szavú s folyamatos beszédű, hallgatja magát, mikor beszél, igyekszik olyannak látszani, mint amilyen lenni szeretne, s igyekszik maga is elhinni, hogy olyan. Andrássy nem, s a legtöbb, amit stilizálást megenged magának, az, hogy hallgat vagy elhallgat. De nála ez sem olyan szépítése vagy a kerekség kedvéért való módosítása a rideg igazságnak, mint a hevülőbb képzeletű embereknél. Csak egyik formája annak a minden formájú tartózkodásnak, mellyel Andrássy gróf a maga személyiségére viszi át az angol felfogást arról, hogy my house is my castle. Éveken át ismerős lehet vele az ember, beszélgethet vele sokat és sok mindenről, ehetik kenyeréből, ihatik borából s részesülhet a meleg tisztességben, hogy felkeresse a válogatott emberi és művészi szépség közt, mely otthon körülveszi: anélkül, hogy kérdezetlen egy adatot is szolgáltatna arról, hogy, teszem, minő nyelveken beszél, hány országot járt be, mi mindent olvasott, volt-e katona, szolgált-e a diplomáciában, vagy szeret-e lovagolni. Sem nem kíméli magát, sem nem mond le arról, ami megilleti, de nem dörgöli magát az emberek orra alá. Azt is, hogy nem szeret hazudni, sőt képtelen rá: aligha mondta meg valakinek. De ezt már a vaknak is meg kell látnia - ha egyében nem, hát a szinte kínos lelkiismeretességen, mellyel e gyengéd, jó, és mondom, udvarias úriember az udvariaskodás legártatlanabb közhelyeit is a lehetőségig kerüli - sőt az olyan ártatlan szuperlatívuszokat is, mint az a »legártatlanabb«, amit ártatlanul ideírtam. Ezért mondja a szókat is abban az értelemben, amit jelentenek - s ha nagy szót mond ki, az az ő egyszerű őszinteségében azt jelenti, hogy nagy érzést érez és nagy kötelességet vállal.

- A szabadság ott kezdődik, ahol kellemetlen ... ezt a tanítást kedves nézéssel mondta minap Andrássy gróf, a tisza-dobi kastély teraszán, hozzá közel álló finom jótét lelkeknek, kik, mialatt szerető gonddal vették körül lábadozását, egyben heves elítéléssel beszéltek - az egyik íróvendég kedvéért és megtáncoltatására - arról, hogy mit csúnyát nem szabadna, tulajdonképpen, írónak tollára vennie. A szabadságról való e pontos megállapítású és talán rejtett lírájú mondás: úgy lehet, továbbrezgése volt a beszélgetésnek, mely kevéssel elébb a gróf olvasószobájában folyt a szíves gazda s a szívós interviewer közt, ki még Budapesten, június végén, egy nappal az akkor beteg Andrássy gróf elutazása előtt tett fel négy kérdést a Nyugat számára az ilyen firtatásokat különben nem túlságosan kedvelő államférfi előtt, ki is most az áldott Tisza menti levegőtől új erőbe kapva, olyan megadásos szívességgel felelt e kérdésekre, mint aki csakugyan mosolyog is, ha már rászánta magát, hogy fotográfus elé üljön. S az interviewer ilyesmit is akart. A szép kastély, a gyönyörű park, mely egyszerre juttatja az embernek eszébe Greenwichet s az Alföldet, a lépcső mentén ősi arcképek, az ebédlőben Rippl-Rónai bútorai, a folyosón a berlini kongresszus résztvevőinek litogrammjai, a teraszon a legfrissebb francia, német és magyar irodalom körül cikázó csipkelődések: mindez kitűnő háttér egy valamivel személyesebb, mélyebb fakadású és szándékosabban megmutatkozó arckép számára, mint aminőt egy politikusról a nyilvánosság a tetteiből, a beszédeiből, az írásaiból formál magának. Ez is: politikai arckép, de amivel több meghittség van benne, mint a tulajdonképpeni szereplés adta képnek közvetettségében, arra éppúgy - s éppúgy joggal - tart igényt az államférfi közönsége, mint ahogy a poétáktól kézírást kér s a muzsikusoktól hajfürtöt.

