Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám
Két oszlop volt benn csupa szín tükörből
Mely minden arcot végtelenbe vesztett.
Beléje hulltak nyomtalan az estek,
Mozgások, lángok. Fényes fejér körből
Gyűrűket aggattak rá villamlámpák.
El és feltüntek messze tüzek benne
Ehullámlott fák, házak sziluetje
Kocsik elsiklottak, fekete bárkák.
Ott ültem én sarokban. Keskeny asztal,
Mélyöblű karszék, csillogó pohár víz,
Mint alvó falut lopva megnőtt árvíz,
Úgy rámlepett e sugárzó magas fal,
Mutatott prémet, rongyot és rubintot,
Asszonyvonal benne reszketve ringott,
Gyűrt homlokot, harapott forró szájat
Láttam s vérből, kártyából épült várat.
Futott a hab már kristályok szegélyén
Sárga narancsok, mint roppant topázok
Szine ezüstben s halványkékben ázott,
Amint ültek a karcsú tálak mélyén,
Egy pamlagon kényesen hátravetve,
Formás fejét, vakitón felnevetve,
Mint exotikus virág zöldbe kékbe
Nyitott egy asszony vakmerő szépsége.
Mint sárga foltok a zsidó-kabáton
Künn lomha lángok tarkázták az éjet.
Szemem a messzi semmiségbe révedt.
Láttam magam hanyatt a vetett ágyon.
És ő fűzőjét füzte. Egy szalagja
Szélét fehér foga közé harapta,
S hogy le ne csússzék friss habos szoknyája,
Mezitlen lábát feltette az ágyra.
Kopott kis pesti lányok, hogy kinyilnak
A csók után. Szemünkben bárha lány még,
Az a vészes félőrült vad csillám ég,
Amelylyel ölni és ölelni hínak.
Alélni így az esti kávéházban,
Elélni kócosan, meddőn hiában,
Ajaj. Nem adni holmi kincsér,
Hogy ösmer a sötét bizalmas pincér.
A körúton ájulva bandukolni,
Számolgatni a kevés pénzt csörögve,
Tavaszi friss föld, szagos kert, holmi
Megenyhűlés - de elváltok örökre!
Kajsza ágú akácok bús tanyán,
Törzsötökbe lelkem mért oltanám,
Elfínomodtam. Aj, mért is verekszem,
Milyen tiszta és drága két gyerekszem.
S mintha ajtó csattannék, éles körbe
Rajzolódik lelkembe hintás játék,
Autóra gondoltam, benne prémes nőre,
Ki vár s az út hűs havason csillámlék,
Friss szájára, szemére, bélelt palotára,
Hol haját bontja óva gyors komorna,
Kevély lábam fehér nyakán tiporna,
S rágyujtottam ideges hahotára.
Lenyeltem a keservet és a füstöt
Mint kártyás nyert pénzt egykedvűn begyűrtem
Azt is, hogy az erdőkből elkerültem
És türnek itt, acélpénzt az ezüstök.
Nem kellek senkinek. Oh óriási város
Mint utcáidon a páros futó sínek
Úgy fut át rajtam a kettős hideg:
Körös partja utja. Itt lélek, utca sáros.
Bosszantani jár itt a sok ember előttem,
Mert arcukat csak egy nézésem érje,
S már mint a szemetet a lichthof mélye,
Tudatom befogadja őket felelőtlen,
Tűrnöm kell majd, hogy késő éjféltájon,
Lelkükkel kárpítozza magát bizarr álmom,
S hagyja tükörként lelkem végtelenje,
Hogy magát bárki megfüröszsze benne.
A lámpákat leoltják, dermed a tükör,
Eltünnek nyomtalan testek és az estek,
A szögleten kósza dunai szél keres meg,
És úgy dalol a fákba, mintha hegedüből,
Ellopta volna. A csillagok beülnek,
A hegyekbe s már álomra terülnek ...
Feltüröm fázlódva kabátomat állig,
S meg sem állok egy másik kávéházig.