Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 13. szám · / · Figyelő · / · Disputa
Az ujabbkori európai történelemnek alig van megkapóbb, a politikusra nézve tanulságosabb fejezete, mint az, melyet gr. Tisza István »Sadowától Sedanig« című tanulmányában tárgyal. A kitünő szerző érdekesen ismerteti meg olvasóival azt a nagy leszámolást, mely a németek és franciák közt 1870-ben lefolyt s melyben ama kor két leghatalmasabb politikai nagysága, Napoleon császár és Bismarck két nagy nemzetnek óriási erejét vitte harcba világtörténeti jelentőségű mérkőzésre.
Gróf Tisza István tanulmányának utolsó fejezete a Hohenzoller-kandidatura és a háboru megüzenése közti válságos napok történetét s irányitó motivumait tárja az olvasó elé. Szerző irgalom nélkül bánik el Olivier francia miniszterelnökkel s Gramont herceg külügyminiszterrel. Ezeket terheli ugyanis az a bün, hogy - Eugénia császárnétól is támogatva s mindenek fölött a féktelen francia chauvinizmus impulzusainak engedve - belevitték Napoleon császárt és hazájukat ebbe a szerencsétlen háboruba.
Bismarck már-már elvesztette azt az általa mesteri kézzel és nagy titokban előkészitett merész politikai játszmát, mely Hohenzollern Lipót hercegnek a spanyol trónra való jelöltségében váratlanul bukkant fel Európa szemei előtt. Az alternativa ugy állott, hogy vagy megtöri Napoleon a hohenzolerni herceget a spanyol trónon s ez esetben, mint egy iró mondja, a spanyol légy állandóan a nyakán fog ülni. Vagy háboru lesz a dolgokból s akkor Bismarck aránylag kedvező politikai és hadászati konstelláció közt harcolja meg Franciaországgal azt a harcot, melyet az ő éles szeme előbb-utóbb megharcolandóank már 1866-ban felismert.
A kérdés Hohenzollern Lipót visszalépése és Vilmos porosz királynak Emsben tett, egészben véve elég békés és megnyugtató nyilatkozata után ugy alakult, hogy egy pillanatra ugy látszott, hogy az alternativa egyik fele sem fog végbemenni: sem Lipót herceg nem lesz spanyol király, sem háboru nem fog kitörni. Ebben a válságos pillanatban Ollivier és Gramont elvakultsága és könnyelmüsége adott a helyzetnek hárobrus fordulatot, mert Napoleon a háborut ki akarta s ki is tudta volna kerülni. Bismarckot, ki már elveszettnek hitte a játszmát, ezzel megmentették ennek elvesztésétől, sőt egyuttal élete főfeladatának, a német egység kérdésének diadalmas megoldására segítették.
Ollivier és Gramont eljárása fölött le vannak zárva a történelem itélőszékének aktái. Meddő kisérlet volna, ezeket a minisztereket rehabilitálni akarni. Gróf Tisza István szigorú utélete nem szigorusága miatt, hanem azért szorul kiegészitésre, illetőleg bizonyos kiigazitásra, mivel homályban hagyja azt a háttért, mely nélkül a francia miniszterek eljárásnak megértése alig lehetséges. Mint alább látni fogjuk, ez a dolog bennünket is közelről érdekel.
Gramont herceg tudvalevőleg, miután 1870 julius 15-ikén a francia kamarában a hadüzenettel egyértelmű harcis nyilatkozatát megtette, ugyanazon napnak estéjén, a kért 50 milliónyi hitel bizottsági tárgyalása alkalmával, Ausztria és Olaszország várható támogatásának reményét csillogtatta kétértelmü kifejezésekben a bizottság előtt.
Erre azt mondja gr. Tisza István: »Ezt merte válaszolni az az ember, aki annyira tudta a szövetségesek utáni reménykedés hiu voltát, hogy nem is tett komoly lépést azok biztositására s ugy az osztrák kormány, mint az olasz külügyminiszter ismételt kategorikus kijelentéséből tudta, hogy velük való szövetségről szó sem lehet.«
Nos hát erre az »ismételt kategorikus kijelentésre« érdemes kissé rávilágitani.
Nem áll az, mintha az »osztrák« kormány, azaz Beust báró osztrák-magyar külügyminiszter oly határozott és pláne ismételt kategorikus kijelentéseket tett volna, aminőket gr. Tisza neki tulajdonít. Éppen az volt a baj, hogy Beust báró ilyen kijelentést soha nem tett s hogy ebben a kérdésben egész politikája elejétől végig a szándékolt kétértelmüségek kameleoni szinváltozataiban csillogott.
