Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 13. szám · / · Figyelő
Szegény, szegény Kun József! Költő volt és javakorában, egészen váratlanul elhunyt. Barátom volt ő, mikor én még senkise voltam és ő már valaki Az idősebb barát elnézésével és szeretetével vigasztalt fiatalos és oktalan kétségbeeséseimben. Most nekrológot írjak róla! Tudnék-e most róla mint költőről beszélni? Talán nem alkotott maradandót: de én tudom, mily szent dolog volt neki a művészet, mily igaz érzés súgta verseit. Minden szépnek valódi rajongója volt. Nem volt sor, amit könnyelműen és hirtelen írt volna le: csak ünneplő ruhában ment a templomba. Az izlés volt a lelke: ez vezette költészetét és egész életét. Nem is költői, hanem emberi izlés volt ez és megnyilatkozása az élet bizonyos körülményeiben jóság és szelidség. Jó és szelid ember volt: a kulturemberek azon fajából, melyet ma még inkább csak az utópisták regényeiben találunk leirva. Minden durvaság, minden szigorúság idegen volt neki. Még a művészetbe is bevitte szelidségét. Dantét, Kemény Zsigmondot kegyetlennek találta. Szerető lélek volt és szerettem ezt a lelket. Meg kellett halnia.