Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 13. szám
A Nyugatnak lehetnek nagyon jó emlékező tehetségű régi olvasói, akik még nem felejthették el teljesen e folyóirat régebbi évfolyamaiba írott egy-két cikkemet, amelyekben felszólaltam a Petőfi-kultusznak az ellen az esztelen, kritikátlan, a költőt lealacsonyító hangja és módja ellen, amely az utolsó két évtizedben divatba jött, olyanok bűnéből, akik nem lévén mondanivalójuk a költőről, a frázisok ködével vették körül alakját, amelyen laikusnak, a dologgal mélyebben nem foglalkozónak keresztülhatolni csaknem lehetetlen, az önálló ítéletűnek is vajmi nehéz. Hangoztattam annak a szükségét is, hogy valahára itt volna az ideje, hogy letisztogassuk Petőfi alakjáról és költészetéről ezt a deformáló frázisréteget és a maga valóságában próbáljuk látni őt, akit meglátni mégis csak a legérdekesebb, legszebb és legerősebb szuggesztiójú látványosságok egyike, amiket csak a magyar élet valaha is nyujtani képes volt.
Örökké mégsem maradhat úgy, hogy egy nagy költőből fétist csináljanak, amely eszthetikai medicin-manek kizárólagos tulajdonává váljék s ezek a maguk spekuláló hókusz-pókuszával elfödjék azok elől, akik máskülönben áhitatra kész, tiszta és őszinte szándékkal közelednek hozzá. Petőfit vissza kell hódítani magunknak, az egész magyar olvasóközönségnek. Nem azt a frázissal bélelt tenoristát, akivé az eszthetikai olajnyomat-készítők tették, hanem azt a költőt, aki valóban élt, ember volt, emberi hibákkal és erényekkel és aki a maga ember-voltát egy nagy művész eszközeivel nyilvánította ki a számunkra.
Az üdvös reakciónak ebben a szükség-érzetében a frázis-eszthetika mozsárdurrogásainál rokonszenvesebb még az olyan felszólalás is, mint Szász Zoltáné a Nyugat legutóbbi számában. Ha szenvedélyes igazságtalan, ha hamis szempontokból indul is ki, ha az igazi eszthetikai értékeléstől teljesen idegen mértékeket alkalmaz is, mégis legalább őszinte és jóhiszemű, legalább személyes, valóban átélt és átérzett indulatokból táplálkozik. Ha egyéb haszna nincs, legalább arra figyelmeztet, hogy Petőfi ma is ható és élő költői szellem, akivel személyes viszonyba léphetünk, a kinek itt kell lennie közöttünk s bennünk. Mert ha nem volna itt, akkor hogy haragudhatna valaki rá, hogy lehetne úgyszólván személyes ellensége, mint Szász Zoltán? A legtévesebb, de önálló átgondoláson alapuló nézet is többet ér, mint az ezerszeres gondolattalan utánmondásban elfakult szólamok kongó szavalgatása.
Az az ellenmondás, amely Szász Zoltán cikkével szemben bennem támad, nem a jelszó ellen szól, melyet kiad. Petőfi reviziójának szükségességéről én is meg vagyok győződve, csak épen máskép képzelem ezt a reviziót, mint a jelszónak polemikus kedvű és élénk dialektikájú kihirdetője.
