Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 13. szám · / · Figyelő
Az emberek mindig megérzik a történelmi pillanatokat, szent és szülő s valami mámoros egyetemességbe kapcsoló megremegés fogja el őket, mely ércessé és visszhangossá teszi a szót, csillogóvá és könnyessé a szemet, olcsóvá az egyén életét. A halhatatlanság fergetege magával ragad szemetet és értéket egyaránt és messzire látszó fénnyel sugározza őket. Érdemesnek látszik vérük árán is beletermékenyülni a jövőbe és utolsó szavunkat, gesztusunkat érccé keményíteni.
A történelmet a teremtő vagy romantikus korok csinálják, harcos idők, melyek mindig szociális jellegüek, embereknek régvárt, önkéntelen egymásratalálása, ösztönszerü egybefonódása, melyben egy uj s még szavakba sem foglalható életfelfogás, erkölcs nevében cselekszik a közösség öntudatlan felbuzdultsága, hogy tetteit majd a rákövetkező klasszikus kor igazolja s ösztöneit dogmákba, törvényekbe foglalja és konzerválja.
Ma a realizmus dekadenciáját éljük, de közénk ékelődött már egy eljövendő, teremtő és uj értékelésekre áhitó kor csirája s ez elsősorban azokat az egyetemes és ösztökélő érzéseket fogja megteremteni, melyek a cselekvésnek csak vakmerő és biztos imperativuszait ismerik. A technika kipárnázta, a természettudományos gondolkodás céllá, egyetlenné és az egyén összetételében folytatástalanná, tehát becsessé tette életünket, a demokratizmus felszabadította egyéniségünket, de meghizlalta önérzésünket is, melyet a társadalom lelkiismerete a tulajdonjog paragrafusaiba kodifikált s megtanultuk nem félni a halált, de félteni életünket. A realizmus utolsó hullámvonala: az impresszionizmus megbénitotta akaratunkat, cselekvőképességünket, ez élet passziv és tehetetlen élvezőivé tett, hitetlen megértőkké és hivő elitélőkké. Az erkölcs pedig meghalt vagy mechanikussá lett az úgynevezett valláserkölccsel s egy új erkölcs kialakulását csak a mai zürzavaros kaosz, a moralnak teljes anarchiája sejtetheti. El kellett következni Platon korszakának, mely hivatott és hivatlan szofistákkal töltötte meg Athén agoráját és utcáit, hogy felvessék a moral legelemibb kérdéseit és órákhosszatt találgatva feleljenek ilyen kérdésekre: mi az a jó, ki a derék ember? (Elég csak egy pillantást vetnünk mai életünk leghangosabb agorájába, hirlapjainkba, hogy számról-számra a legváltozatosabb és legfurcsább erkölcsriportokba botoljunk.) És Istenem, ki az, aki biztos szóval, kemény igazságként meg tudná nekünk mondani, hogy ki most a becsületes, a hazafias, az igaz, hogy ki most a »derék« ember?
A keresztény középkor és a reformáció korát nem tekintve nincs talán egyetlen kor sem az európai civilizációban, mely annyira a morál kérdésein sarkalna, mint a mai s mégis e kérdések feltevésében, az életjelenségek megitélésében soha sem volt akkora összevisszaság, fejetlenség, az egyetemes érzések kialakulására éppen a liberalizmus és realizmus természeténél fogva soha sem volt oly kevés kilátás, mint ma. Mint minden forduló kornál, úgy most is felfakadt mögöttünk az egész mult, lehetetlenné száradt régi életforrások kibuzognak, meggyőződések szószólókra találnak, régi, elavult hangok újra hallatszanak, s e nagy összevisszaságban megébred minden, amiért valaha vér folyt, ami valaha érték volt, a múlt felkinálkozik, hogy rajta lendüljünk át a jövőbe. És e sokféle hang zürzavarában még sejtő megérzése sincs, nemhogy tudatos meglátása lehetne a jövő erkölcsének. Valami általános nagy bizalmatlanság távolítja el egymástól az embereket, szeretünk, mint szemlélők és megértők félrevonulni, s ha összeverődünk, tudatos és gyermekes mulatozással csináljuk a mult analogiáít. A tényeknek és embereknek csak rosszhiszemű magyarázatait fogadjuk el mindjárt és örömmel, hogy szellemi fölényünknek hizelegjünk és cinizmusunkat tápláljuk. Épen ezért csinálhat ma mindent, kinek akarata van, bármivel indokolt, és fanatizmusa, bárhonnan eredő, mert sok a céltalan, iránytalan és bizonytalan ember, akinek mindennemű akarat és akármilyen fanatizmus imponál.
