Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám
Esztendőkig tusakodott a halállal, mely azután hirtelen megrohanta és legyőzte. Nem volt szentimentális ember az élet-halál dolgában, nem is panaszkodott sohasem a korai elmúlás sejtelme miatt. Pedig maga is tudhatta az utóbbi esztendőkben, hogy már közeledik feléje a rettenetes árnyék, a távolban meglebbent a halál szárnya. Ilyen erős embert még sohasem láttam! A teste napról-napra jobban összetöredezett s valósággal vonszolta már sovány alakját egyik íróasztaltól a másikig: lelkének erejét mégsem bírta megcsökkenteni a testbéli erőtlenség. Úgy látszott, hogy mentől jobban gyöngült a teste, annál jobban megerősödött a szelleme, annál finomabbak, komplikáltabbak és művésziesebbek voltak a gondolatai. Micsoda rettenetes idegfeszültség hatása lehetett ez a gondolkodásbeli finomság! Ezt az állapotot csak azok ismerik, akiket valamelyik múzsa szerelmével vertek meg az istenek, ezért még hibáiban is másképpen kell megítélni a nagy emóciók embereit. Jaj annak, aki megízlelte már ezeknek a nagy emócióknak kínos gyönyörűségét s nem tud többé szabadulni tőle, jaj annak, akit az a vágy lepett meg, hogy szétszórja mások számára azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyek lelkében fakadtak. Örökké keringenek ők a föld felett lebegő áramlatokban, mint Dante poklának szenvedői. Emlékeztetnek ők az őszi fára, melytől a szellők el-elcsalogatják a leveleit, míg végre kopaszon marad. Átengedte mindenét, ami a tavaszhoz fűzte. De vajon nem éppen ebben az átengedésben van-e a legnagyobb gyönyörűség? Cholnoky Viktor a maga nagy emóciói közben irogatta azokat az írásokat, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy a munkában, amit végzett, nagy szerepük volt az idegek feszültségének, az érzések fokozódottságának és a képzelődés izgalmának. Akarata olyan nagy volt, hogy ez idegfeszültség okozta nagy izgalomban sem veszítette el soha judiciumát s nagy tudásával, okosságával mindig a helyes útra kormányozta az agyában röpködő gondolatokat. Nagy része volt ebben a kormányzásban a szívének is. Mélyen érző, nagy szíve volt, olyan, amilyen nélkül nem is lehet valaki igazi író s talán nem is vállalkoznék arra, hogy feleméssze testét, lelkét a mások tanítása és gyönyörködtetése végett.
Minden tekintetben íróegyéniség volt Cholnoky Viktor. Majdnem tizenöt esztendeig dolgoztam vele együtt s alkalmam volt rá, hogy megismerjem lelkületét és gondolkodásmódját. Mikor Veszprémből Budapestre került és a »Pesti Napló«-nál megkezdte a munkásságát, azonnal elárulta, hogy addig milyen nagy szenvedéllyel foglalkozott mindennel, amitől tudásának növekedését várta. Veszprémben is újságíró volt s hamarosan belenevelődött a fővárosi szerkesztőség munkájába és két-három év múltán mint segédszerkesztő vezette az újságot éjszakai utján. Emlékezem rá, hogy eleinte kissé bátortalan volt és nem is gondolt arra, hogy írói tehetségét is érvényesítse. Az volt a vágyódása, hogy kitűnő újságírónak ismerjék el. Ezt az elismerést hamarosan megkapta. Nagy nyelvismerete révén figyelmesen tanulmányozta a külföldi újságokból a külföldi politikai viszonyokat és a legjelentéktelenebbnek látszó éjszaki táviratból is ki tudta hámozni az esemény súlyát, jelentőségét. Minthogy most mint újságírót jellemzem, meg kell emlékeznem az egyik érdekes sikeréről, amelyre annak idején maga is nagyon büszke volt. Valami furcsa nevű indiai szél megérkezését jelentette három szóban egy kalkuttai távirat. Csak a szél neve volt megemlítve, meg a megérkezése, szélvoltának jelzése nélkül. A többi szerkesztőségben nem tudtak mit csinálni ezzel a távirattal s vagy eldobták vagy megjelentették úgy, amint jött. Cholnoky Viktor azonban azonnal kitalálta ennek a táviratnak a jelentőségét s nagy cikket írt belőle. Megállapította, hogy ennek a szélnek az idejében való megérkezésétől szokott függni az indiai rizstermelés, minthogy pedig a szél idejében megérkezett, nem kell félniök India lakóinak az éhhalál rettenetes pusztításától. Számítása - megfigyeltük - jó volt, abban az esztendőben nem volt éhínség Indiában. Másnap Cholnoky Viktor mosolyogva nézegette a többi újságot s szelíd humorával jegyezte meg: »Még jó, hogy a szelet valami indiai maharadzsának nem nézték és hozzá nem tették a távirathoz, hogy az uralkodó a pályaudvarról egyenesen a palotájába hajtatott«.
