Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 13. szám · / · Figyelő
A dolgok történnek, mi pedig diagnózisokat állitunk fel, mondván: ezt jelentik vagy amazt jelentik. A dolgok pedig tovább történnek és tovább jelzik a jelentések ama párhuzamos világát - mely sehol sem történik meg. De végre is ezt hívják gondolkodásnak.
Teszem itt van a párisi szinházak most mult szenzonjának egyszerű valósága. Valóságnak túlságosan egyszerű, de a mi kérdésünk előre készen volt: »mit jelent?« Mit jelent, hogy a darabok háromnegyedrésze klasszikus, népszerű regények átdolgozása? Mit jelent az, hogy valahányszor valami nagy siker szerencsés nyertesének nevét kutattunk a szinlapon egy (vagy két, vagy három) többé-kevésbé okszkurus úré mellett Balzac, Flaubert, Dickens, Mauspassant sőr Faguet nevei feketéllettek mint valami, minden kritika és publikumkordont áttörő gőgös jelszavak. Mit jelent?
A francia közönség köztudatában élő alakok ismerős nevükkel, meghitt beszédmodorukkal e szinházszezon főhatásai.
Hát igen: kifogytak, úgylátszik a témák a Szajna körül. És ez nem is meglepő. Tiz-húsz év óta a világszerte divatos, mindenféle nyelven írt francia drámák szédítő egyformaságában nincs más variáns, minthogy néha a házasságtörés okozza a drámát néha a dráma a házasságtörést. Hiszen már tiz év előtt kifogytak a témákból. Csakhogy a tantičmeknek statisztikája mutatja, hogy a publikumnak az mindegy. Az a régi bevált márkákat szereti. Mért keresnének hát az írók új témákat, akár a régi regényekben.
Mint azt tudjuk: az író bolond ember. Mindig érzékenyebb a lelkiismerete mint a közönségé. A francia írók java megúnta a könnyű (Ó, milyen könnyű!) szellemes, üres eleganciát. Még pedig nem ennyira a témákat unta meg, (hiszen valamire való drámában a téma csak szükséges ereője a jellemeknek) hanem megúnta a szalon naturalismus féljellemeit, azokat a sablon-alakokat, melyek csak abban különböznek egymástól, hogy egyforma frakkjaik alatt milyen piszkosnak gondoljuk az inget. Mert beljebb már nincsen semmi.
Mintha valami nyugtalan szomjúság és melankolikus vágy terjedne és nőne Páris irodalmi lelkében, hogy visszahódítsa a szinpadot a nagy formájú, nehéz járású monumentális »természetes nagyság feletti« alakoknak.
»Természetes nagyságnál nagyobb« ... Istenem, hiszen csak egész emberről van szó. Mert »természetben« mindnyájan a társadalom gépezetébe beletört torzók vagyunk. Csak a lélek teoretikus teljességéről, töretlenségéről van szó, igazi képéről, mely olyan nagyon régen letünt már a francia szinpadról és melyet a nagy francia regény Balzactól és Stendhaltól Charles Louis Philippeig csodálatosan egységes nagy folyamában megőrzött. Ezt szeretnék fiatal francia írók visszavinni a szinpadra.
Hát mért nem merítik a saját lelkükből? kérdi a kedves olvasó. Mért nem formálják a mai élet »ömlő láváját« monumentális alakokká? Mért kérnek kölcsön a régiek kincséből és mért zsebelik be jogtalanul a közönség készen hozott tiszteletét a nagy klasszikus írók iránt?
Szigorú kérdések. De ezt lehet felelni rájuk. A közönség nem hinne nekik ha a klasszikusok tekintélyét segítségül nem hívnák.
