Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám
A multat nézem: éji kék eget.
Emlékeim, ó csillagok az égen,
Szivem néz rátok s halkan emleget.
Bús fényetek áttűz az éji légen
És gyultok s multok egymás oldalán,
Egyik ragyog, másik hunyorgat kéken.
Az fájdalom volt, ez öröm talán:
Egyforma bús a fénye mind a hánynak.
Most ott gyul egy az égnek hajlatán...
Táj volt talán ... Nem, szava volt egy lánynak!
Holt illat száll s látok felejtett nőket ...
Ez is, ez is volt! S hány marad talánynak!
Jaj istenem, ha elfelejtem őket!
Mind amit éltem! Boszorkány-bazárt!
Az utakat ... A tengert ... Kikötőket ...
Gyermekkorom ... A kertben hány fa várt ...
S űztem, ruhám szaggatva vad bokorban,
Virágzó gaz közt dongó kék bogárt ...
(Mint a szerelmet később, ifjúkorban,
Duruzsló mámort ... gaz közt ... lihegőn ...)
A téli sétát elhagyott fasorban ...
Tarka utcát ... Holdat a háztetőn ...
Kinlódó vágyam messzi gyönyörűre ...
Azt, aki rám mosolygott tettetőn ...
Hogy erdőn jártam s néztem lenge fűre ...
Hogy mentem, láttam, szíttam friss leget ...
Ültem, hallgattam messzi hegedűre ...
Éltem sötétben bús ablak megett ...
Jaj istenem, ha egyszer elfelejtem
Fejem fölött a csillagos eget!