Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 11. szám · / · Figyelő
Hiszen mindig közöttünk van, hanem azon a két napon láttuk szinte. Megnőtt s bár mindig rettegünk tőle azon a két napon sokkal-sokkal félelmesebb lett. Messziről jöttnek, se látottnak, se hallottnak tűnt, újnak borzalmasnak. S amint mérföldes csizmáival egyre beljebb csörtetett Budapest aszfaltján bizalmasabbak, megejtőbbek lettek az otthonok. A négy fal kemény bástya és simogató; védő négy kar volt egyben. Amit közönségessé koptatott a megszokás, ragyogó, gyönyörkeltő lett azon a két napon. Megélemedett az otthonban töltött első nap varázsa s akik az otthonban félig idegenül, éveken át éltek egymás mellett erre a két napra megismerték egymást. Közeledtek az egymást kerülők s ha elnémult a véres szenzációkkal kéjelgő nyelv, megindult néma beszélgetése a léleknek Ezen a két napon merészek voltak az emberek: egymás szemébe néztek. Megcselekedték, ami elől olyan borongva menekültek máskor; mert lényegtelen és kicsiny lett minden, ami elválaszt. Ezen a két napon az egyedüllétet nem bírta elviselni még a legbüszkébb se. Társakra vadásztak, akiket a sors, vagy a büszke lélek magányosságra kényszerített. Ezen a két napon melegebbek voltak a kézszorítások, szeretettől csengők a halkan váltott szavak s a halál árnyékában megélemedett szeretet egyre erősödve, egyre fokozódva kezet-kézbe kötött szerte a városban. Megszületett az enyhe lánc, ami összefűz bennünket s ezen a két napon lehetetlen volt mosolyogni a már-már vénhedtnek tűnő ideológián, hogy egy család az egész emberiség.
Közel jutottunk a megismeréshez, hogy mindannyian, akik élünk testvérek vagyunk. Fekete, sárga, mongol, árja. Szavak, szavak, üres szavak. Az ember jelentőségét éreztük. Azt, ami összeköt, ami közös és nem azt, ami elválaszt, ami speciális. Nagy, nagy és szent egyetértésben élő család jó tagjai voltunk mindannyian ezen a két napon. Sirattuk halálát annak, akit nem láttunk soha, akiről nem hallottunk soha, bosszút, megtorlást esküdtünk egy olyan elmúlt szívért, aminek dobbanását nem hallottuk soha s minden testvéresülésünkből kicsengett a féltése magunknak. A halál árnyékában jártunk, pusztulást hozhatott minden lépés, minden pillanat, a mártírok mutatták, hogy milyen esetleges, milyen véletlen minden, amivel bírunk. Lehetetlen volt büszkélkedni tudással, tehetséggel, vagyonnal, testi szépséggel, lehetetlen volt mert, ami mindennek principiuma, az élet az egyforma veszedelemben forgott, egyformán hajszálon függött. Ki volt biztonságban ezen a két napon? Ki meri állítani hogy agyán nem suhant keresztül az elmúlás gondolata? Ki mer hazudni? A véres aszfalton, az utcák levegőjében, az otthonunk bútorain mindenütt a halál fenyegetett. Szemünk riadt nézése, kezünk sok önkéntelen mozdulata adta bizonyságát, hogy készülve az utolsó pillanatra számadást végez a lélek. Sortüzek dörögtek, kardok szöktek, hogy véresen emelkedjenek vissza, nehéz kövek repültek; revolverekből dörgött a halál, sebesültek, haldoklók, halottak hevertek az utakon s az utcákon át szakadatlan hajszolták egymást a bosszút, megtorlást lihegő dühödött tömegek. Elfeledkeztél egy pillavillanásra a történőkről? Egyszerre megcsörren az ablak, majd ijedt lábak dobogását hallani és nyomában a vágtató paták kalapálását. Szerelmesed keblére simultál - megriasztott a sikoltás, ami a haldokló ajkáról szállott, gyönyörködtél a gyermekedben és íme veszed a hírt, hogy két apróság is áldozatul esett. S üzleti gondok gyötörnek, a szomszéd szobában kedvesed, gyermeked betegen sínylődik, vagyonod növekedésén édelegsz, másokhoz hasonlítod és különbnek találod magadat, bölcs írások levegőjébe menekülsz, tükröd elé állsz és hasonlíthatatlannak találod a vonásaid: nagy bánatod van, örömöd van, ami önös, ami csak a tiéd és egyszerre behangzik hozzád az utca lázongása, jön egy ijedt arcú ember, aki friss rémséget újságol és benn vagy egyszerre megint az események kellős közepén. Tüdőd vért szív a levegővel, szemed, füled tele van rémséges látványokkal, rémséges történetekkel. Agyadba minduntalan beszökik az elmúlás gondolata és tartozzál bárhova, légy huszárkapitány, légy lovasrendőr, légy nagy szolgaseregű gazdag, házad védjék súlyos tölgyfakapuk, nehéz zárak, húzódj távolra a veszedelemtől - mindegy, mindegy. A halál árnyéka rátelepedett Budapestre és nincsen talpalatnyi hely, amit borzalmas lénye be ne töltene. Hová menekülnél, hová? Hol lennél biztonságban? Kinek kellene lenned, hogy őszinte lélekkel mondhasd: engem nem érhet veszedelem?
