Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám · / · Szabó Dezső: Jegyzetek J. J. Rousseauhoz
Mindenki az, aminek képzeli magát, mert ez a képzelődés alkotja tovább és teszi ki lényének lényegét. Amit nem látunk magunkban, az nincs bennünk s azoknak a lelki eleme, akik azt belénk látják. Úgynevezett hiuságunk, önérzetünk, gőgünk szükségszerű csigaházunk, melyet életűnk a ránk szúró társadalmi benyomások alatt választ ki lelkünkre. Ezen a csigaházon belül közölhetetlenül, megölelhetetlenül, társtalanul éljük meg igazi énünket. Néha az életerő nagy előbuzgásában elfog a társulási vágy, keressük a szavakat, melyekkel belehorgonyozhatjuk magunkat más emberéletbe, szavakat, melyek két egymás felé hajló lélek násza lehetnek. És ilyenkor áldottak a nyelv primitív rángásai, a »jaj!« a »be szép«, az »ó« stb. és az arc első változásai, melyekkel egy közvetlen percben kivetíthetjük magunkból az énünkké lett világot. De mikor már mondattá leszünk, szabatos, csinos, választékos mondattá, érezzük, hogy magunk helyett társalgást adunk s a régóta élt emberélet a túlságosan kijátszott nyelv fáradt unalma zsibbad reánk. Jobb magunkban maradni, belső képekben élni le az életet. Ha már egyénné betegedtünk, élvezzük magunkban e nagyszerű betegség lázas álmait.
Mikor a régi hitek előítéletekké züllöttek s új illúziók még nem gyökereztek hitté, az akarat betegségnek, a tett hiábavalónak, a cél agyrémnek látszik. A megértés könnyű, az elhatározás lehetetlen. A tettekben nem folytatódó egyénben csordultig gyűl a világ s a beleömlő élet bonyolult, sokféle, beteges lelki életté különbözik. A régitől beteg 18. század végének társadalma így szüli meg felhőkarcoló metafizikáját, forradalmi individualizmusát, önboncoló szentimentalizmusát.
[+]