Megemlítette egyszer, hogy Veszprémben megjelent egy novellás kötete »Füstkarikák« címmel. Mondották neki, hogy miért nem ír ezután is novellákat. »Nem tudok novellát írni« - felelte, nem is sejtve még akkor, hogy esztendők múltán mint kitűnő novellaírót fogják emlegetni. Hogy is mondják a jó öreg iskolai irodalomtörténet-írók a pályájuk kezdetén próbálkozó írókról: »Az író még keresi önmagát«. Így kereste önmagát Cholnoky Viktor is, közben folytonosan tanulgatva. Nem kötötte le magát semmiféle szaktudáshoz, mindenből azt vette ki, ami neki legjobban megtetszett, aminek legjobban vehette hasznát gondolkodásának munkájában. Az író tudása csakugyan más, mint a szaktudósé, másképpen is kell megítélni. Lehet, hogy ez a tudás nem olyan alapos, nem is terjed ki minden aprólékosságra, de alkalmasint praktikusabb, mert csak magukból az eredményekből vonja le a következtetéseket. Ezt megfigyelhettük Cholnoky Viktor tudásában is, mely igen jól, illeszkedett bele irodalmi munkásságába és sok elmés gondolatnak, következtetésnek lett a szülője. Akkoriban, amikor Cholnoky Viktor megkezdte budapesti újságíró pályáját, még jobban össze volt keveredve az író és újságíró hivatás, mint manapság. Az írók el voltak helyezkedve szerkesztőségekben s legnagyobb részük nem is végzett ott más munkát, csak újságíróit és azt mondhatnók, csak mellékesen foglalkozott az irodalommal. Csak a tárcarovatban, meg néhány szépirodalmi lapban közölhették irodalmi munkáikat. Egyszerre azonban történt valami, aminek mégis volt valami befolyása arra, hogy az újságírókból is kitörhessen az író magában az újságban. Nagyot lendült az újság üzlet és a lapkiadók kezdtek egymásra licitálni az oldalak számában. Nagyobb lett az újságok terjedelme és több kéziratra volt szükség. Más országokban a sajtó egészséges fejlődése azt eredményezte ebben az esetben, hogy megszaporodtak az újságokban a tudósítások, több lett a távirat, bővebb az értesülés. Nálunk másképpen segítettek a bajon. A tudósítás, a távirat drága, nagyon sok pénzbe kerül, nem fizetődik ki. A lapkiadók tehát elmélkedő, tudományos és más mindenféle otthon megírható cikkekkel növeltették meg a megnagyobbodott újság tartalmát. Ilyen módon a szépirodalmi lapok tartalmát is beleolvasztották a politikai napilapba és sok újságírónak kedvezett ez az alkalom arra, hogy írói tehetségükkel is feltűnést keltessenek. Tudnunk kell ezt, hogy megérthessük Cholnoky Viktor sajátságos írói pályáját, mely valóságos összekeveredése volt a szépirodalomnak és az újságírásnak. Cholnoky Viktor is részt vett a nagy »cikk-szükséglet« kielégítésében s ekkor tűnt fel stílusának szépségével, fordulatosságával és nyelvének tiszta magyarosságával. Már akkor mutatkozni kezdett az irodalomban a reformálás vágya s Cholnoky Viktor is azonnal csatlakozott azokhoz a modernségtől áthatott írókhoz, akik a nagy átalakulást sürgették. Felfedezték. Ekkor már - ha jól emlékezem - harmincnégy éves volt. Az volt a szerencsétlensége, hogy későn fedezték fel tehetségét, amikor már kissé meg volt gyöngülve a sok éjszakázástól. Újult kedvvel fogott ezután írói munkásságához s minthogy sokfelé