Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám · / · Szász Zoltán: Petőfi revíziója
Aligha van érzelem, mely az annyi szempontból meghasonlott, oly sok ellenséges táborra oszlott magyarság oly nagy részét egyesítené egyetlen hitközséggé, mint a Petőfi iránt érzett korlátlan, benne a magyar irodalom legnagyobb vagy legalább is bármelyik költőtársával egyenrangú költőt látó lelkesedés. Az alföldi magyar paraszt nemcsak megvásárolja s elolvassa a ponyvaregény stílű »János vitézt«, de ami több, dalol egy csomó Petőfitől származó népdalt, anélkül, hogy tudná kinek a szerzeményét énekli. S a polgárság apraja-nagyja, március idusáért vagy május elsejéért lelkesedő siheder hada s szerelmi érzelgésekért epedő leánynépe szintén rajong érte. Tátongó politikai ellentéteket is egyesít, magáénak vallja az Ausztria-Bécset gyűlölő függetlenségi s az uralkodó osztályok kizsákmányoló politikáját felpanaszló szociáldemokrata egyaránt. Sőt művészi iskolák és érzésmódok választó falain is győzelmeskedik, az egyszerű, fejletlen vadvirágszerű költészet híveinek lelkesedését Petőfi iránt még a legelszántabb modernek se szokták túlzottnak deklarálni.
A magyar közszellem dédelgetett kedvence Petőfi, az emberek óriási többsége számára a költők költője, kritikátlan chauvinisták szemében egyenesen a világirodalom legnagyobb lírikusa, a hivatalos irodatomtörténetírás számára pedig egy oly új költői irány megindítója, mely legmagasabb színvonalra emelte fel a magyar költészetet. Primadonnája ő a magyar irodalomtörténetnek, bálványozott költészeti cigányprímása a magyar kedélynek. Nevének említésére még a rátartósabbak is lemondanak a bírálat jogáról s az elismerő indulatszavak, az »aha és roh«-k eregetésére térnek át. Petőfi ma már tényleg kritika fölött állónak látszik, félistenként, pogány szentként, bálvány-fogalomként él az emberek tudatában. S a szívek és elmék eme rajongásszerű hódolata szobrokat, könyveket, könyvsorozatokat, egy nevét viselő irodalmi társulatot s egy emlékének emelt, az ő kultuszát szolgáló Petőfi-házat teremtett meg. Népszerűség és intézményekben megnyilatkozó elismertség tekintetében tehát valóban egyetlen költőnk se vetekedhetik vele. Se Vörösmarty, se Arany, ha tehát a siker az érték mértéke s a nagyság megállapítója, akkor Petőfi tényleg a legértékesebb és legnagyobb magyar költő.
Szerencsére - vagy talán sajna - az elterjedtségben és közismertségben megnyilatkozó sikert nem illeti meg okvetlen ilyen fajtájú esztétikai jelentőség. A népszerűség minden esetben egy alaposan megvizsgálandó, forrásait s elterjedtségének rétegeit illetőleg kikutatandó s csak ezután értékelendő hódítás. Mert kérdés, vajon valóban mindig magának a költő műveinek szól-e a népszerűség teljessége s vajon maga a nép, illetőleg az a csoport, réteg, osztály, melynek elismerő ítélete ez a széleskörű kedveltség, esztétikailag elég fejlett-e ahhoz, hogy a legmagasabb elismeréseket adományozhassa? Ez a látszólagos kritika-fölöttiség tehát az igazi előítélet nélküli, a népítéleteket, bár épen nem mindenáron fitymáló, de azért még mindig nem isten szavának tekintő ember szemében egyáltalában nem teszi oktalan különcködéssé Petőfi tekintélyének felülbírálását. Sőt, épen most, amikor bizonyos jelenkor irodalmi mozgalmak ellensúlyozásául Petőfi kultuszát különösen vadul lobogó orrfacsaróan füstölgő lángolásra igyekeznek szítani, nagyon időszerű is ennek a költőnek a revíziója. Megkísérlem tehát ezt, bár tudom, hogy ellenszenvet, sőt esetleg korholást fog ébreszteni ez az igyekezetem. Miként léghajó utazások előtt a szelek járásának előzetes kifürkészése céljából kísérleti gömböket bocsátottak a magasba, én is rövid újságcikkekben már föleregettem a kifejtésre kerülő vélemények egyikét vagy másikát. Jeleztem, hogy Petőfi túlbecsülését Arany és Vörösmarty rovására vagy legalább is az ezeknek kijutott elismeréshez viszonyítottan, kétségtelennek látom. A hatás az volt, hogy nyilvánvalóan fejletlen ízlésű emberek felháborodtak. Több kinemesedett esztétikai érzékű olvasó ellenben egy homályosan érzett s félénken rejtett véleményének kimondását látta kis cikkeimben. Érdemesnek tartom tehát e kiváló költőnk értékének részletes revízióját megkísérleni.
*
Mielőtt azonban megkezdeném Petőfi kellő értékre való leszállítását, igyekszem megmagyarázni mostani túlbecsültségét. Mert hiszen kétségtelen, hogy ez a féktelen rajongás, ez a szertelen csodálat nem valami ötletszerűleg jelentkezett s a néplélektan tőrvényeit feldöntő értelmi járvány vagy ízlésbeli meghibbanás, hanem egybefügg Petőfi költészetén kívül fekvő, de az ő értékelésére érthető okokból ható körülményekkel.
