Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám · / · Babits Mihály: Mese a nagyvilágról
Sokrates:
Nézz körül Phaidros, milyen szép most minden! Minden este ki szoktam ide jönni, nézni, hogy csillog a folyó vörös fényben a füzek mögött; barna földek és barna dombok ideát és a fákon feslő zöld, de túl, a folyón túl a vidám város, városon túl a kék, fekete-kék hegyeknek a csíkja; fekete-kék ó Phaidros és fölötte éles fehér hónak hosszú csíkja és az éles fehér hó fölött vörös az ég, vörös! És hogy változik ez a vörös, Phaidros, havasok pántlikájának changeant szegélye. Mert nem Athénben vagyunk, ó Phaidros; de szép hely ez is, mert minden hely szép hely. Ó Phaidros nem gondolkoztál még azon, hogyan lehet az, hogy minden hely szép hely, itt künn a szabad ég alatt és a legegyhangúbb rónának meg van a varázsa, de ott benn a városban nem minden hely szép hely: benn a városban emberek otthonában, ahová minden köthetne bennünket? Ó Phaidros mondd meg nekem, hogyan lehet az, hogy csúnyának találom az aszfaltot és a szépnek a mezőt?
Phaidros:
Az aszfalt szürke, ó Sokrates, de a mező zöld.
Erre Sokrates az ő megszokott modorában
És ha az aszfalt zöld lenne, szép lenne?
Phaidros:
Romanticizmus, ó Sokrates, rousseauskodás, költősködés, modern természetrajongás. Te magad mondtad talán valahol: mért ne lehetne az emberi mű épp oly szép, mint a fű és fa? Nem babona-e, hogy a szabad természetet szebbnek tartjuk? És egész új divatú babona: tudod: a reneszánsz, Petrarca, Aeneas Sylvius, a természet felfedezése ... Athénben egykor nem beszéltél volna így Sokrates.
Sokrates:
Nem? Hát nem emlékszel Phaidros, mikor kivittelek az Ilissos mentén és leültünk a füvön és volt ahová támaszkodjunk, ott, ahol hajdan Boreas, a szél istene elragadta Oreithüia nimfát? Nem, Phaidros, mindig és mindenkinek, aki él jobban tetszik az eleven természet, mint a holt kövek. Mert mi tetszik az élőnek Phaidros? Az élet tetszik és minden, ami él, a természet tetszik, mert a természetben minden, minden él, tetszik öntudatlan, hogy mindent körülöttem élni sejtek, élni, lélegzeni és mozogni apró füvet és apró bogarat; tetszik, hogy a fák hóna alatt élősdi sárgavirág üt ki és hogy nem tudom honnan, madárhangot hallok. Gyakran gondoltam már arra, hogy a szépség egyenlő az élettel és az élet mértéke a szépség mértéke és mennél jobban él valami, annál szebb és a természetben az a szép, hogy minden, minden él benne és a legszebb a természetben az élet legmagasabb foka: az ember és a fiatalember, aki mindenek között a legintenzívebben él. Így kellene az életet az esztétika alaptörvényévé tenni és minden más esztétika haszontalan okoskodás. A művészet is akkor szép, ha életet utánoz, életet fejez ki, élet látszatát költi.
Phaidros:
Szép dolgokat mondtál ó Sokrates, de nincsen egészen igazad. Nem tetszettek-e neked is jobban Velence holt kövei eleven mezőknél? És sok holt kövek és sok holt városok és sok, ami halott, régen halott. Elevenek-e ezek a havasok előtted, nem csupa holt kő és holt hó? És az alkony vörös pompája és mind az égi szépségek? Nem tetszik-e gyakran jobban a holt ég az eleven földnél?
Sokrates:
A művészi városok, ahol a házak műremekek, tetszenek, ó Phaidros! A művészet szép, mert életet visz a kőbe, mint mondani szokták: tarkaságot, hajlékonyságot, emberi érzelmek kifejeződését, azaz életet. És Velence utcáin ott van a víz, az örökké mozgó, örökké változó színű, szivárványos víz: a mozgás az élet rokona s tán egy kicsit élet is s a tarkaság a mozgás rokona és ahol víz van, ott mozgás van, ott természet van, ott élet is van, ó Phaidros.
Phaidros:
Tudom Sokrates, hogy te imádod a szabad vizeket, csermelyt és folyót, tükrös tavakat, lagúnát és tengert.