Az Andrássy grófnak tett kérdés, amelyre adott felelete mintha a szabadságról szóló aperçujében tovább rezgett volna, olyasmi körül kíváncsiskodott, hogy micsoda pszichológia rendjén vált a liberális egyházpolitikusból az a bizonyos fekete gróf? Ezt azonban megelőzte egy másik kérdés, mely azt szerette volna tudni, hogy minő lelki fokokon át lett az a bizonyos babiloni gróf a nemzeti ellentállás vezérévé?

- Excellenciád, próbálta a kérdező kérdését szabatosabbá tenni - Excellenciád maga mondta egyszer magánbeszélgetésben, hogy, mint általában a régi szabadelvű párt ifjúsága, közjogi ortodoxiára volt montírozva. Én tudom, a magam életéből, hogy miben állt ez az ortodoxia. Az én édesapám egy nagy kormánypárti újságnak volt szerkesztője s szenvedélyesen meggyőződéses cikkírója. Sok ideig úgy volt, s én is abban nevelkedtem, hogy a becsületes hatvanhetes számára minden, ami Bécsből jő vagy amit onnan akarnak: szentírás, amit bírálattal illetni oktalanság, tabu, amihez nyúlni bűn - s mindenki, aki ellenzéki: vagy rossz eszű vagy romlott jellemű. Ez szépen, egyszerűen és kényelmesen tartott így 1889-ig, mikor a véderővita idején az a különösség történt, hogy a nagy Andrássy Gyula, a volt miniszterelnök és külügyminiszter, ugyanakkor, mikor az ő nagyszerű hattyúbeszédjében valóságos kátéját hagyta hátra a hatvanhetességnek s a hadi közösségnek, egyben határozottan ellene fordult a javaslat 14. és 25. paragrafusának. Ezt az az Andrássy tette, ki a kiegyezést maga alkotta volt meg s kinek esze, jelleme és hatvanhetessége szent volt minden hatvanhetes előtt. Ettől fogva vált, emlékszem, lehetetlenné a Tisza Kálmán helyzete - ettől fogva vált, tudom tapasztalásból, komplikált dologgá: hatvanhetesnek lenni, ettől vesztette el a többség a szívét és találta meg, egyben, az ellenzék iránt való szimpátiáját ... Kérdem: hogy' volt ez Excellenciátoknál? Különösen: hogy volt Excellenciádnál, ki legexponáltabb volt a közjogi ortodoxiában, s ki nyilván nemcsak hazafiúi, de egyenesen fiúi kötelességeket is érzett a hatvanhetes praxis iránt? Mi volt a szeme felnyitója az iránt, hogy ez a praxis nem csalhatatlan? Mi volt a megengesztelője azok iránt, akik ócsárolták? Mint lett, egyszóval, Excellenciád ortodox Saulusból nemzeti Paulussá?

Andrássy gróf a tempo felelt, s szinte az olasz vívó könyökmozdulatával:

- Amit mond: atyámnak fellépése adta meg ortodoxiám megrendüléséhez az első lökést. Én, az akkori praxis és akkori meggyőződésem szerint, a véderővitában erősen és támadóan ortodox beszédet mondottam, s ő, meglepetésemre, meggondolatlannak ítélte támadásaimat. Azt mondta, hogy sok követelés, amit támadok, jogos, s elébb-utóbb meg kell, hogy valósuljon. Mielőtt azt a nagy beszédet elmondotta, felment volt a királyhoz, s feltárta előtte, hogy ő ugyan helyt fog állani a hatvanhétért, de bírálni kívánja addigi gyakorlatának rendszerét s nem titkolja majd, hogy az nemzeti irányban nem ment annyira, mint lehetett és kellett volna - a monarchia érdekében is. Beszéde, a király tudtával, így is hangzott, s hatása természet szerint azokra volt legnagyobb, kik elmondójához legközelebb álltak. Gondolkodóba ejtette őket, s a gondolkodás abban áll, hogy az ember revideál ... Van Gladstone-nak egy mondása, hogy pártnak, politikának, intézménynek az ország felfogását kell tükröznie. Ez talán nem szent igazság, de való, hogy a politika akkor gyakorlati, ha a meggyőződés határain belül, hozzáalakítják a közvélemény változásaihoz. Ahol teljes az alkotmányos élet és foganatos a demokrácia, ott megvan az automatikus gyógyszer: a népszerűtlen politika megbukik s ezzel tehetetlenné válik. Ahol azonban a parlamentarizmus csak mód arra, hogy a mindenható fejedelmi akarat végrehajtásának alkotmányos forma adassék s ahol, ilyenformán, a többség is megdönthetetlen, ott akarata, ha népszerűtlen, végzetszerűen belesodródik abba, hogy erőszak útján érvényesüljön ... Belső revízióm során arra a megállapításra jutottam, hogy a régi politika mellett az új terheket csak erőszakkal lehet a nemzetre rákényszeríteni. (Azt hiszem, ma már bebizonyodott, hogy akkor jól láttam.) Ortodoxiám előtt az a perspektíva állott, hogy ez ortodoxiának egy pontban, a katonaiban való fenntartása alkotmányunk legerősebb várainak összedőlésével járna ... S ugyebár, ha az ember elkezd gondolkozni - s hosszú éveken át volt rá alkalom - nem áll meg egy helyben. Csakhamar - vagy nem is hamar, de lassankint rájöttem, hogy a nemzeti óhajtások ellen való ridegséget katonai szempontokkal sem lehet megokolni. Sőt az az igazság, hogy nagy részük katonai szempontból is éppoly fontos - mondjuk, éppoly fontos felszerelés, mint a jó puska s a tökéletes ágyú. Ezt különben már évek előtt kifejtettem egy Budapesti Hírlapbeli cikkemben. Ha tudni akarja: így történt.

