Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 13. szám · / · Figyelő
Igaza van Bekkernek: minden kornak meg kell szólalnia nagy ügyekben és az ítélet sosem más, mint kor-ítélet. Ha most új Beethoven-könyvet írunk, különböznünk kell a 19. század tárgyalási formáitól, el kell találnunk a máig kialakult nagy eltolódások hangját. Csak egyben teszi ezt Bekker: az életrajzot rövidre fogta és műveknek hagyta a legnagyobb helyet. Nem mintha a titán élete kevésbé érdekelne, hiszen csak most él igazán, de már nagyon is túl vagyunk az »Unsterbliche Geliebte« hajszolásának idején. Meg szeretnők végre mondani, mit jelent ez a számtalanszor elhangzott név, el szeretnők végre helyezni a ragyogó csillagok hona helyett abba a pozitív terminológiába, mely nélkül korunk jellemzése épp a fej nélkül rajzolt ember volna; Beethoven a materializmus nézőpontjából. A művek ú. n. esztétikai méltatása: a szép szavak, programmok stb., ez éppen a 19. század munkája, amit sikerrel be is fejeztek. Ne lehetne népszerű könyvet írni az összehasonlító zenetudomány, stilustan, korvizsgálat és zseni-lélektan alapján? Lehetne, de csak beható ismeretekkel és erős filozófiai érzékkel. Mindennek pedig Bekker híján van. Ma írta meg könyvét, de kiegyezett a 19. századdal, a régi világ jelenik meg új formában. A nagy német közönség életében már nem fényűzés, hanem háztartási cikk a könyv. Egy új zeneszerző-életrajz már az anyaméhben is kassza-siker. Éppen ezt a körülményt kellene kihasználni és fáradságot nem kimélve oda állítani a zeneesztétikát a többi tudomány mellé, hogy tanuljon meg a közönség másképp gondolkozni a Mondschein-szonátátró, mint ilyen, vagy amolyan érzelmek heroldjáról, lásson be a formák mikéntjébe, a zenetörténeti pendantokba, a hangszerkezelés lényeges sajátosságaiba stb.-stb. Bekkernek nagy skálája van az ügyes elbeszélgetés terén, az ifjú német szűz megtanulja, hogyan gondolkozzék erről vagy arról a műről. Sőt, a hangnak itt-ott súlyos szinezete is van, tudományos kacsintások kerülnek be lopva, a déli séta közben nem így beszélgetnek. Végeredményben azonban minden valamire való kompikátortól várhatunk ilyen írást. Kár, hogy az ügyes causeur kritikus mögött, tudós helyett, csak szorgalmas tollforgató ült.
Az életrajzi rész igen tömören és világosan sikerült. Találóan emel ki néhány fontos jellembeli körülményt, pl. a pénzügyi járatosságot. Sokkal élesebb portrét kapunk tőle, mint az érzelgős R. Rollandtól. A tárgyilagosság szinte diadalát üli néhol, hogy aztán helyenként ismét megszokott nagyhangú szólamokba csapjon át. Bekker a praktikus élet szakértője, a spekuláció határán megtörik ereje. Ma már nem tények közt akarunk tájékozódni, hanem megokolni akarjuk a tényeket; Bekker jól látja, ami történt, de elmulasztja megkérdezni, miért történt. Látjuk a spontán, szangvinikus embert, de mindezt csak egyszerűen tudomásul vesszük. Pedig itt a kapocs: akinek élet-föladata, veleszületett abnormis állapota, hogy mindig legbensőbb, legközvetlenebb mondanivalóját keresse, az a mindennapi életben sem lehet képmutató. Minthogy életföltétele, megélhetésének, működésnek alapja a közvetlenség: érintkezésében sem tudhat már lenni, mint vagy elzárkózó, vagy egészen őszinte. A zene végleteket ad, nincs benne félig érzett érzés, a mezzo forte is egész mf, a közöny is egész, nagy közöny. A nagy zenész eo ipso a végletek embere, másképp nem lehet igazi, közvetlen és nagy. Ezért kell, ezért nem véletlen, nem hiba, hanem szükségszerű következmény az élet átlagával való állandó összeütközés. A szerelmi élet kérdését sem vághatjuk el azzal a napilapba való fordulattal, hogy az erotika Beethovennél világot átölelő érzéssé tágult. A nagyhangú általánosság görögtüze helyett, nem ártana már egyszer a logika mécsesével idevilágítani. A zsenialitás abnormitásával született zenésznek igen nehéz kérdés a rendezett viszonyok közötti szerelem. Művészetének természete teljes magábavonulást igényel, önmagát keresi, nem jut ideje másnak egyéniségébe mélyedni. S most föltéve, hogy lerázva egy időre e nyűgöt, nőjét keresi (mint Beethoven is), nem lesznek-e mérhetlenek a követelményei annak, ki mindig az ideál tetőpontjain mozgott? Hol talál majd olyan nőre, ki az első föllángolás vakító perce után is Leonora marad? A praktikus megoldás mindig kiegyezés; Beethovenek, Napoleonok ehhez nem értenek. A kilenc szinfónia szerzője csak akarhatott házasodni, de vissza kellett rettennie attól a prózától, mely a nő fehér fogsorán oly kedvesen, de oly mindennapian nevet felénk. Másrészt pedig a zene elfojtott erotika - Wagner szerint szerelem és zene ugyanaz, a zene mámora rokona az érzékinek. A szerzőnek létföltétele, hogy használatlan energia álljon rendelkezésére, a zenész is olyan, mint a párjafosztott kanári, akkor dalol szépen, ha vágyik. Így aztán nem különcség, hanem szükségszerű föltétel a visszafojtott vágyak hangulata; vagy a nőtlenség, vagy pedig oly feleség kell a zenésznek, ki teljesen alárendeli magát a férfi magakereső önzésének. Ezért szükségszerű Beethoven esetében a lelki, mély megértés, melyben az érzékiség ama távoli szentély, hová a gyönyörök változatos, titokzatos sora vezet.
