Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám · / · FIGYELŐ
Bajza minden tekintetben érdekes egyénisége az irodalmi reformmozgalmaknak. Sokkal kisebb költő és hasonlíthatatlanul jelentéktelenebb gondolkodó, mint Kölcsey s mégis agilitásánál és Kisfaludy Károly halála után irodalmi vezérségénél fogva sokkal inkább hat irányítólag és termékenyítőleg irodalmi életünkre, mint ő. Szerencsés időben lépett fel, mikor a tenni vágyás politikában irodalomban nem rettent már annyira vissza az ostoros kritikától s a fiatal írók mögött nagy, lelkes közönség állott, amely átérezte nemes intencióikat, tanulni és művelődni akart velük s örömmel nézte, ha kemény csapásaik alatt megporzott az öreg konzervatívok elaggott fegyverzete.
Az irodalomtörténet-írót Bajza életében elsősorban a romantikával való viszonya érdekli. Ő a Kisfaludytól megindított magyar preromantikának vezető alakja volt, lelkében és gondolkozásában s az ezeket visszatükröző műveiben azonban közelebb áll a klasszikusokhoz. Költészete érzelmeinek inkább értelmi visszhangja, melyből hiányzik élményeinek, impresszióinak közvetlen megnyilatkozása. Kritikusi analízissel tépázza az életből fakadó benyomásait s azt hiszi, hogy azokat az élettől megfosztva, már eszményítette is, holott csak elszíntelenítette s elvont fogalmakkal való rímes játékká laposította. Mint költő nem volt romantikus, mert lelke nem nyílt meg élvező vággyal az életjelenségeknek és szívével már csak akkor ért el valahová, ha már esze előbb renddé szisztematizált ott mindent. Prózájában inkább érvényesült egyénisége, nagy analizáló képességével hamar észrevette a hanyagul kezelt részletekben felbukkanó legbelsőbb és legtitkosabb ösztönöket, gondolatokat és rátalálva az alapra, a rosszul felépített érvek maguktól hullottak szét s az ellenfél kegyetlenül pőrére vetkőztetve látta magát. Az analizálás amennyire ártalmára volt költészetének, annyira erősítette, szinesítette és elevenítette polémiáit. E polémiák harcoló modorában, az igazság és eszményei szenvedelmes védelmében mutatkozott ő egyes-egyedül romantikusnak. Harcoló ember volt s a szabadságnak oly nagy rajongója, hogy a politikában eljutott egészen Kossuthig, holott esztétikai világnézete, melyet Herder és Lessing művei alakítottak ki, sokkal közelebb állt Kazinczynak, mint a negyvenes évek íróinak elveihez. Mint átmeneti kor emberében sok szál fut benne össze s mint nem önálló, teremtő tehetség eszméivel a kipróbált értékű múlthoz kapcsolódik, jelene csak azok érvényesítésében és érzelmeivel való áthatásában befolyásolja.
Farkas Bajzáról írt életrajzában igyekezett Bajza egyéniségének e jellemző vonásait kiemelni, működésében mint ható és karakterizáló erőket megfigyelni s a korviszonyok elég alapos, objektív és áttekintő ismeretével értékelni. Könyve első részei a sikerültebbek, azon fejezetekben azonban, hol kritikai működését és vezető szerepét tárgyalja, fáradtnak látszik, megelégszik a tartalmi ismertetéssel és minduntalan szükségtelen kitérésekkel rontja jellemzése folyamatosságát. Egyébként műve, eltekintve egypár egészen jelentéktelen és hasztalan fontoskodással tárgyalt részlettől, sem új dolgot nem nyújt, sem új szempontokat nem ad s előadása is, mikor már kevésnek érzi közlendőit, modorossá válik, amivel éppen a nagyközönségnek, melynek könyvét szánta, szegi kedvét legelőbb.