Legelső ezek közt magának a költőnek élete. Mert válóban, míg Petőfi költői termelése, bármennyi szépséget zár is magába, szerintem egyáltalában nem az a minden kritikát lefegyverző s a rajongási áriák magas c-it megkövetelő csoda; amilyennek majdnem az egész közvélemény tartja, az élete tényleg egy oly megragadó tünemény, mely az érdeklődés és elragadtatás legszélsőbb kitöréseit is indokolttá teszi. Értékesebb költői termelés igen sok van a világirodalomban, nem egy a magyarban is, de megkapóbb élet alig. Bármily ismert, ezerszer tudomásul vett légyen is ez a rendkívüli költő-pálya, mégis minden újabb átgondolásakor elámít és megráz, s bizonyos, hogy bárkit, a költészettől s a magyar irodalomtól lelkileg még oly távol álló, sőt emberi sorsok, költői tragikumok iránt még oly közönyös lelket is rokonszenvre, sőt lelkesedésre indít ennek az életnek megismerése. Alacsony, szinte jobbágyi sorból sötét sihederkori nyomorgáson keresztül páratlan meredekségű ívben felemelkedni a költői dicsőség még alig elért magaslatára, egész fiatal emberként belesodródni egy tömegmozgalom fergetegébe s a szabadságért s hazáért írt költemények beli fogadalmakat megpecsételni a csatatéri halállal - oly káprázatos és megrázó, az izgató és megható motívumokban gazdag élet ez, amilyennél hatásosabbat a legnagyobb költő se tudna kieszelni. Alacsony származás, gyermekkori nyomor, korai siker, féktelen szerelmek, egy nagy, beteljesülő, de elboruló szerelem, naiv rajongás egy forradalom igazáért, megéneklése, sőt megjóslása saját csatatéri halálának s végre nyomtalan elkallódás egy erdélyi csata katasztrófájában, ám a halál idejének s az elporladás helyének biztosságát se juttatván az utódoknak, a titokzatos eltűnés homályába vonta a hős költő fiatalkori elvesztét - mindez a megrázó és lelkesülő mozzanatok oly sorozata, mely, pláne néhány fiatalkori, harminc év alatti életévbe összetorlódva, a költő életét a legkivételesebb emberi sorsok közé emeli. Petőfi összalakja, élete tehát tényleg sokkal hatásosabb minden magyar költőénél, sőt a legtöbb világirodalmi nagyságánál is. Mily üresnek, jelentéktelennek tűnik fel ehhez képest Vörösmarty életének szelíden csörgedező s csak a végén egy kis forradalmi vértől s alkoholista iszaptól megzavarodó patakja avagy Aranynak majdnem eseménytelen, falusi kiskörűségben kezdődő és nagyvárosi elvonultságban végződő életfolyása?
Egy költő esztétikai rangjának megítélésénél azonban épp úgy el kell vonatkozni életének érdekességétől, amiként műveinek lélektani megértésénél életét minél alaposabb figyelemben kell részesíteni. A költői mű hasonló az oly gyümölcshöz, amely elvált a fától, a benne rejlő értékek adják meg a jelentőségét, sőt termő fájának a gyümölcstenyésztési rangját is, s nem az, hogy a fa vadregényes helyen állt-e vagy valami közönyös zugban, évtizedekig élt-e vagy egyik legelső tavasza alatt villám hasította-e ketté!? Mikor tehát egy költő nagyságáról, esztétikai rangjáról van szó, el kell tekinteni az életében, sorsa külső tényezőiben rejlő hatásos elemektől s úgy kell ítélkezni, mintha ezek a kritikus számára ismeretlenek volnának. Az átlagemberek erre képtelenek s ép ezért a költő vagy művész élete hol a művészeknek kedvező, hol ártó irányban befolyásolja ítéletüket. Heine jellemének állítólagos hibái, ócsárló, sőt rágalmazó hajlama, viszonya Lajos Fülöp kormányához nagyban hozzájárult ahhoz, hogy erényeskedő, sőt farizeuskodó németországi kortársai, de meg ma is sok tútszigora erényvédő elítélje, sót üldözze költészetét. Paul Verlaine bizarr csavargó élete, melyet egy szabályellenes, sokak szemében förtelmes nemi viszonyból származott konfliktus némi fegyházi tartózkodással is érdekesített, szintén nagyban fokozta költeményeinek vonzóerejét, szuggesztív hatását s így világsikerét. Oscar Wilde földi pályafutása pedig, ez a sistergően felemelkedő, tündéri csillagszórásban megkoronázódó s egy sötét, bűzös botrány-pör pernyéjébe szétfoszló rakéta-élet, mint valami iskolai példa bizonyítja azt, hogy a költő élete mennyire s több irányba is befolyásolhatja a költő műveinek értékelését, az angol közönség az ember viselt dolgai miatt ridegen félrelódította érdekköréből az egész Wildét, művestől, mindenestől, a szárazföldi közönség pedig, megint csak a nagyszerűen foszforeszkáló, de aztán saját bizarr sarába fulladt kéjencélet izgató szuggesztiója alatt néhány év tartamára modern klasszikussá emelte a readingi fegyház kényszerlakóját. Olyan nyilvánvaló, biztosan érvényesülő szabály a közönség érdeklődésének felcsigázódása az érdekes élet hatása folytán, hogy számító írók és művészek tudatosan rendkívülivé, szokatlanná, sőt olykor megbotránkoztatóvá stilizálják egészéletüket, az öltözködéstől kezdve egész szeretőik megválasztásáig.
Míg azonban az említett példák kétes hatású, sokak szemében éppen ellenszenves életeket idéztek fel, Petőfi sorsának regényessége majdnem csupa vonzó és pedig mindenkire, a legkülönbözőbb érzésmódú és világfelfogású egyénekre nézve egyaránt rokonszenves elemekből áll. Az élet érdekességének befolyása a művek megítélésére az ő esetében minden irányban kedvező. Csodaszerű élete nagyszerű fénnyel árasztotta el egész költői termelését s ezt a valóságnál ragyogóbbnak mutatja.
