Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám · / · Babits Mihály: Mese a nagyvilágról
Definíciókkal jobb végezni, mint kezdeni - mondtam nagy tudósan a tanulni vágyó közönségnek - bajos valamit definiálni mielőtt ismerjük. De ha egy szót használsz, mint: filozófia vagy esztétika: az annyit jelent, hogy nem egészen ismeretlen dologról beszélsz, hanem már egy egész sereg fogalmat, hogy ne mondjam definíciót idéztél fel hallgatódban: értelmeket, melyekben eddig az illető szót használni szokták. Hogy ezek az értelmek zavart ne csináljanak, mondd meg, kívánod-e ezek valamelyikével értetni szavadat vagy talán csak e régi értelmezésekben, egy vagy több ily régi értelmezésben szereplő egy elem az, melyet e szóval jelölsz; (mert ha e régi értelmezéseken teljesen kívül álló fogalomról akarnál beszélni, mi értelme a régi szót használnod?)
Nyilván a sokféle fogalomban, melyeket egyazon szóval jelölnek, kell valami közös elemnek lenni, csak így eshetett, hogy egyazon szó alkalmazódott valamennyire. Spencer azt mutatja ki, hogy a filozófia szó különféle értelmeiben ez a közös elem az, hogy a filozófia ismeret az általánosság legmagasabb fokán. A legvégső általánosságok természetesen azok, amelyek összes ismereteinket eggyé foglalják keret gyanánt, mint egy nagy szárnyas oltár, mely egy műremek egységes keretébe sok-sok képet, szobrocskát, drágakövet összefoglal. Világos, hogy e keretnek elég tágnak kell lennie. Mihelyt oly ismeretre tennénk szert, mely e keretbe nem illhet be, a keret maga használhatatlanná válnék. Viszont logice tán nem volna képtelenség oly tág keret, melyben minden lehetségesnek elképzelhető ismeretünknek helyet kelljen találni; mégis célját tévesztené épp, mert létező ismereteinkkel semmi szükségszerű viszonyban nem állna és számunkra épp oly haszontalan volna mint a szűk keret. Olyan volna mint a túl bő ruha, mely leesik a testről. A használható filozófiának tehát tapasztalatinak kell lennie, vagyis létező ismereteinkkel szükségszerű viszonyban állnia. De épp mert tapasztalati, sohasem lehet végérvényes: mert sohasem lehet végtelen tág keret, mihelyt új a régi keretbe beilleszthetetlen ismeretek merülnek fel, új keretre van szükség s a tudomány kinövi a filozófiákat, mint a gyermek kinövi ruháit.
Most íme az ablakunk: a mai ismereteink számára alkotható keretben minő helyre illesszük be esztétikai ismereteinket?
Értik-e: meghatározni az esztétikát annyi volna mint erre a kérdésre már megfelelni? Mi ezt csak fejtegetéseinknek végén tehetjük. Először azt nézzük, hogyan szokták rendesen az esztétikát elhelyezni?
Első gondolat: az esztétika megmondja mi szép? Megmondja tehát mikor lesz szép az alkotásunk, mint ahogy a logika megmondja mikor igaz a gondolatunk, az etika mikor lesz jó a cselekedetünk. Ez annyi, hogy az esztétika nem is tartoznék bele tapasztalati ismereteink rendszerébe, csak egy bizonyos szempontot adna ez ismeretek osztályozására megítélésére - tehát normatív apriori tudomány. Ilyenek ős típusa a logika. De gondolkodjunk: az esztétikát nem sorozhatjuk e formális tudományok közé. Hasonlítsuk össze a logikával. A logika bebizonyítja nekem, hogy egy gondolatom, melyet nem hittem - igaz. Ezt belátom: az illető gondolatot azontúl hiszem. De ami nem tetszik, nincs esztétika, mely bebizonyítja nekem, hogy az szép. Más szóval a szépség nem érzéseimre szabható külső norma, hanem benne rejlik magukban érzéseimben. Az igazság mindig csak viszonyokban alkalmazható. Egy érzés magában, mint érzés, sem nem igaz, sem nem nem igaz! Csak többi érzéseimmel való viszonyát tekintve mondhatom, hogy pl. ez illúzió. A szépség nem így van. Valami, amit látok önmagában is tetszik vagy nem tetszik.
A viszonyok felett ítélkezhetik a formális tudomány: de a szépség nem viszony, hanem érzés és minden érzés a tapasztalati tudományok dolga. Az esztétika lényeges kérdése most az lesz: minő feltételek mellett keletkezik bennünk az az érzés, melyet a szép szóval jelölünk - s az esztétika most úgy tűnik fel mint a lélektan egy része.
Mi kell, hogy a szép érzése keletkezzék bennünk? Kétféle feltétele van: egyik az illető tárgyban, a másik bennünk. Más szóval: a tetszés érzetét determinálja az előttünk levő tárgy és a mi ízlésünk. A tárgy független változó: a tudomány nem foglalkozik vele. Ízlésünk pedig függ az egész társadalomtól, amely nevelte. Nem lehet általánosságban felelni erre a kérdésre; mi tetszik az emberi léleknek? Hanem csak így: ebben vagy abban a korban, ilyen meg ilyen társadalmi környezetben élő embereknek mi tetszik? A feleletet aztán megadja a művészeti stílusok és műfajok története. De ilyen formán az esztétika történeti tudomány lesz és a szociológia egy része. Így távolodtunk az általános a priori abszolút esztétikától mindég szkeptikusabbá és szkeptikusabbá válván lassanként odáig, aminél már nem lehet esetlegesebb tapasztalatibb általánosításra képtelenebb tudomány: egy szociológiai tudományig.