- S hogy' lett az egyházpolitikai grófból fekete gróf?

- Erre egy kicsit furcsa felelnem. Magyarázzam, hogy én éppoly liberálisnak érzem és tudom magam, mint bármikor, s a körülmények változhattak, de az én liberalizmusom egy hajszálnyit nem változott? Ha bizonyos tekintetben nem elégítettem ki a szocialisták kívánságait, az éppen azért volt, mert liberális miniszter voltam s a szervezetek iránt nem lehettem a szembehunyásig elnéző, mert sok hibát és visszaélést láttam a szervezetekben. Ezen nem is lehetett csodálkozni. A Kristóffy-éra mesterségesen tenyésztette ezeket, terrorista célzatokkal, s míg egészségtelen túltengésükben, valóságbeli alap híján, a levegőben lógtak, terrorizmusuk megmaradt tagjaikkal szemben, kiket kedvük ellen fizetésekre akartak kényszeríteni. Jó részük visszaéléseiből élt s nekem tagjaik panaszára kellett ellenük eljárnom. De a komoly szervezeteket hasznosaknak, egyenesen szükségeseknek vallom. A választójogi reformról is az a hitem, hogy csak akkor jár a várt s a szükséges eredménnyel, ha komoly mértékben juttatja be a Házba az intelligens munkásságot, mely akar képviseltetni, mert van saját vágya és saját érdeke. Az én pluralitásos tervem (hangsúlyozom, hogy az enyém, mert pluralitás és pluralitás közt van különbség) megfelelő kerületi beosztással, komolyan és tisztességesen bejuttatta volna őket. Most már nem lesznek ilyen jó helyzetben - nyilván általánosnak fogják keresztelni az új választójogot, de valójában távol lesz attól ... Mondom, a választójogi reform amellett, hogy azoknak szüksége, kik választójogot követelnek, közszükség is, s e szükséget csak akkor látja el, ha komoly és becsületes jogkiterjesztés. Általános alapon állni s ezt aztán korlátozni, elismerem: nem szimpatikus. De nem hiszem, hogy akár szebb, akár jobb, akár megfelelőbb volna az általánossággal való képmutató és elkeresztelő játék. A legjobb volna megállapodni valami jóindulatú, igazságos és modern cenzusban ...

- Kegyelmes uram, vetette itt közbe a kérdező, mindenféle cenzust el lehet gondolni nálunk, csak igazságosat nehéz, ha egyúttal egységes is legyen. Olyan sokrétegzetű s vertikálisan is annyira különböző fejlettségű társadalom számára, mint a mienk, amelyben, azonfelül, még ide-oda elszórt enclaveok is éppen a legmagasabb fokokat jelentik: hogy' lehet egy kulcsot találni? Jó tíz minden táborbeli magántudóssal beszélgettem már a legkülönbféle tervekről, de a ptolemeusi csillagrendszer napóra ahhoz képest, ami komplikált kronométerekkel akarják elérni az idők futását. Amint határ kell a kiterjesztés elé, menten lehetetlen ...