*
Vajjon csakugyan annyira javára volt Petőfinek, a költőnek az a fényes, dicsőséggel teljes, minden rokonszenvet meghódító élet, melyet Petőfi, az ember átélt? Igaz, elterjesztette hírnevét az egész világon, nevét belegyökereztette a magyarság szívébe, a szabadság legdicsőbb harcosainak nevei közé, ellenállhatatlan prestízst teremtett neki. De el is födte költészetét a maga fényével, még az elfogulatlanok és értő szemmel nézők számára is csaknem lehetetlenné tette minden idegen szempontból mentes, tiszta, költői hatáson alapuló élvezetét. Nem az a költő igazi sikeres, ha sokan dicsőitik, ha nemzeti vagy politikai jelszavak lobogója lesz, hanem az, ha költészetét magáért, a maga művészi értékeiért szeretik, értik, ha mennél többen a maguk öntudatlan, néma érzésének öntudatra keltőjét ismerjék fel benne. Mennél dicsőségesebb, ragyogóbb a költő élete, mennél magasabb talapzaton áll a közönséges, egyszerű ember felett, annál nehezebbé válik erre az egyszerű emberre nézve, hogy személyes viszonyba lépjen vele, hogy magáévá tegye, hogy az önmaga visszatükrözését lássa benne.
Vörösmarty vagy Arany egyszerű, rendkivüliség nélküli élete valóságos szerencse költészetükre nézve. Az ő költészetük teljesen a maga belső erejénél, a maga fajsúlyánál fogva hat, tehát tisztábban, a maga természetének és értékének megfelelőbben is áll mindnyájunk előtt. Petőfi éppen életének rendkívüli voltánál fogva lett a rosszhiszemű, vagy tehetetlen tószt-eszthetikusok közprédájává, ezért alakult ki hamis, százféle félreértésen alapuló kép róla, ezért váltak leghíresebbekké és legtöbbet emlegetettekké azok a művei, amelyek a legkedvesebb hűséggel és legtöbb hiányossággal tüntetik fel költői szellemét és ezért szorúlnak háttérbe azok a vonásai és azok a művei, amelyek az ő megértése és megítélése szempontjából a legfontosabbak.
Viszont az az ingerült hang is, amely Szász Zoltán cikkén végigvonul - ő ezt bizonyára nem is veszi észre - végeredményben Petőfi életének rendkivüli nimbuszából fakad. Aki életével és halálával annyira megdicsőült, arról nagyon nehéz egyáltalán mérséklettel szólni, kritikával közeledni hozzá, bizonyos merészséget, sőt elszántságot kiván, bizonyos a priori szembeszállást a várható felzúdulással szemben. Mindez bizonyos izgalmat kelt kivált az olyan élénk dialektikájú és vitatkozásra mindig kész természetekben, mint Szász Zoltán, bizonyos csak-azért-is dacot, amely aztán az argumentumok túléles csoportosítására, a megvilágítás egyoldalúságára és a hangnak kelleténél magasabbra fokozására vezet. A hang akaratlanul is polemikussá válik és pedig sokakkal polemizálóvá s akinek sokakkal kell egyszerre vitatkozni, annál nem csoda, ha nagyobbat kiált a kelleténél. Még kevésbé csoda, ha az éles vita közben elragadja a hév és inkább a polemiáknak logikája vezeti, mint a higgadtságé. Nagyobb hangsúlyt vet a kelleténél azokra a szempontokra, melyek az ő álláspontja mellett szólnak, háttérbe szorítja, vagy mellőzi azokat, amelyekről érzi, hogy ellene használják fel.
Senki józan ízléssel nem fogja tagadni, hogy mint minden költőnek, Petőfinek is vannak elragadó szépségű versei mellett középszerűek, sőt egészen gyarlók is. Sőt ezek talán nagyobb részét teszik az ő költészetének, mint ahogy az más költőknél is szokott lenni. De vajjon ezeknek szempontjából kell-e őt megítélni, holott maga Szász Zoltán is kénytelen elismerni, hogy van «egy-két tucat nagy verse, amely Petőfit a mai leghaladottabb ízlésű emberek szemében is költővé teszi». Vajjon egyűkét tucat nagy vers olyan ignorálható quantitás, hogy számba sem kell venni egy költő arcképének megrajzolásánál? Különösen olyan költőénél, akinek egy pályája az ifjúság egynehány esztendejére terjedt , aki olyan életkorban tünt el e földről, amely a tehetséges kezdő életkora szokott lenni, amelyben a fiatal lélek tulajdonképen még csak készülődik, forr és alakul, hogy elérhesse a teljességhez, a tökéletességhez szükséges készséget.