Ránk telepedett a halál árnyéka. Megnehezíti a lélegzésünket, hevesen dobog a szívünk, idegeink belekapcsolódnak a nagy város forrongásába és reszketnek, remegnek mindenre ami közelben-távolban történik. A zaj elviselhetetlen, ütni-verni szeretnénk azért is, hogy valaki a közelünkben elrikkantja magát, az attak ijeszt és közeledésének már a hírére is, a többiek példáján futva menekülünk. Ahol hivatalos személy áll, messzire kerülünk onnan, mert nem lehet tudni, ... hátha. Magával sodor a tömeg, tüdőnk a meghajszoltak lihegését szívja be, látjuk, hogy emberek, látjuk, hogy űzik, kergetik őket s mikor már-már gondolatban hozzátörődtünk, hogy ez a sok nyomorúságos ember mind a mi testvérünk legyen, akkor a meghajszolt tömeg pillahunyásnyit megpihen. Az üldöző megállt vagy visszafordult s ekkor a düh, az elkeseredés köveket szedet elő és hajrá recseg-ropog a hatalmas kirakatüveg, morzsákra törik az utcalámpa üvege, bezúzódik a villamos ablaka, egy-kettő a villamos maga is feldöntve hever a sínen és e vandáli pusztítás láttán megundorodsz a tömegtől. Martalócok, petrolőrök lettek, akiket imént testvéreidül készültél fogadni. Állati szenvedélyek tombolnak körüled, s te a kultúrember megveted őket, elhúzódol tőlük, nem akarod, hogy megfertőzzenek. Sietsz a magányosság vagy a meghittjeid közé, azt hiszed fölöttük vagy, azt hiszed ilyesmire nem lennél képes és mégy, mégy, menekülsz előlük.
Aztán jönnek a hírek. Ott két gyermeket lőttek le, amott egy szerencsétlen némát szúrtak a halálba, amiért nem tudta megérteni, hogy a rendőrnek miért mozog olyan haragosan az arca, később hallasz egy családapáról, aki elhagyott, csöndes utcában békén tér hazafelé kézen vezetve a gyermekét. Elhalad egy rendőr előtt. Békésen, csöndesen megy, mint máskor, tíz lépést tesz még, akkor dörren a rendőr revolvere és a golyó megakad a gerincében. Mi ez? Mi az a különös, amit érzel? Miért téped rongyokra az újságot? Miért kapkodsz kalap meg bot után, miért rohansz az utcára, miért állasz a tömegbe és miért gondolod, hogy az a rendőr, aki szemben áll veled, egyenesen a szívednek céloz? Nem messze tőled kapu alá menekült a tömeg, rendőrök, katonák utánuk, szuronnyal, karddal, puskával hajszolják őket a lépcsőházon, a folyosókon végig, ott az a békés otthonülő miért tárja ki védőn ajtaját az üldözöttnek? Ez ostrom volt egy ház ellen. Ugye házban lakol te is? Flegmatikus voltál? Gőgös? Kultúrember, aki irtózik kárt tenni másban? Igen?! Miért hát kezedben a kő, miért röpíted hát magad se tudod hová, miért szorítja ujjad görcsösen a botot? Mi vadított meg téged, mi vadította meg azt a rendőrt, hogy csöndes családapa létére lelőtt hátulról egy apát, aki kézen vezette a gyermekét elhagyott csöndes utcán? Mi az? Mi a neve ennek?