Vannak itt nagy költő-drámaírók, akik evvel nem törődnek, akiknek műveikben Cézanne és Maillol komor, mély szikla-egyszerűsége nehezedik. Paul Claudel némely drámájáról eszébe jut az embernek, hogy a Notre Dame és a Chartresi katedrális francia földön épültek. Csakhogy ezeket a drámákat sehol sem játszák. Nincs olyan irodalmi szinház, mely vállalná. Mert a közönség nem hinne nekik. Ugyanaz a közönség mely Hugo Viktor legmonstruozusabb alakját lelkesedve elfogadja, mosolyogva csóválja fejét, ha mai drámaíró túl meri növeszteni hősét az együgyű naturalizmus banális pillanatfelvételein. »Költői hitelnek« - nevezik régi poetikák azt az érdekes valamit - ami ma nincs.
A mult századvégi hazug romanticizmus cinikussá, kétkedővé tette a publikumot a költő pathoszával szemben. A rákövetkező naturalizmus pedig elvette még azt is, ami maradt: a hitet, hogy egyáltalában lehetségesek ma nagy alakok és nagy problémák. A közönség csak azt fogadja el, amire ráismer, mert vagy az életben, vagy az irodalomban már gyakran találkozott vele. A szinházlátogató kispolgárok fantáziája szabja meg a költészet (minek nevezzem?) határait.
Érthető, ugye, hogy ez a határ idővel kissé szűknek találtatott. Az egészen komoly írók tehát lemondtak a szinpadról, a félkomolyak pedig ravasz kerülő útra tértek. A klasszikus, nagy regényírók mögé kerülnek, akiknek vallásos tisztelete él ebben a multjától állandóan ittas népben. Balzac mázsás alakjai csapnak össze a szinpadon és, bár zsaketjük úgy van szabva, mint a mienk, a közönség elhiszi a szines nagy szenvedélyek, »természetes nagyság feletti« formáit. Elhiszi Balzacnak. A belépő ős nem köteles elébb születési bizonyítványát és összes papirosait bemutatni, mielőtt panaszait meghallgatják.
Nagy dolog az a »költői hitel« mely nélkül monumentális, stilizált formák a szinpadon nem élhetnek. Ezért a hitelért volt, hogy a nagy görög tragikusok soha mást mint közismert mondákat - az ő klasszikus regényeiket - meg nem dramatizáltak. És nagy dolog, hogy Franciaországban a klasszikusoknak ilyen feltétlen hitet ébresztő hatalmuk van. Alakjaik kilépnek a könyvekből és izolált életű mithikus lényekké lesznek. Vajjon nem volna-e valamire jó - bár veszedelmes próba - ha a «Falu jegyzőjét« vagy a »Zord idők« alakjait modern drámában szinpadra hoznók? Azt hiszem késő volna már. De beszéljünk másról.
A párisi szinházi műsor már évek óta még egy másik mulatságos kerülő utat is árul el. Ez az út Ázsia felé kerül. Az operairodalom már a Sába királynő óta egyre jobban hajlik az exotikus témák felé. De az idén ha héba-hóba nem játszottak volna régi operákat is, a zene-szinpadokat egyszer-smindenkorra ázsiának lehetett volna bedekorálni. A mi fantáziánk már csak Ázsia és Afrika vagy Amerika felöl hall zenét? Ennek is a naturalizmus hitetlensége volna az oka?
Úgylátszik, hogy ez a zene fejlődésének egy szükséges kerülő útja. A modern muzsikusok megúnták a régi harmoniákat. Uj, raffinált, disszonánt akkordokkal dolgoznak. De amit a szimfóniák koncert-közönségének egyenesen, mint uj érzéseik uj líráját mutatnak meg, azt a szinházi publikumnak a dráma látható realitása által megkötött fantáziájába, az exotikum ürügye alatt csempészik be. A hallgató, ha vakarja is a fülét, azt mondja: hát igen, Ázsiában talán így énekelnek. Persze e csempésző ravaszságban nagy, kedves naivitás van. Hiszen tudjuk, hogy az az exotikus zene, mellyel komponistáink bonyolult polifoniákat mentegetik - monofon. De hiszen az mindegy. Csak kerülő útról van szó.
A dolgok így történnek és mi így állítunk fel diagnozisokat mondván: ezt jelentik vagy amazt jelentik. De a dolgok tovább történnek - -