Nézetem szerint akár pro, akár kontra, csak úgy itélhetjük meg igazságosan Petőfit, ha nem úgy szólunk róla, mint egy kész, befejezett egyéniségről, hanem mint egy forrongó, önmagával és a világgal még teljesen tisztába nem jutott geniális ifjuról, aki a neki jutott rövid idő alatt is a csodálatosan érett, nagyszerű költemények egész sorát hagyta maga után, de még nem vetette le teljesen a fiatalsággal s különösen a geniális írói szellemek fiatalságával velejáró forrongás némely zavarosságait. Ha valakit, akkor éppen őt kell a legkitünőbb művei szerint megítélni, mert az ő pályája nem csupán egy nagyszerű érték, hanem még inkább egy nagyszerű igéret is, amelyet, hogy nem válthatott be, az a magyarság s a magyar kultúra nagy szerencsétlenségeinek egyike. Ha annak az emlegetett egy-két tucat nagy versnek szempontjából ítélünk róla (az egy-két tucat alatt persze költői termésének legalább is jó harmadrésze értendő), akkor meg fog világosodni, hogy Petőfi is a magyar életnek és magyar irodalomnak ama nagyszámú töredék-emberei közül való, akik, ha nagyszerüt hagytak is maguk után, mégis nagyobbak voltak művüknél, nem juthattak el a teljes érvényesülésig. Huszonhat éves korában meghalt fiatalemberrel állunk szemben, - erről nem szabad sohasem megfeledkezni. Ami igazán értékes műve maradt, az költői szellemének nagyságát és gazdaságát - és a mi szempontunkból fődolog - fejlődésképességét mutatja, ami pedig benne - hogy Szász Zoltán igazságtalanul kiélezett szavait használjam, - alantasság, izléstelenség, egyenetlenség stb., az részint a költő fiatalságából ered s a korabeli kulturviszonyok, politikai szenvedélyek és sajtóbeli állapotok lerakodása, amelyek a fejlődéssel, az éréssel teljesen lehámlottak volna.
Huszonhat éves ifjúról van szó s ez már eleve igazságtalanná teszi pályájának összehasonlítását az ötvenöt éves korában meghalt Vörösmartyval szemben, abban az értelemben, ahogy Szász Zoltán ezt az összehasonlítást megcsinálja. Egy harmonikusan, teljes egészében kiépített pályát ilyen mereven szembeállitani egy sokat, rendkivülit igérő töredékkel, - valóban, a logikának is megvan a maga izlése s a logikának ez ellen az izlése ellen vét Szász Zoltán. Vörösmarty magasztalásával küzdeni Petőfi ellen, - erre a térre talán mégse kövessük Petőfi revideálóját, mert ezen a téren sem igazságot nem találunk, sem örömöt.
*
Ha nem tekintjük esztétikai megállapításoknak Szász Zoltán haragjának, mely egy rég elhalt emberrel szemben tulajdonképen érthetetlen, teljesen önkényes és egyáltalán védhetetlen expektorációit, - akkor azt kell mondanunk, hogy Petőfi ellen nem hoz fel egyetlen esztétikai szempontot sem, hanem ethnologico-szociologiai szempontokkal harcol ellene. Azt bizonyítja, hogy Petőfi egy kulturában alantasabb rendű ember-tipus megszemélyesítője, tehát nem nagy költő.