- Nem lehetetlen, csak mindenesetre nehéz. De különben minderről felszínesség beszélni, míg az új statisztika meg nincs. Ennek adalékait aztán olyan elfogulatlanul kell majd mérlegelni, mintha a dolognak semmiféle hatalomvadászati és képmutatási előzményei nem lettek volna. Éspedig annak tudatával, hogy a birtokon belül levők részéről nem ahhoz kell szabadelvűség, hogy olyasmit adjanak meg, ami nekik is jólesik - a szabadelvűségnek az a próbája, hogy nem ijed-e meg a szokatlantól, a kényelmetlenségtől s az áldozattól. A választójogi reformnak hasznosítania kell a hasznosítatlan erőket, és ami minálunk elsőrendű fontosságú, ezeket egybefogván, a társadalom töredékeit bele kell illesztenie az egészbe.

Itt a kérdező próbálta beleilleszteni ebbe a gondolatmenetbe a harmadik kérdést, mellyel az Andrássy gróf tekintélyéhez fordult. A várakozásokról beszélt, melyekkel feudálisnak éppen nem nevezhető körök nem mától fogva, sőt a józanabbja, politikaibb érzékűje már a kristóffizmus mámora közepett is az Andrássy fejlődésén csüggöttek és csüggenek. »Valakivel, referálta a grófnak - valakivel, ki az országos politikában nem vesz részt, de akit én a mai Magyarország egyik legigazibb politikai tehetségének tartok, másfél év előtt hosszabb beszélgetésem volt arról, mennyire itt volna az ideje, hogy a magyar társadalomban gyökeretlen kóválygó intellektuális, polgári, városi elemek és erők az országos politika számára hasznosíttassanak. Amit önök, így szóltam, itt a főváros kormányzatában oly nagystílűen kezdtek meg, azt a gyakorlatian szociális, azt az építően és kulturálisan nemzeti politikát kellene kiszélesíteni országos politikává. Én ezt a politikát városi politikának nevezném - ellentétben az eddigi, mondjuk, vármegyei politikával ... S e politika természetes vezérének Andrássyt érzem - amin, úgylehet, ő csodálkoznék legjobban, ha megtudná. Pedig mélyen érzem, hogy a fejlődés errefelé tart s őt is efelé tereli. Ezt a fejlődést egy kicsit elő kéne segíteni s a polgári politika okosságának volna dolga, hogy ebbe Andrássy grófot egy kicsit beleszorítsa ... Mondom, ezeket fejtettem ki az előtt a nagyon okos ember előtt s az menten átérezte, hogy ebben sok a plauzibilitás. Mit tart erről Excellenciád? Jónak és lehetségesnek tartana-e ilyesmit s tudna-e engedni efféle douce violence-nak? Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy Andrássynak kéne a magyar Roseberynek lennie!«

Andrássy gróf elmosolyodott.

- Ami Roseberyt illeti: hagyja el kérem. Én ismerős vagyok vele s mondhatom: éppoly rosszul érzi magát, mint én ... De komolyan: hogy' képzelik ezt a polgári alakulást? Én parlamentáris államban nem tudok rosszabbat, mintha pártok külön osztályok vagy érdekek szerint csoportosulnak, mert ez lehetetlenné teszi, ami a parlamentarizmus ideálja: két nagy pártnak a kormányzásban való váltakozását. Szervezkedniök igenis kell, de társadalmian - s ez erejökkel arra törekedniök, hogy a nagy pártokat rászorítsák az ő érdekeik számbavételére is, erősen hangsúlyozva az érdeket, de azért nem ellenségesen a többi rétegek érdekei iránt, s kellő hajlandósággal arra, hogy az általános érdek előtt meghajoljanak. A polgári párt egy kis frakcióval több volna és ezzel egy nehézséggel több a váltógazdaság kialakulása előtt. Viszont: ha társadalmi szervezkedésről vagy szervezkedésekről van szó: ezeknek természetes vezérük vagy központjuk csak olyan valaki lehet, aki maga is abból a rétegből való ...