Beust báró osztrák szolgálatba lépése óta az osztrák-francia szövetség létrehozásán dolgozott egyenesen azzal a céllal, hogy Poroszország ellenében revanche-terveit keresztülvihesse. Mikor pedig a francia-német konfliktus veszedelme - előbb, mint ő hitte és óhajtotta - a Hohenzollern-trónjelöltséggel váratlanul felbukkant, akkor sem szünt meg Napoleon császárt monarchiánk támogatásának reményével kecsegtetni. Következetesen addig folytatott eljárásához az 1870 julius 18-án tartott nagyfontosságu »Koronatanácsban« is határozottan szembe helyezkedett gr. Andrássy Gyula semlegességi politikájával.
Ezeket a dolgokat meglehetős részletességgel megirtam e folyóiratban gr. Andrássyról szóló tanulmányomban, illetőleg »Egy letünt nemzedék« című könyvemben. (L. a 88-92 és 95-101 lapokat). Nem ismétlem mindazt, ami ott elmondatott, csak a főbb tényeket kivánom említeni, kiegészitve néhány ott nem emlitett uj vonással
Mikor Gramont herceg még nagykövet volt Bécsben, tehát a spanyol trónjelöltségi bonyoldalom kezdete előtt, Beust régóta szövögette a francia szövetség szálait. Gróf Andrássy tudta ezt és küzdött ellene. Közvetlenül egy Beusttal való izgatott szóváltása után ezt mondotta Gramont hercegnek: »Ne higyjen ön fél szavaknak és fél igéreteknek. Akárki mondja ezeket önnek, hazudik.« Tehát igenis voltak fél szavak és fél igéretek. De nem voltak soha sem akkor, sem később kategorikus nyilatkozatok.
Andárssy a Gramont hercegnek mondott fentebbi szavakat maga beszélte el utóbb Waecker-Gotter budapesti főkonzulnak, ki ezt 1870. november 10-én Berlinbe jelentette. Gróf Andrássy életirója Wertheimer a berlini állami levéltárban olvasta ezt a tudósitást.
Gramont megköszönte Andrássy őszinteségét, de nyilván nem örült, talán nem is hitt neki, mert e naptól fogva Andrássyval soha egy szót politikáról nem beszélt, akkor sem, mikor külügyminiszterré neveztetvén ki, egy órai bucsulátogatáson volt Andrássynál.
Hogy Beust báró Gramont herceget hitegetni meg nem szűnt, azt egyebek közt bizonyítják báró Orczy Béla külügyi osztályfőnök feljegyzései. Orczy, ki a Beust politikai dolgaiba be volt avatva, 1870. julius 9-én, tehát hat nappal Gramont hercegnek a kamarában tett végzetes nyilatkozata előtt, azt irta naplójába, hogy Gramont kijelentette a francia minisztertanácsban, hogy monarchiánk a háboru elején egy hadtestet mozgósítani fog. Julius 10-én pedig azt irta anyjának, hogy Beust magához hivatta Bourgoing francia nagykövetségi titkárt s arra kérte, hogy sietve utazzék Párisba és figyelmeztesse Gramont herceget, hogy valamikép indiszkrécióval ne hozza bajba Ausztria-Magyarországot.
Pár nap mulva bekövetkezett a Ferenc József ő felsége elnöklete alatt tartott nagyfontosságu julius 18-iki koronatanács, melyen a már akkor megüzent háboruval szemben a monarchia állásfoglalásáról kellett határozni. Albrecht főherceg a Franciaországgal való szövetkezés mellett érvelt. Ezt tette Kuhn hadügyminiszter is. Biztosra vették ugyanis, hogy a franciák győzelmesen fognak előnyomulni. Ugy számitották, hogy az osztrák csapatok a lipcsei síkon fognak találkozni a francia csapatokkal s itt fog megvivatni a döntő csata szeptemberben. Beust a koronatanácsban ezeket a harcias terveket támogatta, bár bizonyos tartózkodó óvatosságot tanusitott. A semlegesség kinyilvánitását ellenezte. Csupán Andrássy küzdött a semlegesség mellett és győzött. A semlegességi nyilatkozatot el is küldötték julius 20-án a hatalmakhoz.