De nemcsak Petőfinek, az embernek páratlan érdekességű élete és halála idézte elő Petőfinek a költőnek túlbecsülését, hanem magának a költőnek sajátos és műveiben megnyilatkozó lelki alkata is. Sokszor mondták és mondják, hogy Petőfi a legmagyarabb költő, nem akarok most a nemzeti jelleg problémájának tárgyalására reátérni s ennek a közhelynek taglalásába se fogok. Ha azonban ennek a faji alapú kedveltségnek a kérdését elintézetlenül is hagyom, szükséges viszont, hogy itt egy más természetű összeillésre rámutassak. S ez nem más, mint az összhang, a Petőfi költészetében megnyilvánuló érzés, ízléses gondolkodásmód s a fellépése idején, sőt az egész tizenkilencedik században élt magyarság művelődésbeli, főleg pedig a költészet iránt való fogékonyság terén elért fejlődési foka közt. Ha tehát nem helyes s téves fajelméleti értelmezésre alkalmat adó kifejezés az, hogy Petőfi a legmagyarabb költő, igaz viszont az, hogy ő a magyaroknak leginkább való költő. Petőfi a jó és rossz lélektani tulajdonságok oly vegyülékét képviseli, amely megfelel a magyarság szellemi vegyi alkatának is. Legjellemzőbb költészetére nézve bizonyos barbár féktelenség, sőt salakosság, melyet magasabb rendű, kifinomult művészi érzék ritkán szabályozott s tisztított meg, nos a magyarság átlaga is Petőfi korában főleg de azért ma is, költészeti szempontból ilyen barbár s a magasabb rendű, kifinomult kitisztult költészet iránt meglehetősen közönyös. A mi közönségünk és pedig még annak elitje is, a művészi ízlés oly fokán áll, amely nem tudja méltányolni egész teljében igazi nagy költőinek artisztikus színvonalát s kedélybeli érettségét. Petőfi egy tipikus fiatal ember; a fiatalság azonban éretlenséget és barbárságot jelent. A magyar műízlés pedig általában is éretlen és barbár. Petőfi tehát neki megfelelő költő volt. Természetes, hogy méltánylásra találtak azért nálunk más költők is, Vörösmarty nagyságát éltében elismerte az egész ország. Ez a dicsőség azonban nem volt azért a tömeg szívén való közvetlen pihenés. Vörösmarty inkább csak a felsőbb osztály, a jobbmódú nemesség költője volt, akik számára zengte a »hős apák« dícséretét s akik közelebb is érezhették magukat az ő emberfölötti erőteljességű és nemességű bajnokaihoz, mint az elnyomott, szegényes életű gazdagabb szépségeket még képzelődésből se ismerő paraszt, falusi kisnemes s más alsóbbrendű népség, akiket Petőfi meghódított.
Vörösmarty költészete a Szemiramis függőkertjeihez hasonlít, egy-két emelettel fölötte áll az élet és országút porának. A fejletlett, röghöz tapadt látású embernek azonban ép ezért kissé távoli, mint maga Arany János is mondta, idegenszerű ez a költészet, szerintem azonban magasabb rendű, fejlettebb, művészibb, tartalmasabb, nemesebb mint a Petőfié. Arany maga is, bár rendesen a népiességet, tehát a legalsóbb szociális színvonalról szedett elemeket igyekezett mintegy magasabb színvonalra fölcsavarni, végre is túlságosan eltávolodott a magyar közönségtől, hun trilógiáját a bevezető rész, «Buda halálának« megírása után abbahagyta, mert nem talált közönséget, mely számára írjon. Összegezve mindezt: Vörösmarty és Arany egyaránt kulturköltők, költészeti «klaszszikus zenét« írtak, Petőfi ellenben egy naturalista s költészete lirai cigányzene. Természetes tehát, hogy abban az országban, ahol a szellemi élet, főleg pedig az irodalom terén is a cigányos temperamentumosságot jobban méltányolják és többre tartják, mint a magasabb rendűen művészi fejlettséget, Petőfit nagyobbnak tartják, mint a triász két másik, fejlettebb szépségeket, magasabb rendű fejlődési fokokat képviselő tagját.
*
Nem csak Petőfinek általános jellemzését, de viszonyát nagy, s nála nagyobb elődjéhez. Vörösmathyoz s nagy s nála szintén nagyobb utódjához, Aranyhoz, magának a lírai költőnek az értékelésével kezdem. Ez az értékelés természetesen nem abszolút, nem szükségszerűleg minden emberre nézve érvényes, mint minden értékítélet, ez is csak bizonyos szempontból érvényes s csak azok számára döntő, akik ezt elfogadják. A szempontot itt a fejlődésbeli sorrend kérdése adja meg; ebből nézve az alsóbb vagy magasabbrendűséget aszerint állapítom meg, hogy valami a fejlődés folyamán előbb vagy utóbb jelentkezett. Az egész mai megismerhető világ felfogható az egymásután keletkezett, egymásból kisarjadzó jelenségek, csoportok családfájaként, melyek aszerint képviselnek egy alacsonyabb vagy magasabb fejlődési fokot, hogy előbb vagy később jelentkeztek. Minden valószínűség szerint a szervetlen világ előbb volt, mint a szerves; az élővilágban előbb léteztek egyszerű, differenciálatlan lények, mint a bonyolódottabbak s főleg: a legkésőbben vagy a legkésőbbek közt jelentkező állatfaj az ember. A jelenségeknek ez a fokozatos, létraszerű bár több irányú kibontakozása magán az ember világán belül is kimutatható. A vad, csordaszerű társadalmi vagy teljesen magányos életet élő ember előbb volt, mint a fejlett, bonyolult és népes közösségek alkatrészét képező kultúrember. Az emotív ember előbb, mint az ész vezette ember. És így tovább!
Így nézve már most a jelenségeket, azt mondom, hogy a fejlődésileg később jelentkező magasabb rendű, mint az előbb már létező. Ennek az elvnek, melynek következményeit egy óriási, de persze igen tág nyílású osztályozási hálóként a világra rávetítettem, alkalmazása a mai értelemben vett költőre nézve a következő eredményre vezet: Bármily kezdetei lettek légyen a művészetnek és a költészetnek, bizonyos, hogy a társadalmi és művészeti fejlődésnek egy a mainál alacsonyabb fokán az énekes, az előadó, a szövegköltő egy típusban egyesült s csak lassan, a művelődés fejlődésével együtt különült el egymástól önálló típussá az énekes, a zeneszerző, a színész, a drámaíró, regényíró, a történetíró s a mai értelemben vett költő, a versíró. Az ősi dalnoknak ez tehát egyáltalában nem egyetlen örököse, hanem csak egyik fia a sok közül s épp ezért a régi »dalnoktípus« tömeghódító varázsát, igéző hatását a versírónál csak nagyon elgyöngülten találjuk. Ez azonban egyáltalában nem jelenti ennek a művészet fajtának elértéktelenültségét, hanem csupán azt, hogy a több művészet magában egyesítő ősi dalnoktípus tömeghódító varázsa benne egy, bizonyos sajátos lelki fejlettséggel és kultúrával bíró emberfajtához szóló finomabb hatássá nemesült.
