Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám · / · Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak
»Kicsoda Ön, államügyész úr, hogy ellenem vádat emel? Ki hatalmazta Önt fel arra? - A miniszter? - De tudja-e Ön, hogy én, mint a szuverén nép tagja, szavazatommal megbuktathatom a minisztert, hogy módomban van őt hatalmától megfosztani? Kinek a nevében ítélkezik Ön, bíró úr? - A király nevében! - De a történelem minden lapja mutatja, hogy a nép a királyokat magas polcra emelte és onnan letaszította. Megkoronázta és koronájuktól megfosztotta«.
Így szólt Ledru Rollin, a híres népvezér, midőn a párisi esküdtek előtt sajtóvétség miatt emelt vád ellen védekezett.
Ebben az idézett kijelentésben van a népszuverenitás legjobb definíciója.
A népszuverenitás tulajdonképp nem egyéb, mint konstatálása annak az igazságnak, hogy az összesség erősebb, mint az összességet képviselő király. Hozzá kell tenni azonban, hogy a szuverenitást képviselő fejedelem hatalmának jó szervezése folytán gyakran erősebb, mint tulajdonképpeni megbízója, a szuverén nép, melynek tömeghatalma rendszerint nem tud mérkőzni az alapjában véve sokkal kisebb hatalommal, mellyel a király az állandó hadseregben rendelkezik. Ez az állapot elhomályosítja a népszuverenitást, amennyiben ez gyakran kifejezésre nem jut és üres teóriaszámba megy, ha a tényleges állapottal szemben az egyeduralkodó a népet leigázza, még népszuverenitással merünk előhozakodni.
A népszuverenitás úgy viszonylik az Isten kegyelméből való joghoz, mint a rengeteg többség gyámoltalan tömeghatalma a jól fegyelmezett és fegyverforgatásra tanított kisebbség szuverenitásához.
A népfelség és az Isten kegyelméből való jog nem merő ellentét. E kettő között lehet kiegyenlítést találni, amint azt a napóleoni közjog híres formulájában »par la grâce de Dieu et la volonté du peuple français« vélte feltalálni. De akármilyen legyen véleményünk erről az ellentétről, az egyik és a másik elv alapján is lehet egy következtetést és logikusan összefüggő közjogot levezetni.
A legnagyobb abszurditás azonban abban van, ha maga a parlament, mely csak a népszuverenitás alapján képzelhető el, a népfelséget tagadásba veszi, mely jogának ősforrása. Mert mi egyéb az, mint a népfelség flagráns megsértése, ha a parlamentet csak a nép bizonyos rétegeiből válogatják össze és annak az osztálynak, nevezzük azt történelmi vagy vezető osztálynak, a többi osztályok mellőzésével a legfőbb hatalmat átadják.
Ezzel a népszuverenitás elve csorbát szenved. De a parlament tényleges hatalma is meginog, mert igazi hatalmát csak mint az egész nép képviselete tudja kifejteni. Ez rendes időben ugyan nem tűnik ki elég világosan, de rögtön napfényre jut, midőn a népképviselet ellentétbe kerül a koronával és a korona a parlamenten kívül szorongó milliókra hivatkozhatik úgy, hogy az országgyűlés, melynek háta mögött igazi erő nem áll, a király és a köznép, mint két tűz közé kerül.
Igaz, a régi parlament, ámbár csak az úgynevezett történelmi osztály foglalt benne helyet, nagy hatalmat tudott kifejteni a koronával szemben. De akkor a főnemesek feltétlenül rendelkeztek a jobbágyosztállyal, a jobbágyság akarat nélküli, vak alávetettségben tartott misera plebs volt.
De mihelyst az alsó osztályok külön álláspontjuk és érdekeik tudatára ébredtek, vége volt a vezető osztály parlamentje hatalmának. Ez tehát nem imponált már a királynak, ki nagyon jól tudja, hogy a felsőbb osztály megszűnt vezető osztály lenni, ennek az osztálynak ellenkezése izoláltan a tömegtől nem szállhat szembe a koronával és annak támogatása nem jelenti egyszersmind a néphatalom támogatását.
Minden törekvés a nép zömét a parlamenttől való képviseltetéstől visszatartani, csak a parlament rovására történik és annak tetemes gyengítésével jár.
Ha a kiváltságos osztályok azt hajtogatják, hogy őket csak az oklokratikus veszedelemtől való aggály akadályozza, hogy a tömegnek a választói jogosultságot megadják, úgy az üres beszéd. A kiváltságos osztályról történelmi adatokkal bebizonyítható, hogy benső természeténél fogva nem az állam, hanem osztálya érdekét nézi és érdekösszeütközés esetén mindig a köz húzza a rövidebbet. Éppen ez a nemzetet oly mélyen sújtó tény hozta folyamatba azt a fejlődési processzust, mely hatalmi monopóliumuk megtöréséhez vezetett - legalább a közvéleményben.
Ha elismertetnék az arisztokráciának abbeli joga, hogy ő az államnak a gondviselés által kijelölt sáfárja, hogy ő határozza meg, vajon az államérdek parancsolja-e vagy megtiltja a népnek a választójoggal való felruházását, ha azt a jogot az arisztokráciának koncedálják, akkor avval sokkal veszedelmesebb elvet állítanának fel, mint amilyennek az Isten kegyelméből való jog valaha bizonyult.