Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 13. szám
Ó unalom, ó életem unalma
rángasd tovább elcsüggedt vonatom,
rángasd, ringasd ez ájult délutánon,
nem kérdezem, hogy hova utazom.
Kopogj vasút. A sorsom bús dalát verd,
hogy mindegy nékem völgyek és hegyek
és minden mindegy a vágy utasának
és mindegy már akárhová megyek.
A föld emészti délutáni álmát.
Alföldi táj, vulkáni szörnyű róna,
olvadt aranyba fürdő búzatenger,
neurasztheniám bús ringatója,
vad dajka, ki megvertél, hogyha sírtam,
én mostohám, hisztérikus cseléd,
ma is hazudsz még színnel és virággal,
hogy szép az élet, istenem de szép.
Még mindig lepke száll át a mocsáron,
még mindig álom leng itt, lassú álom,
a virágok mezei kékbe járnak,
mint az alföldi kislányok vasárnap
és ezerivel virágzik a pipacs,
szelid füvek között véres apacs.
Azt mondod Alföld, hogy szüret az élet
és lázad bennem lázadást kavar,
lázadni küldesz most, hogy verekedjem
világ csárdájában részeg magyar,
hogy vérrel és pipacs-piros haraggal
kacagva nyuljak a napér,
mert szép az élet, a harag, a vadság
és szép a fény és szép és szép a vér.
Azt gondolom mégis: mi lenne, hogyha
a folyosóra mennék csendesen
s én, bús, fiad sötét revolveremmel
átlőném fiatal fejem?