Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám
»Hej, korcs utód díb-dáb toprongyos,
Te koldusbotra rendelt céda,
Lányok ölébe hulló préda,
Nem tudsz te mást, léhán fütyölni!
Agyad szived és lelked lompos.
Nem tudtál lelket örökölni,
Sohasem fogsz fenntündökölni,
Hej korcs utód, díb-dáb toprongyos!
Apáid hej s bámulj te gyatra!
Apáid haj s megnyald a szádat,
Álmodni sem tudsz oly csodákat,
Mi nékik »gyerekjáték« volt csak.
Ha bajra mentek büszke hadra,
Csakis mászás fejszét csapkodtak,
Foguk közt turkkal táncot roptak...
Apáid hej, haj, hó te gyatra!...
Te itt csak kushadsz, ázol-fázol,
Hajnalig görnyedsz lámpa mellett,
Begöngyölöd bús-rongyos melled
S olyan vagy, mint a síri rém!
Ha nem ebédelsz, vacsorázol
S órakondulás idején
Holtabb vagy, mint a síri rém.
Rázós fejed ijedten táncol!«
Óh jaj, hát ez nem szent vérhullás?
S mert emberibb minden egyébbnél
Nem istenibb az ősökénél?
Az én időm nem szent idő?
Hitért, fajért holttá bénúlás ...
Malaszt nincs ebben? Nincs erő?
Nem hős dolog a rossz tüdő?
Hősebb az ős, a hejjehujjás?