- Szabadjon, felelt a kérdező, ennek valamit ellene vetnem. Éppen Anglia példáját s általában a parlamenti országokét, melyekben, akár kényelmes, akár nem, a kis frakciók mindjobban megtörik a két párt rendszerét. Most Amerika is közel volt ahhoz, hogy harmadik nagy pártja alakuljon, nem szólva a már meglevő kis frakciókról. S mind e frakciók társadalmi, mondjuk: osztálybeli érdekűek, s természetes optikával valamennyi a maga érdekében látja a közérdeket. Hogy Angliára térjek: ott ma Lloyd George csinál politikát éspedig istenigazában radikálisat. De éppen ő fejtette ki minap, hogy ő ennek számára hasznosítani kívánja a birtokosságot s az egyházat - s ezt teszi is. Én minálunk ugyanezt vagy ilyesmit, vagyis a komoly szociális politikát megfordítva képzelem, tudniillik úgy, hogy tradicionális alapon álló felvilágosult politikus hasznosítsa gyakorlati program számára a társadalmunkban kóválygó modern erőket, melyek így szervezetlen és magukra hagyottan nemcsak kalandokba terelődnek bele, de olyan kalandokba, melyekben sokat meg kell tagadniok abból, amiért lettek s ami nemcsak nekik szükséges. Akár jó a parlamentarizmusnak, akár nem: ma a pártok érdekszolidaritások - s viszont az államférfiak, akár tetszik nekik, akár nem, ma már egy kicsit condottierék, azzal a beneficium inventariival, hogy olyan csapat élére álljanak s olyanokat fogjanak maguk körül össze, melyek legalább nagyjában arra tartottak, ahová nekik sem lesz kellemetlen eljutniok.

- Lehet, szólt erre Andrássy gróf, de a parlamentarizmus iránt a mi országunkban nem lehet ennyire közömbösnek lenni. Nálunk a parlamentarizmust egy kicsit éppúgy megtámasztgatással kell fenntartani, mint egész államiságunkat. Ami az angol frakciósságot illeti: ott is csak a munkásság szerveződött külön, vagyis egy szélső szárny. De a középnek nem szabad külön szakadnia, mert ezzel az egész társadalom egysége inog meg. Ugyanígy aztán minden osztály és érdekkör külön állana - valamennyi támadóan a többivel szemben s e réven aztán az egésszel szemben is. Ezzel nem azt mondom, hogy a törekvéseknek, melyeket felemlített, nincs rendeltetésük. Ha van a liberalizmusnak jövője, az csak egy nemzeti és komolyan, vagyis áldozatra készen liberális pártban lehet, melyre minden osztály hathat, melyhez minden osztály ragaszkodhat s mely valamennyitől követelhet áldozatokat s elfogultságokról való lemondást. Az erős központi hatalommal szemben lehetnek követelései a szervezett magánérdekeknek, de pártalakulásnál, kivált, mondom, nálunk vigyázni kell, hogy a parlamentarizmus lehetetlenné ne váljék. Az angol parlamentarizmus is nagyon megszenvedte a munkásság különszakadását, de ott többet bírnak el, mint nálunk. Nagy jövője és nagy hivatása van Magyarországon a városi középosztálynak, de éppígy gonddal kell ápolnunk a, hogy a megfelelő szót mondjak, vidéki középosztály kialakulását, s a politikusoknak minden művészetüket arra kell vetniök, hogy e két érdeket összehangolják s még ezenfelül hozzáhangolják az egésznek érdekéhez.

- Egyszóval?

- Egyszóval: igenis, szervezkedjék a polgárság, társadalmian - s a józan és elfogulatlan politikusok dolga, hogy ezt az erőt elevenné tegyék és hasznosítsák ... S mi is volt negyedik kérdése?

A kérdező egy percre várt az egyszer, régebben, már feltett kérdés megismétlésével. Végigjártatta szemét a szíves nyilatkozónak nemes fején s idegesen megkülönböződött alakján, melyet a szerencsésen legyűrt betegség nem tört meg, csak mintha még több intellektualitással hatott volna át. Az ablakon át beintett a park zöldje, az ég szürkéje, a magyar földnek és világnak mindaz a jelentkezése amely ezen a helyen, ebben a házban, ezek közt az emlékek közt, e körül az államférfi körül sok olyat jelent valónak és élőnek, ami olvasókönyvben olvasva egyik gyerekszemünkön bemegy, a másikon ki. A látogatónak érezni kellett, hogy a vele szemben ülő nyugodt és egyszerű férfinak köze is van a történelemhez, melynek oly szerető megírója. S e történelem levegőjétől megilletve, próbálta konkretizálni a kérdést, mely mind érezhetőbben lappang benne a magyar levegőben s lehetetlen, hogy sok éjszakáját ne nyugtalanította volna éppen ennek a politikusnak, éppen ennek a magyarnak, ennek a nagyműveltségű világpolgárnak s hivalkodás nélkül való gondolkozónak, kinek számára az ő magyarsága nem cégér, hanem élethivatás.