Hogy milyen fajtájú ez a kifinomulás, rögtön megtudjuk, ha tekintetbe vesszük azt az elemet, mely az ősi dalnok feloszló birtokából a mai költőnek sajátos birtokába jutott. Ez pedig nem más, mint a szavakkal való kifejezés művészete. A primitív korok dalnoka a maga komponálta vagy gyűjtötte zenére saját hangjával adta elő a saját maga írta szerzeményt, ritka változatos jelenség volt, de nagyon valószínű, hogy hangja nem versenyezhetett volna a mai énekesekével, zeneszerzeménye a mai nagy komponistákéval s szövege a mai igazi költőkével. A két utóbbihoz való viszonyára vonatkozólag az összehasonlítás megtehető s igazolja a legtöbb esetben ezt az állítást. Az előidők regés dalnoka tehát tulajdonképpen egy kezdetleges és durva vegyülék volt s a mai s közel múltbeli művészetek nagyjai mind túltesznek rajta egy-egy megnyilatkozás módjára vonatkozólag. A zenétől és önelőadástól differenciálódott nagy versköltők, egyszóval azok, akik csak szöveget írtak, azaz a történelmi idők majdnem összes, kiemelkedő, önálló egyéniségű költői tényleg a költészetnek egy sokkal fejlettebb fokát képviseli, mint sokoldalú elődeik. Maradt reánk persze nem egy szép szöveg e fejletlenebb korokból is, de nagyjában áll ez a tétel. S ami ezeket tisztán szöveget író költőket nagyobbá teszi, az épen a szavakkal és fogalmakkal való kifejezés művészetének kifejlettsége. Főleg a zenétől való elszakadás tette szükségessé ezt a fejlődést; a hangok érzéki, közvetlen hatásával való szövetség elmaradván a szövegnek a maga saját, belső, de éppen a költészet külön varázsát adó értékeit kellett kifejleszteni. S így született meg a költői nyelvezet, ez a zeneszövegtől és prózától egyaránt élesen elkülönült művészi kifejezésmód, mely nélkül költészet elképzelhetetlen.
Szem előtt tartva a művészetek most jelzett differenciálódását a Petőfi féle lírikus típus helye és rangja rögtön nyilvánvaló lesz. Petőfi tényleg közelebb volt a primitív, differenciátlan dalnokhoz, mint Vörösmarty vagy Arany. Legszebb, legsajátosabb versei népdalok, azaz zeneszövegek. Ó maga is verseinek színésze volt, folyton szavalta ezeket s a legnagyobb sikerét az szerezte neki, hogy a Talpra magyart a Múzeum lépcsőjéről elharsogta a népnek. Ez a differenciálatlanság, ez a sokoldalúság, mint szociális jelenséget, mint emberi tüneményt érdekessé és hatásossá tette, hisz a tömeg, gyűljön az össze kávéházakban avagy szalonokban, mindig megcsodálja azt a sokoldalú dilettánst, aki énekel, zongorázik, humoros eladást tart, rajzol, színészkedik egyaránt. S valóban a mai minden művészethez kissé konyító dilettáns az igazi utódja az ősi dalnoknak, eme szintén majdnem mindenhez értő összművésznek. Barbár fejlődési fokokon persze ez a jelenség ritka s épp ezért áhítatosan csodálják A kultúra csúcsán ellenben gyakori s ép ezért csak azt az olcsó sikert érdemli meg, mely az ilyen dilettánsoknak kijár. Hogy Petőfi, aki tagadhatlanul hordozott magában egy jó darabot a régi differenciálatlan dalnokból egyben mily közel áll a mai dilettánshoz, aki mindenhez ért, de mindenben kontár, azt viszont eléggé bizonyítja legtöbb versének tűrhetetlen fűzfapoétikus jellege. Kivéve azt az egy- két tucat nagy verset, amely Petőfit a mai leghaladottabb izlésű emberek szemében is költővé teszik, csupa oly silányság maradt utána, mely mintaképe a tehetségtelen dilettáns versfaragásnak, fülbántó fűzfapoézisnek. Petőfi tehát nemcsak a rapszódok, a bardok, froubadronok és igricek testvére, de a mai dilettánsé is.
Legfőbb érv tehát Petőfi költői alsórendűsége mellett verseinek nyelvezete, az az egész stílus, mely műveit jellemzi, s mely számomra legalább, már az első sorok elolvasásakor, mint a közönségesség és selejtesség képviselője jelentkezik. Vörösmarty nemcsak megalkotta, de igen magasra is emelte a magyar költői nyelvet. Azon a sajátos úton, melyet a mai értelemben vett költőnek a régi dalnoktól való diszrenciálódás folytán haladnia kellett, a fogalmakkal és szavakkal való kifejezés terén ő rendkívül előrejutott, Petőfi viszont hozzá képest különösszerű hanyatlást képvisel. Vörösmartynak szemére vetik, hogy szónokias, igaz olykor erősen patetikus, csakhogy mivel az őszinte nemes pátosz egyike a legvonzóbb és legszebb érzelemnyilvánításoknak, a szónoklás pedig egy ép oly létjogú művészet, mint például a zene, amelyhez való hasonlóságot, igen sok költő stíljének erényéül tekintik, ez a gáncs majdnem dicséretet jelent. Mindenesetre sokkal kisebb baj az, ha egy költőt néhányan szónokiassággal vádolnak, mint az, ha róla legsüketebb és legvakabb rajongói is kénytelenek elismerni, hogy mivel nagy részében tűrhetetlenül, rettenetesen prózai. Petőfire pedig ez illik. Nemcsak rímszegénysége és rímjeinek gyarlósága, nemcsak legtöbb versének döcögőssége, ezek a külső, formai költőietlenségek bizonyítják ezt, hanem a szómegválasztás és egymás mellé állítás, eme igazi szó alkímia terén vall, barbársága is, mely még sikerült alkotásait is meghagyta közönségesnek és földhöztapadtnak. Rajongói nem fogynak ki képzelete gazdagságának dicséretéből, erre legjobb felelet Goethe eme mondása: »Nichts ist fürchterlicher als Einbüdungskraft ohne Geschmack.)« Petőfi ugyanis a világirodalom legízléstelenebb lírikusa. Prózaisága azonban vetekszik ízléstelenségével. A szerelem nagy dalnoka strófákon keresztül polemikus, tehát talán a legprózaibb formában áradozik a szerelemről. (Költői ábránd volt, mint eddig érzék) Kedvelt és gyakori kifejezései teljesen, tisztán lírai költeményeiben »azaz« és »tekintve«. A földön csúszó próza egyik legjellemzőbb sajátsága, egyes mondatrészek átvitele az egyik mondatból a másikba a Petőfi költői nyelvét számtalanszor elékteleníti. (Tündérálom, hetedik strófa. A csonka torony és csomó más. Vegyük ehhez, hogy Petőfi a rossz hasonlatok embere, s még ha olykor el is fogadható egy-egy hasonlata, ez túlzottan banális vagy primitív. Igaz, hogy közvetlen és őszinte. Ezek a tulajdonságok azonban csak akkor erények, ha mindig szépségeket takarnak fel. Petőfinél pedig annyira és oly gyakran az esetlenség és a durvaság leleplezőivé válnak, hogy az ember azt kívánja nem egyszer, bár volna a költő kevésbé közvetlen és sokkal mérsékeltebb. Végmérlegül ezt lehet mondani. Rossz tulajdonságai: alantas, ízléstelen, prózai, pongyola, egyenetlen, szaggatott, handabandázó. Jó tulajdonságai: változatos, fürge szellemű, közvetlen, őszinte. Látható tehát, hogy inkább egy kedves, érdekes barbár verselő volt Petőfi, mint az érzelmek kifejezésének nagy művésze, igazi nagy költő.