A szempont hamissága fölment e megállapítás valóságának vizsgálatától. Költőnél egyáltalán nem fontos az, hogy mit személyesít meg. »Nagyabonyban csak két torony lászik, de Majlandban harminckettő látszik. Inkább nézem az abonyi kettőt, Mint Majlandban azt a harminckettőt«. Ez a négy sor egy magyar paraszt bakának az érzés-tipusát személyesíti meg és hozhat fel valaki tizezer szociologiai, közgazdasági, történelmi, műtörténeti és még nem tudom miféle argumentumot a mellett, hogy bizony mégis csak szebb dolog Majland harminckét tornyát nézni, mint a nagyabonyi kettőt, mondhatja azt is, hogy ez a négy sor primitivül, cilivizálatlanul, barbáran, művészi rímek és szólamok nélkül van összeróva, - mégis csak igaz marad, hogy ebben az érzésben a magyar parasztlegény honvágya olyan elemi erővel, akkora szuggesztiót keltően és olyan tökéletes művészettel van megérzékítve, hogy mindenkiben, aki verset versnek olvas, okvetlenül megrezeg tőle a lelkében egy húr és vele muzsikál annak a szegény bakának a lelkével. Szóval, annak a szegény bakának lelkén annak a négy sornak az összerovása közben, talán csak egy pillanatra, talán az életben soha többet vissza nem térően, egy nagy költő szelleme suhant át.
»Megy a juhász szamáron«. Ez is egy roppant primitiv, egyszerű dolog, egészen annak a majlandi bakának szinvonaláról való, mégis több élet, drámai mozgalom, melódia, - szóval több művészet van benne, mint akármilyen kulturával átitatott, de költői tehetség nélküli embernek egész könyvtárnyi könyveiben. A költészet, mint minden művészet, a kifejezés művészete, amelyben a kifejezni való csak másodrendű dolog. Aki a másodrendű dolgot tolja az elsőrendüek elébe, az annyira eltávolodik a dolgok lényegétől, hogy vitatkozni is alig lehet vele.
Vagyok annyira optimista, hogy még mindig reméljem, hogy lesz idő, amikor végre mégis csak akad időm és erőm, hogy hozzányuljak Petőfihez, ahhoz a problémához, amely szüntelenül izgat, amióta irodalomról gondolkozni tudok. És ekkor talán ki tudom majd fejteni, mennyire meghamisítják Petőfit azok, akik mint sajátlagosan népies költőt állítják be. Szász Zoltánt is arra viszi ellentmondási szenvedélye, hogy meggondolás nélkül utána menjen ebben a tekintetben azoknak, akikkel máskülönben a legteljesebb ellentétben áll. Petőfinek a népies nem volt programmszerű élet-stilusa, hanem csak költői produkciójának egy epizódja, melyhez utólag csinált politikai izű programmot s amelyen pályája legvégén már túl is jutott. Nem volt népköltő a szónak igazi értelmében, - hogy a Szász Zoltán szótárából való szóval éljek - kultur-költő volt, aki egy időben népi formájú és tartalmú költeményeket is írt, még pedig utolérhetetlen tökéletességüeket. Költészetének ez azonban csak egyik színét adja, nem pedig jellemét, mert költészete nem a népdalok, hanem a Szeptember végén irányában haladt tovább. Igaz, a korabeli magyar kulturából indult ki, de ez épen amellett szól, hogy igaz költő volt, mert költő nem indulhat ki semmiféle elméletileg elgondolt, vagy tőle távol álló kulturából, amelynek legfeljebb felületes hatása lehet rá, hanem csak abból a kulturából, amelyből kisarjadzott, amelyben a gyökerei vannak. És nem igaz az, hogy a magyarságnak csak alsóbb rétegeihez fordul, sőt éppen azért nagy költő, mert népének egészét, összes társadalmi és kulturabeli rétegeit foglalja magában.
*
Szász Zoltán ellenséges indulattal nyúl Petőfihez. Ez az ellenséges indulat elveszi a jogát attól, hogy egyáltalán hozzányúlhasson. Az egyetlen út, amely egy költő megértéséhez vezet: a szeretet útja. Aki gyanakvással, rosszindulattal, szeretetlenül szól a költőről, annak nem is lehet róla meghallgatásra érdemes mondani valója.