Mit tett ekkor Beust? Ugyanakkor, mikor a hivatalos semlegességi nyilatkozat elment, ugyanakkor, mikor gr. Andrássy a magyar képviselőház julius 20-iki ülésében megadta Tiszta Kálmán interppellációjára a semlegességi politikát kinyilvánító válaszát: Beust báró, természetesen Andrássy tudta nélkül, ezt írta Metternich Richárd hercegnek, párisi nagykövetünknek: »Ismételje Ön a francia császár és miniszterei előtt, hogy hiven a kötelezettségekhez, a mint ezek a mult év végén a két uralkodó közt megállapitva lettek, mi Franciaország ügyét a magunkénak tekintjük s a lehetőség határain belül fegyverei sikeréhez hozzá fogunk járulni.«
A jegyzék azután előadja, hogy mivel Ausztria közbelépése maga után vonja Oroszországét, Ausztriának azon kell lennie, hogy Oroszország semlegességéből mindaddig ki ne lépjen, míg az előhaladott őszi évszak csapatai összevonását rá nézve lehetetlenné nem teszi. Azután így folytatja: »Ilyen körülmények között ez a szó neutralitás, amelyet sajnálattal ejtünk ki, parancsoló szükség reánk nézve. De ezt a semlegességet csak eszköznek tekintjük, hogy közelebb jussunk politikánk valódi céljához, az egyetlen eszköznek, hogy hadi készülődéseinket befejezzük anélkül, hogy kitennők magunkat Poroszország vagy Oroszország időelőtti támadásának.«
Hát így beszél az, aki kategorikusan ki akarja jelenteni, hogy semmi esetre sem fogja támogatni Franciaországot?
Gramont herceg, ez a szerencsétlen külügyminiszter, utólag honfitársai részéről sok és heves támadásnak volt kitéve politikája miatt. E támadásokkal szemben kijelentette, hogy Metternich herceg ugyanazon a napon, a mikor vele a fentidézett jegyzéket közölte, azt az irásbeli nyilatkozatot is tette, hogy »szemben azzal az állapottal, amelyben a háboru Ausztriát meglepte, ez szeptember eleje előtt nem szállhat síkra.«
Metternich hercegen, a párisi nagyköveten kívül, volt még Beustnak egy másik bizalmasa, ki titkos diplomatai üzelmeinek közvetitőjéül szolgált. Ez a szinte szász eredetü báró Vitzthum volt, kit Beust azért neveztetett ki brüsszeli követnek, hogy közel legyen Párishoz. A Beust és Vitzthum közt folyt levelezések oly részleteket tartalmaznak Beust titkos mükédéséről, melyeket hihetetleneknek kellene tartanunk, ha ezek a levelezések fönn nem maradtak volna. Mikor Beust megbukott e levelezéseket átadta őfelségének, hogy azt magánlevéltárában helyezze el, őfelsége ezt az iratcsomót átadta gr. Andrássy Gyulának s most is megvan az a külügyminisztérium levéltárában.
Hogy Gramont hercegnek azonban a válságos napokban, melyek a hadüzenetet megelőzték, éppen nem kategorikus elutasitó nyilatkozatokban, hanem biztatgatásokban volt része a mi külügyeink vezetője részéről, azt bizonyítja Metternich herceg párisi nagykövetünknek 1873. január 19-én gr. Andrássy külügyminiszterhez intézett jelentése is. Metternich nyiltan bevallja, hogy ő maga egy közös defenziv, de nem tagadja, hogy szükség esetén offenziv együttmüködésnek szívvel-lélekkel mellette volt. De tovább e vallomása dacára ugy okoskodik, hogy Franciaország Ausztria fegyveres segítségére való minden jogos kilátás nélkül üzente meg a háborut. Itt maga Andrássy a levél szélére sajátkezűleg egy kérdőjelet tett. Hogy ez a kérdőjel jogosult volt, az Metternich levelének egész tenorából kitetszik. »Feladatom volt, így ír tovább, - egyrészt számolni belső állapotunkkal és készületlenségünkkel el, tehát elháritani a francia részéről való sürgetéseket. De másrészt gondolnom kellett a háboru rögtöni kitörésének akkor kiszámíthatatlan következményeire s rajta kellett lennem, hogy folyton barátságos viszonyt tartsak fönn az esetleges leendő győzővel.« (Ez a »leendő győző« az akkor nemcsak Bécsben, de egyebütt is uralkodó felfogás szerint Franciaország lett volna.)
Metternich idézett levele megvan a gróf Andrássy-féle levéltárban.
Lehetne még sokat felhozni. De az elmondottak elég éles világitásba helyezik, milyen volt az »a kategorikus határozottság,« melyet báró Breust és közegei abban az időben Franciaországgal szemben tanusítottak. Nem kategorikus határozottság volt ez, hanem, hogy Adnrássy találó kifejezésével éljünk, a félszavaknak, féligéreteknek, hitegetéseknek és biztatgatásoknak chameleoni szinjátéka. A könnyelmü Gramont félig-meddig talán maga is csaló, de ugy látszik túlnyomólag mégis inkább megcsalatott volt.
Ennek a kameleoni politikának számitása az volt, hogy a franciák győzelmesen fognak előnyomulni Németország szivébe. Ha ez megtörtént volna, akkor Andrássy legerélyesebb ellenzése is alig lett volna képes megakadályozni, hogy kilépve semlegességünkből s osztozni vágyva a győzelem díjában, mi is a porosz ellen ne vonuljunk. Csak a német seregek nem várt, fenomenális győzelmei némították el - de most már végleg és gyökeresen - a bécsi revanche-velleitásokat.