Sokrates:
És ahol víz van, ott tükör van Phaidros; és a tükör kettőzés. Majd mindjárt meglátod, mit értek ezen és mit mondok akkor, mikor azt mondom, hogy a kettőnél kezdődik az élet. Nézd hát a hegyeket, Phaidros, hogy változik az alkony színe, (vörös, narancs, sárga ...) hogy jönnek a felhők, (vörös, szürke, kék ...), hogy olvadnak a vonalak! Itt mozgás van, ó Phaidros, gyönyörű mozgás van itt: mozog a szél, repül a felhő, forog a föld, száll a nap, ki tudja mi nem mozog? minden mozog, mozognak a színek! Mozgás van, itt az élet rokona és egyszer, mikor Fechner voltam, azt mondtam, hogy élet is van! De ha nem volna sem élet, sem mozgás, akkor is itt van a tarkaság. Mi a tarkaság?
Phaidros:
A mozgás rokona.
Sokrates:
Látod a tarkaság ugyanaz a térben, ami a mozgás az időben. Helyesebben a változás nem egyéb, mint tarkaság az időben. És a tarkasággal kezdődik az élet - nem, maga a lét - vagy ki tudja? Lét nem lehet élet nélkül ... És a tarkaság a kettővel kezdődik, a végtelen felé ...
Phaidros:
A kettővel ...
Sokrates:
Lét nem lehet élet nélkül, mert minden létezőt csak mint érzetet, mint tudatállapotot tudunk elképzelni, ugyebár? Vagy legalább csak annyi biztos, hogy a tudatállapotok léteznek, nem bizonyos, hogy ezeken kívül is létezik-e valami? Már most képzelj el egy tudatállapotot, ami csak egy. Csak egy érzet, vagy akármi, csak egy! Meglátod, hogy amit elképzeltél, az a semmi, és hogy a lélekben egy egyenlő zérussal. A tudat a különbségnél kezdődik - ezt mondja a pszichológiátok. Az érzet a változásnál kezdődik - ezt mondja a fiziológiátok. A lét a kettőnél kezdődik - mondom egyszóval. A másnál, az újnál - térben és időben.
Phaidros:
És a szépség is ennél kezdődik?
Sokrates:
Nézd a művészetet. Csak az művészet, ami új és minden művészet, ami igazán új. Minden művészet, ami új érzést tud nekem adni, hogy több legyek, mert csupa érzésekből vagyok. Ami erre nem képes, az unalom. A művészet halála az unalom, »minden műfaj jó, csak az unalmas nem«. A művészet célja új dolgokat - nem, ezt, jaj, nem lehet - új kombinációkat teremteni, ezáltal új érzéseket kelteni.
Phaidros:
Csak az? Hisz ez csupa újdonság hajhászás lenne.
Sokrates:
Nem. Ez sokkal mélyebb, nagyobb cél, mint képzelitek. Ez maga a teremtés, az Isten munkájának tudatos folytatása. Ez azt jelenti: a művész annyira szereti ezt a világot, amelynek lényege a változás, (mert a világ csupa érzet és az érzet változás) hogy sohasem elég neki, nem elég, amennyit az Isten csinált, folytatni akarja. Művész az, aki a világot nagyon szereti, (hisz egy kicsit minden szereti, ami él!) a művész annyira szereti, hogy nem elégszik meg vele.
Phaidros:
Erről már beszéltél egyszer Sokrates. De most úgy tűnik fel, mintha azonosítanád az életet a világgal, holott előbb éles különbséget tettél élő és élettelen közt.
Sokrates:
Úgy van, Phaidros, éles különbséget tettem: ez a különbség a rangkülönbség, a legélesebb különbség, ami létezik. Az egész világ a művészi komplikációk egy óriási sorozata a kettőtől a végtelenig. A világ a végtelen sokféleség felé halad, azaz a végtelen élet felé, mert régi dolog, ugye, hogy mennél jobban differenciálódik valami, annál jobban él. Ennek a differenciálódásnak történetét próbálták kitalálni Darwin, Spencer.
Phaidros:
De ez a differenciálódás nemcsak szaporodás, úgy értem: nemcsak fejlődés a kettőből a végtelen felé, mint te mondod, hanem egyúttal az egyneműből a különnemű felé. Nemcsak mennyiségi, hanem minőségi differenciálódás.