*
Petőfi túldicsőítése, első magyar költőként való magasztalása számomra mindig Vörösmartyn elkövetett hallatlan igazságtalanságnak tűnt fel. Arany Jánost rendesen együtt emlegetik Petőfivel, ha irodalmi Magas-Tátránk legfőbb csúcsairól van szó, gyakran eldöntetlenül is hagyva, hogy melyik jelent nagyobb magasságot s mivel János Vitéz írójában ama irodalmi iskolát és irányt magasztaljak, amelynek kétségtelen kicsúcsosítójaként a Toldi trilógia költője él a köztudatban, tehát a Petőfinek érdemetlenül Arany rovására kiosztott elismerés is részben visszatérül ehhez. Vörösmarty háttérbe szorulását a nagy dédelgetettel szemben azonban nem enyhíti semmi ilyenféle korrektura. Őt nem csak mint az egyes költőt Petőfivel szemben, de mint egy költői irány képviselőjét is a Petőfi és Arany képviselte népes-nemzeti iránnyal szemben lefokozzák. Uralkodó felfogás a magyar irodalom történetben s az iskolán keresztül folyton megerősített vélekedés a közszellemben is, hogy Vörösmarty ugyan az őt megelőző költészetnek a kicsúcsosodása, utána azonban Petőfi, később pedig Arany egy tőle eltérő jellegű, de hozzá viszonyítottan is emelkedést jelentő irányt képvisel. E felfogás szerint a magyar irodalmi fejlődés grafikonja Vörösmartynál nem ér tulajdonképpen csúcsot, amely után, mint minden csúcsponton túl, habár esetleg csak múló és jelentéktelen hanyatlás következik, hanem még utána is tart az emelkedés, mely aztán a Petőfi-Arany féle - Petőfi vagy Arany felé hanyatló - fennsíkba, a magyar költészet nagyszerű, népies nemzeti ígéret földjébe megy át. Nos, ennek a fejlődésnek a grafikonja, a magyar irodalom hegyláncolatánál profilja szerintem egész más képet nyújt. Vörösmarty tényleg egy csúcspont, utána azonban hanyatlás, sőt valóságos zuhanás következik, amely hanyatlásnak neve: Petőfi, s csak azután fordul megint felfelé a fejlődési vonal s jut el Arany műveiben oly magasságba, amely eléri, sőt talán meghaladja a »Szép Ilonka« költőjének színvonalát. Petőfi legfeljebb a hegylánc alapjának szélesbülését, a hegyalap szélesebbre való terjeszkedését, azaz a költészet népszerűsödését jelenti. De hogy benne a költői tehetségnek, amely - hogy ama hasonlatban maradjak nem egy szélességi, hanem magassági jelenség, jelentősebb' példáját lássuk, mint Vörösmartyban, az a finomabb művészi érzék, az igazi költőiség iránt való csekély fogékonyságra való barbárság.
Ezt az állításomat szeretném most tüzetesebben kifejteni. Tagadhatatlan, hogy Vörösmarty ma bizonyos távolság, sőt elavultság ködén keresztül ragyog az emberekre, Petőfi ellenben a tömeg modern költőnek számító kedvence. Ennek két fő oka van, amelyek egyike Vörösmarty külön dicsősége, másika ellenben korából és környezetéből származván, tehetsége gyarlóságaként fel nem róható. Az első az, hogy Vörösmarty majdnem mindig a költészet finomabb, magasabb rendű, átszellemültebb szféráiban mozog, ezeknek a szféráknak a zenéjét teljes értékük szerint pedig csak az érett, tisztult, nemes kedély tudja méltányolni. Petőfit Gyulai s utána majdnem az egész irodalomtörténet, mint népdalköltőt ünnepli, s valóban ő talán ebben a műfajban a legnagyobb. Nos, a népdal a legalsóbb rendű lírai műfaj, egy oly költészeti fok, ahol a költészet ága még teljesen össze van nőve a zenével, s így az a költő, aki népdalokat ír, melyekhez csak később születik a zene veszedelmesen hasonlít az irodalmilag méltán kevésre becsült operett szövegírókhoz. Vörösmarty ellenben a líra ama ág-bogai táján sarjasztott új és nemes szépségeket, amelyek messze estek a zer vel való összenőttség fokozataitól s így önállóan, teljesen a szavakon keresztül megnyilatkozó hatással ejtik meg a lelket. Tehát az előbb jelzett elv alapján egy sokkal magasabbrendű differenciáltabb fejlődési fokot képviselnek. Petőfi népdalai és genre képei - legjobb művei - mily igénytelen, híg, nemességmentes termékek, ha a Merengőhőz, a Vén cigányhoz, Az úri hölgyhöz, Himnuszhoz, Szózathoz, a Magyar költőhöz. Az emberekhez hasonlítjuk őket! De legszembeszökőbben rávezet Petőfi alsóbbrendűségére épen elismerten legszebb verse a Szeptember végén. Ez a költemény, mely tartalomban és formában egyaránt teljesen elüt a tipikus Petőfi-féle költemények jellegétől, melynek rímelése oly gazdag és ritmusa oly gördülő, amilyen a rímszegény és döcögő ritmusú Petőfinél ritkaság, s belső szóharmóniája is finom, választékos és zamatteljes egy - tipikus Vörösmarty-féle vers. Mint valami kedves, de közönséges képű gyerekekből álló parasztcsaládba becseppent úri gyerek hatott reám mindig ez az igazi kultúrvers Petőfi múzsájának kedves, de alantasabb jellegű parasztkölkei között. Viszont az a finomság, mely ezt a verset jellemzi s a Petőfi művei közt kivétellé teszi Vörösmarty minden nagy költeményén, mint megszokott családi vonás ömlik el. Valóban, ugyanaz az igéző zengzetesség, formai érettség, mély árnyalású színezés, választékos fogalom használat, ami Vörösmartyt egy igazi nagy költővé teszi, ezt a Petőfi-féle verset is remek alkotássá. S ép ezért azt lehetne mondani, hogy a Szeptember végén Petőfi múzsájának Vörösmartyval elkövetett házasságtöréséből született. Hogy lehet már most kiválóbb egy költő épen ama társánál, akinek állandó színvonalát csak egyetlen kivételes ihlet szárnyalásában volt képes elérni? Nem jelenti az, amit most jeleztem, természetesen azt, hogy Petőfi ebben a versben tudatosan utánozta volna Vörösmartyt, hanem csupán azt, hogy a lírai költészetnek van egy bizonyos nemesedési irányvonala, amelynek Vörösmarty egy fejlettebb pontján állván, a »Szeptember végén«-ben önmagát fölülmúló Petőfinek természetszerűleg közelednie kellett hozzája.