- Kérdésem, szólt végre a kérdező, talán nem is egészen kérdés, talán egy kicsit gyónás is, mellyel megilletődve fordulok s nem is igen tudnék máshoz fordulni, mint Excellenciádhoz. Sokan vagyunk, kik minden világpolgárságunkkal, sőt éppen ezzel, tudjuk magunkat olyan jó magyar érzésűeknek, mint akárki a cégéres magyarkodók közül. S akik nyugtalan nézzük e nemzet jövőjét, mióta nem egy saját érdeke is mintha ellene fordulna annak a konstrukciónak, melyben eddig minden érdekét ellátva tudta. A dualizmusról nem kell vallomást tennem Excellenciád előtt, de bizonyos, negyven év története bizonyítja, hogy a dualista praxis, a központi parlament hiánya miatt s annak kedvéért, hogy a közös kormányzat ne jelentsen birodalmiságot, parlamenti ellenőrzés nélkül hagyja s ezzel nemcsak a nemzet hatalmából kiragadja, de az abszolutizmus s e mögött teljesen idegen érdekek prédájára veti az állami élet két legfontosabb vonatkozását: a külügyit és a hadügyit. Aztán: itt van Bosznia. Reichsland nem lehet, mert nincs Reichunk - de mi lehet így vele egyéb, mint hogy ez is csak Bécsnek a hatalmát és erejét növelje velünk szemben? A trializmust emlegetik megoldásnak - s ez, úgy vélem, a legnagyobb szerencsétlenség volna, ami bennünket érhet. Nemcsak hogy a tengertől zárna el bennünket, nemcsak hogy még további vonzással volna megmaradt nemzetiségeinkre, de kettővel az egy ellen állandóan majorizálna bennünket s kiszorítana az életből s a világból. Pedig bizonyos, hogy a monarchiának a mi saját nemzeti és állami érdekünkben is kell valami erős és életreképes konstrukciójának alakulnia - hová menekülhetünk a trializmus elől, ha nem egy federalista centralizmusba, amelynek federalizmusa Magyarországra nem kellene, hogy kötelező legyen s amilyennek kapcsolatában a mai magyar államiság, minden valóságos élettartalmával és attribútumával, szakasztott úgy megállhat és érvényesülhet, mint a dualizmusban? S ha nem s ha ez veszedelmes: mi lehetne egyéb? Gondolhat-e Excellenciád egyéb expédiensre, el tud-e gondolni a dualizmuson kívül egyéb konstrukciót mely jobban simulna a magyar érdekhez s a monarchiáéhoz?

Andrássy gróf habozás nélkül felelt:

- Nem és nem is kell. Csak nem szabad rémlátónak lenni s nem szabad félelemből megelőzni olyan eseményeket, melyek nem bizonyos, hogy elkövetkeznek. A központi parlament gondolatával már Deák teljesen végzett. A delegációnak lehetnek fogyatkozásai, de megvan az az előnye, hogy nincs benne testületi önérzet, csak tagjaiban van meg a parlamentjük s a képviselő voltuk önérzete. Egy közös szervnek önálló egoizmusa volna s az a természetes törekvése, hogy hatalmát mind tovább terjessze, aminek során vagy összeütközésbe jutna a két állammal, vagy ha fölibük kerekednék, akkor ez elsősorban a mi államiságunkat borítaná fel. A delegációnak ??? lényege, hogy ne legyen hatalma, teljes ellenőrző foganatossága. Csak jellem kell hozzá és erő, amit a parlamentből kell meríteni, melynek viszont szintén megvan minden módja az ellenőrzésre, sőt a hatalom gyakorlására is. A bosnyák okkupáció idejében atyám politikájának mindössze hat-hét főnyi többsége volt a képviselőházban, s ha ezek is ellene fordulnak: bizony elbukott volna. Inkább a külügyekkel összefüggő intézmények bécsi természetéből következik, abból, hogy a miniszter s a külföld képviselői Bécsben reszideálnak, de abból is, hogy nálunk csak pártdolgok érdeklik az embereket: abból fejlik, mondom, hogy nincs nálunk érdeklődés a külső dolgok iránt, nincs külügyi közvélemény s ezért nincs külső nyomás sem a parlamentre, sem a delegációra. De ha volna: volna foganata, s ha egyáltalában egész parlamentarizmusunk foganatos volna s nem volna, úgy belső, mint külső dolgokban, mint elébb mondtam, csak mód az uralkodó akaratának alkotmányos formában való végrehajtására, akkor ez a valóságos ereje a delegációnál, sőt anélkül is teljesen befolyhatna a ma abszolúte kezelt ügyekre is.