Sokrates:
A kettő, csak akkor kettő, ha kétféle: másképp egy és semmi. Az egész világ érzetekből áll és minden érzet minőségi különbség. És érzed azt ó Phaidros, hogy minden minőségi különbség csoda? Minden minőségi változás valami egészen újat hoz, teremtődés a semmiből, egyszóval csoda; és mégis az egész világ tagadhatatlanul csupa ilyen minőségi változás, csupa csodák láncolata. Azt mondják: a természetben nincs ugrás, én pedig mondom neked, hogy minden minőségi változás ugrás és az egész természet csupa minőségi változás, csupa ugrás. A világ ideális képe valami szétesés ó Phaidros; olyan mintha egy színes legyezőt szétnyitok; vagy mintha a bűvész a kártyacsomagot két kezével hirtelen széthúzza, harmonika gyanánt. Csodálatosan tarka legyező ez és ezerhangú harmonika. Vetített sugárkéve, mely egyetlen központból kiindulva az emberi lélek ernyőjén csodálatos színes képpé terjeszkedik széjjel. Olyan mint a szökőkút, mely szétterpeszkedve, mint a páva farka, szivárvány-színekben játszik és zenét csobog.
Phaidros:
Csitt, Sokrates, te is kezdesz zenét csobogni. Beszélj prózában.
Sokrates:
Ha már kényszerítesz ó Phaidros, hogy neked prózában beszéljek a filozófiáról, elölről kell kezdenem, a legelső kérdésen. Az első kérdés pedig mindig, hogy érdemes-e megtenni azokat a kérdéseket, amiket meg akarok tenni. Minden kérdés érdemessége kétségbe vonható. Csak egy kérdés van, amely feltétlenül szükséges, életbevágó és ez a kérdés: mit tegyek? Vagy általánosabban: éljek? És hogyan? Ez a praktikus kérdés, amely az embert elsősorban érdekli; már Athénben is ezt mondtam, mikor avval vádoltak, hogy Anaxagorásként az ég titkait kutatom. Minden filozófia végső motívuma ez a kérdés és betetőzője erkölcstan. A keresztények katekizmusa is úgy kezdődik:
Phaidros:
»Mi végre vagyunk a földön?«
Sokrates:
Ez a kérdés nem egészen azonos a mienkkel, mert ez nem: mit tegyünk? hanem talán: mit akar tőlünk a világ, hogy tegyünk? Hogy megtesszük-e, amit a világ akar, az elvégre talán tőlünk függ és az erkölcs végelemzésben ízlés dolga. De akar valamit egyáltalán tőlünk a világ? Kétségkívül van a világnak iránya, amelyben mozog; ezt kell kikutatnunk, ha tudni akarjuk mi a világ irányának megfelelő mozgás. Ez már természettudomány. Előbb láttuk, hogy ez az irány a végtelen szétesés, differenciálódás: csodák iránya. De a csodák nem egyforma nagy csodák; a világban hierarchia van, a világ csupa különbség s hozzá tartozik a rangkülönbség is. Mondtam már.
Phaidros:
De a rangkülönbség a mi értékelésünkből ered és nem objektív.
Sokrates:
Nem mondom: jobb, vagy: rosszabb, nem mondom: alacsonyabb vagy: magasabb, csak más rangú + vagy - irányban: konvenció dolga, melyiket veszem plusznak vagy mínusznak. A világ irányát veszem plusznak, ami ebben az irányban haladottabb, tehát gazdagabb, azt nagyobb rangúnak. A legszegényebb világ, a szervetlen világ. Itt még nincsen tükröződés, kettőződés (mindjárt meglátjuk mit értünk ezen), a szétesés, differenciálódás eszköze kizárólag az ezerféle kombinálódás, a világ egy óriás keveredés, mindig új kombinációkra törekvő. A világ ezer lánc, mind keresztül-kasul összefüggő egymással. Ehhez közvetlenül csatlakozik az élet, mint testi jelenség, a növényvilág és az állatvilág. Új kombinációk, az előbbinél gazdagabbak, haladottabbak, mert mozgékonyabbak. Új láncok, melyek szorosan összefüggnek az előbbivel. Vajon e láncok minden szeme ugyanazon anyagból készült. Kétségkívül nem, sőt mindenik más anyagból: minden láncszem új érzet, minőségi különbség és csoda. De (hogy még tarkább legyen) talán e minőségi különbségek sem egyformán különböznek s közöttük is lehet minőségi csoportokat megkülönböztetni. Így értem: minden láncszem különböző, de tegyük fel a szervetlen világ láncszemei mind nemtelen, a szerveséi mind nemes fémekből volnának. Vajon minden szomszédos láncszem között egyforma távolságnak kell lenni?