A másik ok, mely Vörösmartyt a mai tömeghez nem engedi oly mértékben hozzáférkőzni, mint ahogy ez Petőfinek sikerült, művei tartalmában nyilatkozik meg. Petőfi legigazibb és legjellemzőbb anyaga a legmindennapibb életből van véve, ott is, ahol fantasztikus, mint például János vitézben, alakjai és nyelvezete köznapiasak. Petőfi nemcsak politikai meggyőződését illetőleg, de tárgyválasztásában is túlnyomóan demokrata. Vörösmarty ezzel ellentétben, bár mester a népies témák feldolgozásában is előszeretettel az élet és társadalom magaslatain jár, ő »a hős apák«, a bajnokok, életnagyság fölötti alakok, történelmi arany ködben ragyogó hősök dalnoka. Petőfi költészete minduntalan a gatyás alföldi paraszt képét idézi az ember elé, a Vörösmartyéban viszont a díszmagyaros, daliás magyar mágnás színpompája, gesztusa, méltósága és szenvedélyessége kísért. Petőfi, bár egész haláláig nyakig benn volt a magyar nemzeti ideológiában - aminek legjellemzőbb bizonyítéka, hogy magyarral ellenséges érzelmű nemzetek jogáról tudni sem akart s a nemzetiségeket röviden tetveknek nevezte - folyton hallatott egy-egy füttyöt abból a francia forradalmi humanista, demokrata, anarchista, eszmeszimfóniából amit a francia forradalom óta minden veréb csiripelt, Vörösmarty ellenben, bármely lelkétől egyáltalában nem volt idegen az egész emberiség testvériségének, közös sorsának problémája, lelkesedése legnagyobbra csapó lobogásait tényleg a magyar nemzet ősi dicsőségének és »szent, örök jog«-ainak szentelt. A demokrata politika szempontból tehát Petőfi haladottabb jelenség, mint nagy elődje. Mily dőreség, sőt barbárság azonban a költő értékét egy bizonyos pártpolitika szempontjából ítélni meg. Mellesleg pedig megjegyzem, arról, hogy Petőfi egy kifejlődött tisztult, érett szocialista érzelmű író lett volna, szó se lehet. Műveiben óriási mértékben túlnyomóak a nacionalista, sőt chánnmista vélekedések és indulatkitörések, marxista értelemben, a gazdasági életet mindenek alapjául látó világszemlélet szellemében szocialista nem volt, mert a szegénység és nyomor siránkozó fájlalásánál tovább nem jutott, világpolgári elvei pedig nem fakadtak szívéből, mely - hangozzék ez akár dicséret, akár gáncs gyanánt, mindegy - teljesen magyar volt, hanem teljesen idegen, mesterségesen lényébe oltott jelszó meggyőződések voltak.
Az apostol egyes részletei után ítélve legfeljebb keresztény-szocialistának lehet őt nevezni, S ugyanez a költemény - különben a legtűrhetetlenebbül éretlen alkotások egyike - szolgáltat két sort, mely kitűnően jellemzi Petőfi felszínesen patetikus felfogását a nyomorról: »Ki virraszt itt a magasban? Két testvér: a nyomor és az erény.« A nyomornak, fájdalom a bűn a testvére s semmiféle költői túlzásnak se szabad mondania az igazságnak épen ellenkezőjét, Röviden szólva: Petőfi egy rendes magyar hazafi volt, aki a francia forradalom tanulmányozásából s a magyar forradalmi eszme áramlásból magába szedett néhány demokrata és kozmopolit olajcseppet, amelyek azonban, mivel a nacionalizmus híg eszmelőréjével természetszerűleg nem elegyedtek, olajcseppek módjára idegen testekként táncolnak és úszkálnak költészete felszínén.
Vörösmarty ezzel ellentétben az érett, világos, zavartalan nacionalizmus híve. Korlátoltság ez, valóban, de világnézetbeli korlátoltság nem bénítja meg végzetesen az igazi nagy költői tehetséget. Dante a középkori skolasztika ködén keresztül látja vízióit, Schiller nagyszerű ideálizmusát a kantizmusban fölmagasztosított theismus és bizonyos nyárspolgárság teszi salakossá, a szabadszellemű Heinet lelkes dieshymnus zengővé tette Napóleon népjogokat szerte hordó militarista dicsősége (Lajos Fülöp pénzéről nem is beszélve). Egyáltalában a legtöbb nagy költő benne van a theista és nacionalista ideológiában, nagy igazságtalanság volna tehát Vörösmarty, sőt bármely magyar költő értékét lebecsülni azért, mert elfogult volt hazájának múltja, értéke és hivatása iránt. Hisz a művészet s így a költészet is egyáltalában nem az emberi szellem legmagasabb rendű, legkitisztultabb megnyilatkozási formája, hanem csak egy állomás azon a fejlődési útvonalon, melyen a vallások, művészetek, metafizikák, természetbölcsészetek és természettudomány a különböző állomások. Ha tehát maga a költészet sem a képzelhető legmagasabb rendű fejlettséget, hanem ellenkezőleg bizonyos korlátoltságot jelent, hogyan lehet követelni művelőjétől, hogy minden előítéleten, tévedésen, érzelmi korláton túlemelkedett legyen?