Érdekes és szomorú ezt a morálválságot társadalmi életünkben megfigyelni. Híres embereinkről sohasem lehet biztosan tudni, hogy valamí váltóhamisitás, büntetjogmentes család vagy valóságos érdem kapta-e fel nevüket. Hamar felejtjük a miértet, s az ismert neveknek feltétlen hódolással csináljuk complimentjainkat. Pénzre vagy szerelemre éhes hisztérikákat ma a közönség válla fölé emel s holnap a kúria intenciói szerint lecsukják őket, a technika minden vivmányával felszerelt rablók filozofusok könyvével a zsebökben gyilkolnak s a mai élettalajból gyökerezettnek mondják magukat miközben a nép kapkodja fényképeiket és kultuszt űz életükből. A komplikált és szövevényes üzleti világ főcinkosai vidáman élik irigyelt kirakatéletüket s az igazságszolgáltatás, mely a tulajdonjog megsértését torolatlan sohasem hagyja, a közösség ellen vétőkkel szemben majd mindig tehetetlen.
Egész érzelmi életünk, s belőle táplálkozó morálunk anachronizmus, a becsület kinlódása a megalkuvásig s a tisztátlanok vagy jóllakottak fegyvere a meg nem alkuvókkal szemben, a cinizmus kényelmes pajzsa, mely mögött szabadon garázdálkodhatik s támadhatja a jóhiszeműeket. És mentsvára a máig el nem érkezetteknek, kik még erőt szívnak belőle - és hallják a világosságtól elzárt sziklafalak közt a hangot, mikor szegény Echo már rég a tengerbe fult.
Lehetetlen a mai idők s a XVIII. századi racionalizmus dekadenciája között a sok feltünő hasonlóságot észre nem vennünk; akkor a rokokók affektáltsága és cinikus érzelmi élete ellen először Rousseaeu kiáltotta el magát, s belőle indult ki a XIX. század elején az érzelmek renaissance-a, a szentimentálizmus, mely egy nagy siró közösségbe érezte össze az embereket, hogy megcsinálhassák müvészetükben a romantikát, politikájukban a demokratizmust. E századvég époly tarka összevisszasága volt irányoknak, eszméknek, s épugy együttjárt a sok kölcsönös, egykorú hatás mellett azzal, hogy a múlt elhalt irányai és eszméi is egyszerre feléledtek, mint az ma észlelhető. Akkor is az érzelmek felfrissülése, regenerálódása következett előbb, s alkotta meg a maga új morálját, melynek nevében keményedtek akarattá és tetté a szent felbuzdulások.
A mai életkörülményeknek is ki kell végre alakitaniok a maguk érzelmi életét, mely individualis irányából kétségtelenül az egyetemes, nagyobb perspektivájú, szociális érzelmek termeléséhez fog vezetni, melyek összetettségüknél, változatosságuknál fogva egy sokkal magasabb lendületü szivéletet fognak teremteni, s egy egészen új morált létrehozni. A cinizmusnak el kell hallgatnia, mert a tettekhez hit, meggyőződés és lelkesültség kell.
Mindenesetre biztató jelenség, hogy közéletünkben a régi morál egy emberben hajthatatlan akarattá és elszánt fanatizmussá sűrűsödött, mert erre felelnie kell előbb-utóbb egy új morálra támaszkodó hatalmas akaratnak és a tömegek lelkéből kiverődő rettenthetetlen, áldásos fanatizmusnak.