Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám · / · Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak
A francia forradalmat rendszerint ijesztő példának állítják oda annak bizonyítására, hogy az erőszakos változások a haladás ügyét nem szolgálják, sőt a fejlődést, mely nagyot ugrik, megint az ellenkező irányba zökkenti vissza.
Minduntalan rámutatnak a forradalom utáni reakcióra. Mikor volt az abszolutizmus nagyobb, mint néhány évvel a terroristák vérengzései után? Hát mit használt a népszuverenitásnak, hogy a nemzetgyűlés XVI. Lajos felett kimondta a halálos ítéletet. Jött a nagy zsarnok, akinek abszolutizmusa nyomasztóbb volt, mint a Bourbonoké. A restaurált király a nemesség kiváltságait, a forradalom alatt eltörölt vallás előjogait teljesen visszaállította.
Ezek kétségtelen tények. De mégis lényeges különbség volt a régi és új abszolutizmus között. Az új monarchia egy percig sem érezte magát biztonságban. A forradalom emlékei felriasztották álmából. Mindenütt lázadót és ellenséget látott. A maga jogába vetett hit teljesen kiveszett lelkéből. A mértéktelen szigor és erély, amellyel némelykor fellépett, nem bizonyította erősségét, hanem csak elárulta gyávaságát és önbizalma teljes hiányát. Az egyházi vakbuzgóság, az arisztokratizmus, az atheista sansculotteok fiai közt sok hívőre talált. Már azt lehetett hinni, hogy a forradalom eszméi teljesen kivesztek, hogy a nagy felforgatás nyom nélkül tűnt le. A forradalmi felszabadulás eszméi csalóka ábrándoknak, múlékony illúzióknak látszottak, mert az ancien régime nézetei újból feléledtek és átvették régi uralmukat.
De rövid időn belül az emberek mégis meggyőződtek róla, hogy a nagy felbuzdulás után beállott visszahatás csak rövid intermezzo volt. A forradalmi eszmék, melyeket ujjongva eltemettek, még a sírban is folytatták életüket és koporsójuk pántjait széttörve feltámadtak a kriptából.
Jöhetett egy pillanat, melyben az emberek megundorodva a forradalom kihágásaitól az ellenkező irányba csaptak át. De azért a szellemi átalakulást melyet a nagy felforgatás véghezvitt, nem lehetett visszacsinálni s a nagy korszak kitörölhetetlen nyomokat hagyott a lelkekben.
Azonban mégis csodálatos és szinte megfoghatatlan marad, hogy az emberek, kik a királyt vérpadra hurcolták, oly gyorsan átvedlettek Napóleon előtt porban csúszó udvaroncokká, hogy a nép, melyet 1793-ban egy papnak puszta látása feldühösített, harminc évvel később annyira vakbuzgó lett, hogy a járókelőt, aki a processzió előtt a kalapját nem vette le, meg akarta lincselni.
E tünetek igazán csodálatosak s csak úgy lehet ezeket némileg magyarázni, ha a nagy forradalom belső rugóit elemezzük. A nagy népfelkelés ugyanis az intellektuálisok műve volt, kik a sanyargatott és kifosztott tömeget a király s az arisztokrácia elleni ostromra vezették. A szenvedés és ínség tette a tömeget az intellektuálisok pillanatnyi szövetségeseivé, ámbár ezeknek eszmevilágába nem hatolt be. És csak a király s a nemesség gyűlöletétől áradozó jelszavakat követte vakon.
Mihelyt az ancien régime nyomása megszűnt s már nem lehetett tartani az arisztokraták felháborító kiváltságaitól, a nagy tömeg gyűlölete elpárolgott és visszaesett a régi rendszer tévedéseibe és babonáiba, melyek a tömegnek fejletlen értelménél fogva alapjában véve nagyon rokonszenvesek voltak. Az analfabéta sansculotte pillanatnyilag kapható volt arra, hogy az Ész istennőjét imádja, de rövid mámor után szeretettel visszatért régi istenéhez és szentjeihez, sőt hitehagyását éppoly hő fanatizmussal vezekelte le, mint annak előtte lerombolta a keresztény oltárokat. Így magyarázható a csodálatos változás, mely a forradalmi ateistákból hitbuzgó fanatikusokat csinált, a hajdani terroristát dühös royalistává térítette át.
A forradalom vad erőszakossága éppúgy, mint a forradalmi eszmék lelohadása a szeszélyes és változékony tömegre vezethető vissza, mely mint segédcsapat az intellektuálisok kezében nélkülözhetetlen volt, mely az átalakulás piszkos munkáját elvégezte. Ezt az ideig-óráig hasznavehető népséget a szellemi elit, a forradalom vezérkara, nem tarthatta állandóan befolyása alatt, hanem rövid fellobbanás után visszatért régi hitéhez s a végletekig menő reakciót idézte elő.
Minden forradalom, mely, mint a francia revolúció, két olyan egymástól távol álló elemnek szövetkezéséből ered, mint az enciklopédisták és a fanatizált tömeg, hasonló jelenségeket fog mutatni. Ez az igazi oka, hogy a forradalom által felszínre hozott szabadelvű eszmék, melyeket tűzzel-vassal terjesztettek, két évtized után, mint a szalmaláng, kialudtak. Ebből a jelenségből azonban nem lehet következtetni, hogy a nagy társadalmi átalakulásoknál az erő alkalmazása kerülendő. Az osztályok nagy érdekharcait nemcsak rábeszélés és szellemes argumentáció által lehet megvívni ... Forradalmakat nem csinálnak rózsavízzel.
A reakció, mely a forradalmi vívmányokat elnyelni látszott, csak azt tanítja, hogy az erőszak ugyan kivívhat bizonyos engedményeket, de csak a kultúra és műveltség által pallérozott nép fog a nagy örökség birtokában maradni. A nagy forradalmi győzelem gyümölcseit csak a művelődés mindennapi csendes munkája biztosíthatja a nép számára.