Épp ezért a Petőfi radikális szellemű politikai verseit vagy esetlenül szocialistáskodó »Apostolát« nagy dőreség volna Vörösmarty daliáktól, bajnokoktól és harcias hősöktől hemzsegő hazafias költeményei vagy Zalán futása fölé helyezni. Mily puffogó vezércikkek, költőietlen förmedvények vagy értelmezések a Petőfi politikai versei Vörösmarty nagyszerű, minden sorukkal márványba követelődző Himnusza, Szózata, Jóslata, Liszt Ferenchez-e mellett? Bevallom, valahányszor Petőfi forradalmi, s főleg király-ellenes verseit olvasom, mindig a krajcároz kapok cikkeire gondolok, ami különben érthető is, mert hiszen a maguk korában azok ugyanazt a feladatot teljesítették, mint ez a költői értékre igényt egyáltalában nem tartó, plakát stílű publicisztika ma. Költeményekben elsősorban a költői érték, a kifejezés művészete a fontos, a tartalom bölcsészeti, vagy pláne politikai haladottsága, bár ez sem közönyös, csak másodsorban jöhet számba. »Zalán futása«-nak költője pedig hasonlíthatatlanul nagyobb művésze volt a kifejezésnek, igazabb és nemesebb költő volt, mint Petőfi. Kissé elavult eszmevilágú műveit tehát az igaz versértő nagyobb gyönyörűséggel olvassa, mint a mai szocialista agitáció számára citátumokat szolgáltató Petőfit.
Különben egy bizonyos szociológiai, azaz szociál-antropológiai szempontból nézve is nyilvánvaló Vörösmarty fölénye. Ő az uralkodó osztály »a hős apák« a történelmi múltban vezéregyéniségeket szolgáltató felsőbb társadalmi réteg költője. Petőfi, bár ismétlem, maga is hódolt a történelmi hős dicsőítésnek, mégis a nép emberét vonta legsikeresebben és előszeretettel körül a költészet fényével. Nos, mindenki, aki nyílt szemekkel összehasonlította. Bármely kor és társadalom vezető vagy uralkodó osztályát a vezetettel vagy elnyomottal, okvetlen látta, hogy az előbb bármily nemtelen legyen is zsarnoki élősdisége erkölcsi szempontból, határozottan az ember testi és szellemi fejlettségének magasabb fokát képviseli, mint az utóbbi. Az úr erősebb, szebb, intelligensebb, finomabb, erkölcsösebb, mint a paraszt vagy a proletár. Épp ezért az igazi költő. aki mindig a nemességet és a fejlettséget áhította, természetszerűleg inkább veszi alakjait a társadalom ormáról. mint sötét mélységeiből. A regebeli hős, a fejedelem, az arisztokrata, a gazdag polgár, érdekesebb költői témák, mint a szürke tömegember, a proletár, a paraszt, mivel testileg, szellemileg, életmódját és lelkivilágát véve kifejlettebb és bonyolultabb. Természetes, hogy azért emez utóbbiak is méltók a költői feldolgozásra, hiszen méltó erre az állat is, amelynek életét nagy költők mesékben és eposzokban fel is dolgozták. Kétségtelenül azonban egy erős hajlam, amely a költőt az elemek napfényben sütkérező kiváltságosa: felé vonja, sokkal költőibb lélek jele, mint a »nép«-nek tüntető felmagasztosítását űző rajongás. Petőfinek pedig ez tudvalevőleg költői programja volt; Aranynak írja, hogy »ha majd a nép uralkodni fog a költészetben, uralkodni fog egyebütt is«. Mintha az alsóbb rétegek fölemelése egyszerű, költészeti felkarolásukkal lehetséges volna! Mintha nem az alsótömegek gazdasági felszabadítása volna ehhez a helyes út! Nem akarom azonban itt költők esztétikai hajlandóságát, sőt programját se részletes szociológiai bírálatban részesíteni. Ez dőreség volna, elég az, hogy Vörösmarty, aki a fejedelmi hőst, az urat, a bajnokot, a díszférfit dicsőítette. ez által sokkal költőibb ösztönről tett tanúbizonyságot, mint Petőfi, aki a népet akarta úrrá tenni a költészetben, aki »tiszteljétek a közkatonákat, nagyobbak ők, mint a hadvezérek« féle frázisokat harsogott eme a rosszul alkalmazott tömegszeretetnek hatása alatt.