A könyv zenei része hasonlóképpen híján van a nagyszabású vonalaknak. A történelmi átlátásban való nagy fogyatkozásra vall, mikor hőse világhelyzetét úgy állapítja meg, hogy ő a költői eszme (poetische Idee) megteremtője a zenében. A zenemű költői eszméje az a zene eszme, amely benne van, Haydn Mozart zenéjében nem kevésbbé, mint Beethovenében. A nagy különbség ott keresendő, hogy Beethoven már az előbbiek eredményein továbbépíthetett. Azt tartjuk, hogy Beethoven hangulatai sokkal élesebbek, többet-mondók, mint Haydn-éi; korántsem: csak közelebb áll hozzánk, inkább beszél hozzánk. Hogyne, mikor Haydn csak útmutatója, anyagszállítója annak az iránynak, mely Beethoven végső tetőpontjára jutott: a szonátaforma dur-moll-korának. Ez a betetőzés egyúttal a további zene ezer csiráját is magában hordta (az evolúció rendes képe), ezért ősapánk Beethoven, ezért ő a gazdagok gazdaga. De nem a poetische Idee miatt, mert a zene a legősibb idők óta összeforrott a költői reflexióval és Haydn Schöpfungja, Mozart Requiemje vagy Figaroja nem kevésbé programm-zenék, mint a Corjolan, vagy akármi egyéb. Beethovennel mindazonáltal új kor nyílt meg, az egyéniség kora, a zenész büszkeségének, rátartiságának kora; alapja a föllendülő virtuóz-élet és Beethoven óriási mivolta, nem kevésbé a változó gazdasági helyzet is, a zeneműkiadás fellendülése és az ezáltal biztosított függetlenség. Az a kor, melyben már nem mulattatás végett írunk, hanem eszméket verünk anyagba, mint a rennaisance festői. Melyben nem ülünk a püspök szolgái közt, hanem megvárjuk, míg a császár köszön. Nemcsak Beethoven egyénisége, hanem a francia forradalom kora, az egész emberiség haladása is kiszól ebből az új zenéből. A korszerű és egyéni szempontok nehézségének teljes elodázása a költői eszméből való kiindulás. Az az állítás, hogy Beethoven darabjai realisztikus, életből vett hatásokból pattantak ki, túlzott és téves általánosítás. Élet, ideál, kocsizörgés és világritmus: a nagy egész, az szól ki e mindent átfogó lélekből.
Sikerült részek a szabadságérzésről, vallásosságról szólók. Beethoven zenéjében kétségkivül uralkodó vonás a hősi. De nem úgy, mint Bekker akarja: nem más hőst énekel ő, hanem mindig csak önmagát. A művész éppolyan életével-játszó hős, mint a héroszok, csak a változó gazdasági viszonyok közt fegyvert cserélt. A hős is, a művész is óriási erőfölösleggel születik és csak akkor boldog, ha porondot kap, hol valami ürügy alatt fogyaszthatja magát. A művész eszmék hőse, bátor, szókimondó, teli tüdővel lélekző. Ő Corjolan, Egmont: az erő. Erő és erőfölösleg: az »idealizmus« örök bástyái. Mutassunk rá végre arra a tökéletes önzésre, mellyel a művész a bámuló világra magát rákényszeríti.
A gyakorlati dolgok megvilágítása - mint mondtuk - a könyv főereje. Az előadási jelek, a formák új szerepéről, Beethoven zongorista-pályájáról mesteri képet ad. A továbbit aztán egy hirtelen ötletesnek látszó, de alapjában naív gondolat keseríti meg: hogy a rögtönzés művészete lett volna az új stílus kiindulópontja. Kell-e itt cáfolni? Nem lehetne ugyanezt, ugyanennyi joggal Mozartra is ráolvasni? De hát írhatna Bekker még sokkal kevésbé új, vagy átfontolt, írhatna sokkal drágább könyvet: 1912-ben aranyat ér még egy Beethovenre vetett pillantás is.