Phaidros:
A természettudomány azt mondja, hogy igen.
Sokrates:
Ezt mondja, mert egységesíteni akarja a világot. De hogyha a világ, az a csupa-ugrás, aminek látjuk, akkor - legfeljebb a tudomány kényelmének szempontjából lehet okunk feltenni, hogy minden ugrás épp egyforma nagy. S valóban mintha látnók is a nagyobb ugrásokat és sokan hisznek bennük.
Phaidros:
Élettelen és élő határán, növény és állat, állat és ember határán?
Sokrates:
Talán. De alapjában eddig még mindig minden összefügg és a differenciálódás módszere a kombináció. Azonban van egy másik módszer: a tükrözés vagy kettőzés. Ez az élőlények tudatában történik: a világ tükröket teremt magának. A világ elsősorban létezni akar, ami, láttuk, annyit jelent mint differenciálódni, önmagát akarja, és mentül többször akarja önmagát. Ez a tükrözés hozzátartozik a differenciálódáshoz. A világ egy része minden tudatban megduplázódik, a világ ezer kis tükröt csinál magának és hogy a tarkaság még teljesebb legyen, ezer részleges és torzító tükröt. De nincs kizárva, hogy nagyobb tükröket csinált s talán a legnagyobb tükröt is: Istent.
Phaidros:
Ó Sokrates, hibát követtél el. Nemde, azt mondtad az imént, hogy csak az érzetekről tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy léteznek, a többi mind feltevés? Most pedig a hipotetikus külső világból indulsz ki és azt állítod, hogy a tudat csak e (talán nem is létező) külső világ tükre! Idealistából egyszerre realistává lettél. Ez ellentmondás.
Sokrates:
Igazad van: Tehát fordítsuk meg a dolgot, hogy lássad, mennyire nem vagyok sem idealista, sem realista. Legyen az érzet az egyetlen bizonyos vagy azonos a kiterjedt tárggyal mint Bergson mondja. Hogyan van, hogy az ember e mögött az érzet mögött mégis valami külső dologra kikövetkeztet, valami Ding an sichet sejt? Egy filozófus azt mondja, hogy ha azt állítom, hogy a tárgyak léteznek akkor is, ha nem érzékelem, ha senki se érzékli őket, avval csak azt akarom mondani, hogy adandó alkalommal megint érzékelhetném. [*] Igaza van-é? Nincs. A szellem mint mindig itt is kikövetkeztet. Én állítom, hogy az a tárgy létezik és más, mint az én érzetem vagy emlékem róla. Ez nem naív realizmus, hanem a lélek kettőzési ösztöne. Előbb azt mondtuk, hogy a világ önmagát akarja és nemcsak egyszer akarja. Nos: ha a tudatállapotokat tekintjük az egyetlen valóságnak, akkor a lélek a világ. A lélek is akarja magát és nemcsak egyszer akarja. A lélek is megkettőzi önmagának egész tartalmát, akkor mikor az érzeteken kívül, az érzetek mögött még egy külső világnak a létét is feltételezi. Mintegy megteremt egy külső világot érzeteinek hasonlatosságára. Ez ugyanaz a kettőzés, vagy tükrözés, amiről előbb beszéltünk. Bárhonnan indulva idejutunk. [
]
Phaidros:
Úgy tetszik nekem, Sokrates, hogy te játszol a gondolatokkal.
Sokrates:
Ez szép játék. Mindjárt megmutatom, Phaidros, mennyire játék a mi egész szellemi életünk. Előbb azt mondtam az ember önkénytelen realizmusa, mely az érzet mögött még egy külvilágot sejt, voltaképp csak kettőző ösztön, a világ megduplázásának ösztöne megfelelő a világ irányának, mely mindig a többre tör. Most azt kérdem, vajon nem minden tudományos kutatás, ok keresése, mélység keresése, dolog mögötti valóság keresése nem mind ilyen duplázó ösztön-e? Muszáj valaminek lenni a dolog mögött? De nekünk a dolog (érzet) maga nem elég; megunjuk hamar, mögéje szeretnénk kukucskálni, mint a gyermek, felbontja babáit. A kíváncsiság a lélek legmélyebb, a világ irányában legmélyebben gyökerező ösztöne s nem az igazság, hanem az újság felé visz.