Nagy tévedés a költők múltból merített anyagú műveit mindenáron reakciósaknak tartani, sőt még ama művekben is, amelyekben egyenesen a mát árnyékba borító régi dicsőségről van szó, valami tudatos vagy akár tudattalan haladásellenes tendenciát látni. A költőket egy nagy kényszerűség hajtja a múltba s valóban alig volt nagy költő, aki ne írt volna történelmi műveket, Minden vagy majdnem minden nagy költő idealista; oly értelemben, hogy átlag fölötti, rendkívüli, vagy legalább is különös alakokat igyekszik teremteni. Ha ez az idealizálás nem is mindig oly irányú, amilyennek az uralkodó erkölcs vagy a tőmegízlés szeretné, de a költő egyéni hajlamának, az ő saját külön fejlődési felfogásának megfelel. Alig kérdés már most, hogy a költészet ama hajlama, hogy a múltat egy übermensch-haddal népesítse be, hogy a múlt nagy embereit emberfölötti nagyságúnak, sőt igen gyakran az egész múltat emberiségestül, élet berendezésestül tökéletesebbnek tüntesse fel, tévedés, az elmúlt idők és emberek a legtöbb valószínűség szerint tökéletlenebbek voltak, mint a maiak s minden tudományos következtetés szerint a jövő az, amely a fejlettebb embereket tömegestül fogja életre hívni, mely az egész emberiséget, a társadalmi viszonyokat magasabb színvonalra fogja emelni, mely az »Übermenschet« annyira amennyire persze, meg fogja teremteni. A tudományos gondolkodók ideálizmusa tehát a jövő felé fordul. Az alkotó művész azonban, még ha talán tudja is, hogy melyik irányban fog kigyúlni az eszmény napja, kénytelen megfordulni s a múltba vetíteni bele lelke eszményképeit. És pedig azért, mert neki alakokat, húsból vérből való, öltözködő, táplálkozó, beszélő, szeretkező embereket kell festenie, oly lényeket, akik az elképzelt eszményi jellemvonásokat bizonyos konkrét, reális mindennapisággal elvegyülten mutatják. A jósló tudós megmondja, hogy a jövő eszményi embere a mai átlagembernél erősebb, egészségesebb testű, nemesebb arcmetszésű, célszerűbben és szebben öltözködő. józanabb életmódú, szociálisabb érzésű, tisztább kedélyvilágú, világosabb gondolkodású lesz. Mindezek azonban oly általánosságok, amelyekkel igazi művészi, azaz az eszményítés nemesítő hatása mellett a reális élet közvetlen hatását keltő élet eleven alakokat nehéz teremteni. Ha a költő egy hőst, egy übermenschet, egy lángelmét vagy bármiféle eszményesített embert akar az olvasó elé állítani, akkor egy csomó részletességet s aprólékos mindennapi tevékenységét is kell leírnia, ilyesmit pedig csak a múlt vagy jelen szolgáltat, a jövő nem. A jövő ember külsejéről és életéről konkrét részletességeket nem tudunk, nem tudjuk pontosan, milyen ruhákat fog viselni, milyen ételeket fog enni, milyen formák közt fog szeretkezni, milyen gépeket fog használni, milyen árukat fog termelni. Az említett általánosságok, hogy a ruhája célszerűbb lesz s a szerelmi élete szabadabb, a konkrét élet festetését, amit a költőnek nyújtania kell, nem igen teszik lehetővé. A múltra vonatkozótag ellenben igen sok ilyen aprósággal eléggé tisztában vagyunk, egy ókori vagy középkori ember képét, talán mozgófényképszerű pontossággal nem is, de konkrét tények alapján elég élet elevenen fel lehet idézni. A múlt és a jelen is megfogható anyag, amit a költő mintázhat, a jövő levegő, sőt anyagtalan, nem létező semmiség, amiről konkrét tényeket nem tudhatunk. S ha egy költő mégis rászánja magát, hogy írjon egy huszonegyedik századbeli regényt - ami féléket tényleg meg is próbáltak - mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy az idő utoléri művét s megcáfolja. Igaz, legdöntőbb jelentőségű a korok és országok felett álló általános. emberi lélektani és esztétikai érvényesség, azt azonban zavartalanabbul lehet kibontakoztatni múltbeli alakokból és eseményekből. mint a jövőbeliekből.
A múlt tehát sokkal alkalmasabb költői témabánya a jövőnél. Nem akarom ugyanily részletesen kifejteni, hogy néhány szempontból a jelennel is, csupán a Nietsche-féle »Pathos der Distanz«-ra hivatkozom, amely egyszerűbb szavakkal azt jelenti, hogy minden bizonyos távolságból, legyen az időbeli vagy térbeli a jelentéktelen részletek elmosódása folytán, költőibben hat, mint közvetlen közelből.
Ne gondoljunk tehát arra, hogy Vörösmarty Árpádja, Eléje, Hajnája tulajdonképpen rúttestű s nemtelen lelkületű mongol-turáni szörnyek voltak s ne mosolyogjunk a költőn, aki daliáknak és tündéreknek festette őket. Megfordított irányú eszményvetítés csupán ez, a költő lelkében élő szépségálmokat a múltból, ebben az esetben a honfoglalás körüli harcokból merített nyersanyaggal álmodta meg. És épp ezért nem a történelem, nem a múlt a fontos, hanem a szépség víziók ama sorozata, mely a költő agyából kisugárzik. Ha ez nemes s gyönyörködtető, akkor a költő érdeme nagyobb, mintha jelenkori s esetleg ma aktuális politikai eszméket érintő jelenségeket és eseményeket mond el szürkén, lendületlenül. Mint például az Apostolban Petőfi.
Összegezve e két költő összehasonlítása folyamán kifejtetteket, megállapítom, hogy Vörösmarty azért is nagyobb költő Petőfinél, mert nemesítőbb hatása nagyobb. De mi az a nemesítő hatást előidéző tulajdonság, amelyre én gondolok? Távolról se a jó példák és helyes elvek ama összessége, melyek egy költő műveiben benne foglaltatnak. Ha e szerint ítélnék, a banális derékség számos példájával s az ismert erkölcsirányító axiómák egész tömegével bővelkedő Petőfi-versek elsőrangú költővé tennék alkotójukat. Mert valóban, kivéve az Apostol néhány ízetlenségét s politikai költészetének néhány elszólását ez az állítólag rendkívüli zseni csupa rendességet, sőt banalitást írt és vallott. Ez különben nagy előnyére volt, nincs benne semmi beteges, semmi perverz, semmi misztikus s így a szűklátkörű és sekély emberek otthon érzik magukat műveiben. Nem, a nemesítő hatás forrása más. És pedig nem egyéb, mint az ő belső szellemi harmónia, mely a műből kirezeg s a befogadóban a létek erőit edző rokonrezgéseket ébreszt. Minden művészet, illetve művészi hatás alapjában lélektornászat s az is a lélekre nézve ami testgyakorlat a testre nézve. A fogalmi tartalom nemesítő hatása is számba jöhet, de ez önmagában nem elég, ez inkább ahhoz a hatáshoz hasonlít, melyet az ismeretszerzés, a tudomány idéz elő. Bekapcsolva a tudomány kérdését az előbb jelzettekbe, azt lehet mondani, hogy ha a művészet az a lélekre nézve, ami a tornászás és testgyakorlás a testre nézve, akkor a tudomány, az ismeretszerzés az a lélekre nézve, ami a táplálkozás a testre nézve. A nagy költő művei e hasonlat alapján egy tökéletes lelki tornahelyiséget, egy érzelmi sporttelepet alkotnak. Ilyen értelemben volt nagy költő Vörösmarty Mihály is, s ebből a szempontból volt nagyobb Petőfinél. Nem csak külső formáit nézve volt nála nemesebb, de több is volt benne a belső zengés. Igaz, sok finomságát csak a megnemesedett kultúr-lélek képes felfogni s ép ezért Petőfi ma is népszerűbb nála. Azt hiszem azonban, sikerült olvasóimat arról meggyőzni, hogy ebben az esetben is, mint annyiszor, a nagyobb népszerűség nem egy tehetségtöbbletből, hanem egy fejlettségbeli alsóbbrendűségből származik.
[+]
Ignotus