- Delegáció nélkül is? Gondolt-e Excellenciád olyasmire, amire én nemegyszer gondoltam (annak mintájára, hogy Angliában minden tárcának külön képviselete van a commonerek s külön a lordok házában): hogy nem is kellene delegáció, hanem a közös minisztereknek volnának politikai államtitkáraik - a magyarnak osztrák s az osztráknak magyar - s ez urak, ki-ki a maga nemzete parlamentjében, állandóan képviselhetnék tárcáikat?

- Ez egy kicsit bonyodalmas volna s igen nehézzé tenné a közös minisztériumok helyzetét. De ezek nem is a fő dolgok - a fő az, hogy, amennyire én látom, a dualizmus egyáltalában nem szűk még semmi érdek számára s nem tehetetlen az újabb problémákkal szemben, melyek talán nem is oly nagy problémák s talán nem is oly égetőek.

- Gondolja Excellenciád?

- Gondolom. Teszem: a trializmus. Ettől nem kell tartani, mert nem komoly eshetőség. Ahhoz, hogy bizonyos államok és nemzetek önállóak legyenek s bizonyos hatalmuk legyen: az kell, hogy valóban meg legyen ez a hatalmuk, valóságos erejükben gyökeredzően. Márpedig az a harmadik államtest, melyre a trialista ábránd gondol, nevetséges kicsiség volna úgy Ausztriához, mint Magyarországhoz képest. Nem bírná velük a versenyt felvenni - azonfelül magában is egészségtelen alakulat volna. Egyfelől nem tudná az egész déli szlávságot magába olvasztani, s ennek fő részei kívüle maradnának, de versenyben vele, sőt ellenségesen - másfelől magában sem volna egységes és tovább is martaléka volna a sokféle fajta és felekezet viszálykodásainak. S nincs is erre a megoldásra szükség - nincs, ma még semmi megoldásra. Egyszer, valamikor, Boszniát s a többi délszláv részeket csakugyan el kell majd helyezni, s nem lesz nehéz a két államnak úgy osztoznia rajtuk, hogy egyiket se fossza meg mai jellegétől és mai erejétől az új szerzemény. De ez messzi jövendő dolga - egyelőre nem aktuális, s a dolgok még jó ideig egészségesen folyhatnak mai medrükben. A trializmus a reális viszonyokkal ellenkezik, tehát magától nem alakulhat ki, ha pedig fölülről akarnának, büntetésül vagy hatalmi célokkal, új konstrukciót szorítani a monarchiára: egészen más konstrukcióra gondolnánk ... De ezt igazán nem magunknak kell tálalnunk - inkább arra kell igyekeznünk, hogy az újabb meg újabb problémákat a régi intézményekkel oldva meg, e megoldások révén is mintegy biztosítékokkal vegyük magunkat körül. Igaz, hogy a törvény vagy az alkotmány papírja és betűje nem feltétlen biztosíték - de mégis egy biztosíték - s ha valakinek valami célja van, minden útra rálép a cél felé, ha nem is bizonyos, hogy ezzel mindent megtett, ami a cél elérésére szükséges. S még egyszer mondom: a külügyi és hadügyi abszolutizmus baj és baja a dualizmusnak, de egyfelől van ellenszere a dualizmuson belül is, másfelől egyéb konstrukció csak egyéb bajokkal is járna, anélkül, hogy ezeket igazán enyhítené ...

Itt körülbelül vége volt az interview-nak, már amennyiben az előre feltett négy kérdésre vonatkozott. A kérdező hálás tanulsággal vette az államférfi készséges felvilágosításait s becses adalékokul adja tovább: nemcsak mint képet olyan férfiúról, kit, bár a népszerűséget nem keresi, mind többen zárnak hitükbe, mert mindinkább igazolják az események, de mint útmutatásokat is arra, hogy kell elébe állanunk a tovább következendő eseményeknek. Nincs mit kommentálni szavain, de van mit tanulni belőlük s elégtételt érezni azon, hogy mondójuk készebb a munkára, mint bármikor volt.