Phaidros:
Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak, Sokrates. Úgy tetszik, hogy eltérsz a tárgytól. Úgy sejtem, hogy véleményed szerint a tükrözések folytatódnak. Vajon az emlékezet nem megint egy új tükrözés-e?
Sokrates:
Lehet. De erről sokat kellene beszélni, Most azt figyeld meg, hogy
mennél tovább megyünk a teremtmények rangsorában annál elevenebben és eredményesebben nyilvánul meg ez a kettőző ösztön, ami megint azt mutatja, hogy a természet széthulló kéve. A legelevenebb és legeredményesebb a természetnek eddig (komplikáltságra) legmagasabb rangú produktumában: a művészben.
Phaidros:
Arra gondolsz, ó Sokrates, hogy a művész utánoz és úgy kettőzi a világot.
Sokrates:
Valóban evvel kezdődik a művészet. De éppenséggel meg nem áll itt. A művészet nem másolás s a realizmus igen kezdetleges formája a művészetnek. A teremtő fantázia, amely a képzetelemeket egészen új módon kombinálja, eszközlője egy egészen új világnak amely nem tükör többé, hanem a teremtés szabad folytatása új differenciálódás, új csoda. Ez az új világ, a művészet új világa, mint semmilyen világ nem marad elszigetelten, hanem ismét visszahat a meglevőre s ezáltal ismét úr kombinációkat hoz létre, Mert a művész, mikor világát megteremti, avval élvezői lelkében új érzeteket akar támasztani, amely érzetek visszahatnak ismét azoknak egész lelkére és cselekedeteikre. Így komplikálja a művészet az életet, hogy az új élet ismét komplikálja majd a művészetet. Most láthatod ó Phaidros, milyen zsarnokság a művésztől azt követelni, hogy csak »átéltet« adjon, mert amit ezek a kritikusok »átéltnek« neveznek, az igen kevés. Az ilyen »őszinte líra« voltaképen nem egyéb, mint selejtes és szolgai realizmus. A művésznek kötelessége, hogy mennél több olyant is átéljen ami vele soha meg nem történt és művész éppen az olyan ember, aki erre is képes. Ha az átélt kifejezése lenne egyedül művészet akkor a kifejező képesség, a technika tenne egyedül művésszé, mert élményei mindenkinek vannak. Ellenkezőleg, minden igazi művészet alapjában romantikus, mert újságra, új komplikációkra tör; ezért szereti minden igazi művészet a naív népmesétől kezdve a legnagyobb művészekig messziről hozni tárgyait, messze, korok és népek lelkét komplikálja a művész a saját lelkével, mert mentől távolabb esnek egymástól a kevert dolgok, annál újszerűbb, szokatlanabb az eredmény. Minden, ami távoli és szokatlan, művészi hatást tesz ránk, ez a rejtelmes, az »érdekes« hatása, mely a legnaivabb művészlelkekben legegyszerűbb alakjában tanulmányozható. Gyakran egy keleti név hallása, egy szokatlan formájú, bár tán teljesen művészietlen épület művészi élményt ad. Viszont a művészet halála az unalom. És a szokott dolgok csak akkor válnak művésziekké, ha teljesen új szempontot tudunk rájuk találni. Ritka embernek (az új szempontokkal rendelkező embernek művészi élmény a saját hazája, majdnem mindenkinek egy idegen ország. Annál nagyobb a fantázia, mennél távolabbi képzeteket tud egymással kapcsolatba hozni, s ennek érvénye egész a költői vagy festői technika aprólékosságáig terjed, itt a szavak és színek mint képzetegységek új és új kapcsolásától fog minden függeni. A words of the same vocabulary, az egy szótárból való szavak, amilyeneket pl. némely szónokok szoktak egymás mellé rakni, melyek új érzéseket nem hozva simán siklanak a fülben: nem művészi szavak. S ha ti azt mondjátok a művésznek: csak átéltet! Én azt mondom: csak újat! - ami úgyis biztosan átélt lesz.
[*]
[
]