kellett írnia cikket, a kimerülés ellen azt cselekedte, amit sok más művész és író, izgató szerekkel űzte el idegeiről a lanyhaságot. Egyébként nagyon könnyen dolgozott Cholnoky Viktor s csak ez magyarázza meg, hogy törékeny testével ennyi munkát volt képes elvégezni. Első felfedezői között volt Osvát Ernő szerkesztő, az ő lapjaiba hosszabb időn át írt cikkeket, novellákat. A »Hét« számára Kóbor Tamás fedezte fel, állandó munkatársa maradt ezután e lapnak haláláig. Közben kilépett a Pesti Naplótól s egy ideig politikai cikkírója volt »A Nap«-nak. Három évvel ezelőtt tért vissza a »Pesti Napló«-hoz és itt írta azokat a mély gondolkodásra és tisztult világfelfogásra valló cikkeket, amelyek azután »Beszélgetések« címmel jelentek meg külön kötetben a »Modern Könyvtár«-ban. Ez volt Cholnoky Viktor újságíró pályája, így vált íróvá is.
Írói pályáján előbb elmélkedő cikkeket, tudományos megbeszéléseket írt, közben színdarabokat és regényeket fordított magyarra angolból, franciából. Novellákat is kezdett írni, de ezeket előbb bátortalanul, mert azt hitte, hogy első novelláskötetének a »Füstkarikák«-nak sikertelensége eltiltotta őt ettől az irodalmi műfajtól. Nem remélte itt a sikert, pedig azután éppen a novellái révén volt része a legnagyobb elismerésben. Negyvenhárom éves volt már, amikor az első novelláskötete a »Thammuz« című megjelent, utána ebben az évben másik novellagyűjteményét is kiadta a Franklin Társulat »Az Alerion-madár vére« címmel. E kötetek között különösen az előbbi keltett nagy feltűnést merész tárgyú, hatalmas képzelőtehetségre és nagy tudásra valló novelláival. Későn való felfedezéséért csak azzal vigasztalódhatunk, hogy akkor kezdte kutatni az emberi lélek sejtelmeit, amikor már maga is megismerte az életet. Nálunk szokatlan az ilyesmi, iróink már karriert szoktak csinálni harminc éves korukra s nem epednek olyan sokáig a dicsőségért, mint szegény Viktor. A sors legalább megadta neki azt az elégtételt, hogy a halála előtt való években megkapta a dicsőség koszorúit. Novellái, habár tárgyuk néha szétfolyó egytől-egyig értékes művek és meg fogják őrizni emlékezetét az irodalomban. Képzelőtehetsége hatalmas volt és embereit mesteri módon tudta jellemezni, előadásának tisztasága és elegáns egyszerűsége is mesteri kézre vall. Akár a Balaton környékéről, akár idegenből veszi tárgyát, mindég magát az általános emberi tulajdonságokat látja meg és festi meg meseembereiben. Ezért olyan megragadóak és szívünkhöz olyan közel férkőzőek a novellái. A soraiból kiáradó hév mutatja, hogy égő lélekkel, izzó képzelettel vetette azokat papírra, s mialatt ezzel felhevítette a mi lelkünket, maga elégett, megsemmisült édes kínokat szerző belső tüzében. Mesemondása közben mesévé vált maga is a halál örök csendjében, s amilyen szerény ember volt, talán rosszul esnék neki, ha tudná, hogy most mesélünk róla. Csak azt óhajtaná, hogy gondoljunk rá szeretettel az éjszakai munka magányos, csöndes óráiban, itt a szerkesztőségben, amelynek asztalánál érezte magát legboldogabbnak. Szobája ajtaján még ott függ a kiragasztott papíros, melyre maga írta reszkető kezével: »Csöndet kérek.«