A halál árnyékát nem látjuk többé. Az elmúlás nem borzaszt, a pusztulásra nem is gondolunk. Lám a haldokló, aki környezetét vígasztalja, nem is olyan romantikus alak. Hiszen nem is olyan borzalmas meghalni, köröttünk rendre vérrózsa gyúl az emberek mellén, itt is, amott is a földnek dőlnek, akik az imént keményen, egyenesen jártak. Meghalni, sebet kapni, olyan természetes ez, mint ülni odahaza, kanalazni a levest, vagy olvasni egy könyvet. Tudsz-e most menekülni? Tudnál-e most hazamenni és egykedvűen pipázgatni? Vagy talán egyedül te lennél ilyen? A többi kultúrember otthon ül és undorodik a vérengzőktől, meg a tömegtől? Nézd ott az előkelő utcát. Selymes asszonyok, jó ruhás urak olyan nagy tömegben, aminőt nem láttál még soha. És talán békésen bánnak velök? A rendőr, a katona magához tartozónak érzi talán? Nézd csak, most egy szakasz lovasrendőr jön és űzi, hajszolja az elegáns tömeget Hátrál? Igen ámde hazamegy-e vajon? Nem. A lovasok elvonulnak és az utca tele van megint. Mi az? Miért nem mennek ezek a kultúremberek haza? Hiszen nyakukba lihegett a ló, hiszen kard villogott a fejük fölött, hiszen látták, hogy egyikre-másikra lesújtott a katona, a rendőr, miért nem mennek haza ebből a rémségből ebből a pusztulásból, hiszen következő pillanatban kard alá, lópata alá fordíthatja őket a tömeg, miért nem nem mennek haza, hiszen máskor ájuldoznak még az elgondolására is annak, hogy megtalálják vágni az ujjukat?!
Délelőtt, reggel még az is izgalomba döntött, ha üvegnek rontott egy kődarab. Most teljes a fölfordulás. Aszfalt helyett üvegcserepeken járunk, a villamos sínek elhagyottak, üresek, a kocsik fölborultan hevernek az úttesten, az üzletek zárva, a műhelyekben, gyárakban áll a munka. Így van ez vasárnapon is. Ámde pihen-e most a város? A technika csudái megbénultak és mégis volt-e valaha elevenebb Budapest, mint ezen a két napon? Ijesztő sötétség mindenfelé, amott sortűz világít, odébb meztelen kard csillan, egy-egy halálordítás és mégis, mégis ki félt, ki reszketett kit nem sodort magával az izgalom? Kinek a zsebében nem volt kő, kinek nem dúltak szívében pusztító szándékok? Vajon ki ütődött meg, ha kopott ruhájú ember megszólította? Vajon nem mentél-e oda magad is, megkérdezni attól a rongyos embertől: hát arrafelé mi történik?
Bestialitás minden, ami odaát történik és dicsekedve emlegetjük a pusztítást, a gyilkolást, amit a magunk tábora végzett. És odaát épp olyan meggyőződöttek a maguk igazságáról, mint ideát. Nem lehet többé objektívnek lenni, nem lehet mentséget, magyarázatot keresni, csak gyűlölni lehet, gondolkodni csak a bosszún, a megtorláson lehet.
A halál árnyéka telepedett Budapestre. Félelmetes volt, aminőnek nem láttuk még soha. A közeledésekor reszkettünk tőle , nemesebbek, igazabbak lettünk, amint ránk terült óriás teste, elcsépeltnek tetsző igazságokat gyönyörű köntösbe öltöztetett jött egyre közelebb, egyre hatalmasabb lett, s magával ragadott, vitt ellenállhatatlanul, mint valami misztikus erő. Két napos uralma alatt minden az akarata szerint történt és mi megfélemedett, kicsiny emberek, mint a nyáj, parancsára elmentünk a veszedelembe is, amitől olyannyira irtózunk pedig. Igézete alatt állottunk, a tömeg irtózatos mélységben örvénylő folyamnak tűnt s mi, akik a halál parancsára mentünk a keskeny, korlátja veszett bürüre, nem tudtunk ellen állani a vonzásnak, a tömeg, az erő úgy szippantott föl bennünket, úgy kapcsolt magához, mint vasszilánkot a mágnes. Közben-közben előlebbent a halál rémületes arca, de félelmünknél erősebb volt a tömeg megkötő ereje és a kétnapos lázadásba gondolatok, indulatok, vagy éppen cselekedetek révén minél többet ömlesztettünk a magunk énjéből elszakadnunk a tömegtől annál inkább lehetetlen volt, s félelmünk apadt, egyre apadt, majd gyorsan keresztülrohanva az apátia állomásain kitört belőlünk a szenvedély, amit oly gondosan nap-nap után fojtogattunk, vad vágyak, szörnyű elkeseredések, balga és vérengző bosszútervek ütöttek a testünkben tanyát és amíg haladtunk előre, amíg pergett a nap, mintha visszafelé haladtunk volna az emberiség történelmében és estefelé oly keményen, elszántan álltunk a vértől síkos aszfalton, a golyósüvítés, a kardcsendülés között, mintha csak ősei lennénk önmagunknak, mintha mi lennénk a keménységükért, az elszántságukért annyit irigyelt elődök.