Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám · / · Szabó Dezső: Jegyzetek J. J. Rousseauhoz
E betegségnek egyik irodalmilag legkövetkezményesebb megnyilvánulása az én összeolvadása a természettel. Kézikönyves mondatok hirdetik, Rousseau felfedezte a természetet az irodalom számára, a 18. század végén kezdődik a természeti költészet stb.
Ilyen formában a dolog teljesen valótlan. A természet mindig benne volt azok szemében, kik művészetté élték az életet. És itt nem a középkori sablonos tavasz leírásokra, hajnal feslésekre gondolok, melyekkel az aube-ok, ballade-ok stb. szoktak kezdődni s melyek oly gyakoriak a verses románokban is. Lépten-nyomon frissen megérzett természeti képekre akadunk, Csak egy-két példát: A 15. század költője, Alain Chartier írja:
Tout autour oiseaux voletaient,
Et si, trés doucement chantaient
Qu'il n' est coeur qui n'en fut joyeux,
Et en chantant dans l'air montaient.
De bleu se vétaient les cieux,
Et le beau soleil clair luisait,
Violettes croissaient par lieu ...
A most már csak az irodalomtörténetben élő Du Bartas a következő hatalmas képet adja a Piréneusokról:
... Passant, ce que tu vois n' est point une montagne
C'est un grand Briarée, un géant haut monté
Qui garde ce passage et défend, indompté,
De l'Espagne la France, et de France l'Espagne.
Il tend á l'une l'un, á l'autre l'autre bras [*
] Il porte sur son chef l'antique faix d'Atlas,
Dans deax contraires mers it pose ses deac plantes.
Les épaisses foréts sont ses cheveux épais,
Les rochers sont ses os, tes riviéres bruyantes
L'éternelle sueur que lui cause un tel faix.
De különösen a pásztori költészetben, a sok mesterkélt naivság között vannak megkapó természeti festések és csodálom, hogy még nem igen vették észre, hogy Rousseau mennyit tanult a pásztori költészertől. A 18. században különben is újra divat lett a bergerie. Rousseau természeti költészetének első vonásait, stílus gyakorlatát a pásztori költészettől veszi s ebben kétségtelenül része van olaszországi idézésének. A nagyon kedves, jóltakásig nem olvasható Pastor Fidoban Linco a következő hatalmas lelki rohamban sürgeti Silviot a szerelem felé:
E che sentirai tu, se amor non senti,
Sola cagion di ciň che sente il mondo?
...Dimmi, se in questa si ridente e vaga
Stagion, che infiora e rinovella il mondo,
Vedessi in vece di fiorite piaggie,
Di verdi frati, e di vestite selve,
Starsi il pino, e l'abete, il faggio, e l'orno
Senza l'usata lor frondosa chioma
... Non diresti tu, Silvio: il mondo langue
...Mira d'intorno Silvio,
Quanto il mondo ha di vago e di gentile,
Opra é d'Amore. Amante é il cielo amante
La terra, amante il mare.
Quella, che lassu miri inanzi all'alba,
Cosi leggiadra stella,
Arde d'amore anch'ella, e del suo figlio
Sente le fiamme
... E questa é forse l'ora
Che le furtive sue dolcezze,
e l'seno Del caro amante lascia:
Vedila pur, come s favilla, e ride etc.
Alig tudok megállani és szeretném lecitálni az egészet. Minden klasszikus reminiscentia dacára, aki ezt írta, az nem csak irodalmi szavakban érezte a természetet.
Még az is téves állítás, ha azt mondjuk, hogy Rousseau tette először a természetet a lelki jelenségek kísérőjévé. A pásztori regényekben a szerelem áprilisét híven követi nyomon a természet derű-borúja. Különben csak rá kell gondolni, hogy Shakespeare-nél hogy kontrázik a természet az emberi léleknek. Valami egész másban új Rousseau természeti költése.
A régibb költészetben a természet - idill, keret, vagy külső kísérője a lelki jelenségeknek - de mindig valami külön határozottan elzárt dolog az embertől, díszlet, háttér, eszköz és csak annyira pillantjuk meg, amennyiben kiemeli, aláhúzza a benne történő humánumot. Ugyanaz a szerepe, mint a régibb festészetben. És ez igen sokszor Rousseaunál és így van és ez még nem új.
De van aztán valami nála, ami egyik főjegye lesz az utána jövő irodalomnak s a szimbolizmusban fogja megkapni legtalálóbb formáját. Abban az érzelmi túltengésben, melyben Rousseau szétárad, magába olvassza az összes benyomások tárgyait, az én és a világ közötti korlát megszűnik, magában érzi az élet minden csiklandozását és görcseit. Ő fáj az erdő összeborzadásában, ő szisszen fel a szélben, az ő gőgje mered Svájc szikláiban. Ez a hangulati eggyéömlés, ez a teljes beleölelkezés a minden életbe, ez új dolog Rousseaunál. A szétömlő énnek ez a nagyszerű hisztériája, mely fájdalmas kéjjel kacagja ki magából a világot. Az embernek mindig van egy végtelen betegsége. Az elvénült kereszténység képtelen lett végtelenbe tágítni az egyént: új rajongásokra volt szükség s a vallás első helyettesítője a természet lett.
[+]
[*
]