Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 11. szám · / · Figyelő
A 48-49-i eseményeket tárgyaló munkák sorában korszakos jelentőségű Faragó Miksa munkája. Az olvasó, ki nagy vonásokban ismeri az új Magyarország vérkeresztségének ama rettenetes évét, fokozódó ámulattal fogja olvasni ezt a vaskos kötetet. A hangyaszorgalommal összegyűjtött adatok gazdagsága s a dolgok mélyére hatoló ítélet eredetisége egyaránt leköti a figyelmet. Az olvasó értékes új megismerései közt nem az utolsó lesz az, hogy a 48-49-i események mozgató erői közt egyik legnagyobbat, a gazdasági és pénzügyi faktort, eddig történetírásunk tökéletlenül ismerte s amennyiben ismerte is, nem értékelte érdeme szerint.
Nem hiányoztak kísérletek a szabadságharc idejebeli pénzügyek megismertetésére, de eddig ebbe a nagy dologba senki sem fogott bele az egész anyag fölött uralkodó szakértelemmel. Lukács Béla derék munkáját még fiatal korában írta. Ha vagy huszonöt évvel később írja meg, bizonyára jóval értékesebb munkát nyújtott volna. Világos, hogy csak a pénzforgalom és hitelügy szerves életfolyamatának alapos ismerete képesíthet egy írót ama mozgalmas idők pénzügyi jelenségek tökéletes átértésére - nem azt az ismeretet értem, melyet könyvekből bárki megtanulhat, hanem a megismerének egész az intuícióig emelkedő ama világosságát, mely komplex folyamatok egy pillantással való áttekintésére képesít. A monarchia nagy központi hitelintézeténél elfoglalt előkelő hivatalos állása ez irányban bizonyára nagyon alkalmas kilátópont volt Faragónak.
A mai állapot mértékeihez szokott ember elképzelni is alig tudja a hitelügyi és pénzforgalmi intézmények ama primitív állapotát, mely nálunk 48 előtt és még 48-ban is uralkodott. Az időnként a forgalomból el-eltűnő ezüst mellett az osztrák nemzeti bank jegyei képezték a fizetési eszközt. Harminc éven át sikerült ugyan a banknak a készfizetéseket fenntartani, de azt sem azért, mintha ércállománya megfelelő lett volna, hanem azért, mivel békés időkben nem igen zaklatták felváltással. Amint 1848 elején a politikai láthatár beborult s az emberek kezdtek jegyeikért ezüstöt követelni, rögtön kitűnt, hogy a bankjegyre írott kötelezettség csak üres ígéret s maga a bank nem egyéb, mint az osztrák kormány pénzszerzési forrása.
Ennek az éppen nem mintaszerű jegybanknak privilégiuma császári pátensen nyugodott, nálunk tehát eo ipso törvénytelen volt. De a letargiába süllyedt ország s annak tehetetlen országgyűlése tűrte, hogy ennek az intézetnek a jegyei foglalják el az országban egy magyar bank jegyeinek a helyét. Szerzőnk elfogulatlanságának jele, hogy nem vonakodik elítélni az akkori nemzeti bank szűklátókörű vezetősége, mely Magyarországban fiókot sem állított, jegyeinek beváltásáról sem gondoskodott s az ország hitelviszonyainak javításához, egy szemernyivel sem járult.
Tovább megyek egy lépéssel, mint szerző. Azt mondom, hogy a banknak az az eljárása, hogy kiaknázatlanul hagyott a hitelre éhes akkora óriási területet, mint Magyarország, mikor itt jóformán versenytárs nélkül állhatott volna, több volt szűkkeblűségnél, ez egyenesen élhetetlenség volt. Belátom egyébiránt, hogy enyhítő körülmény mindaz, ami nálunk akkor hitelintézetek keletkezését hátráltatta: az ősiség, a hitel- és váltótörvények hiánya, az igazságszolgáltatás nyomorúságos állapota.
De hát tény, hogy a bank nem mert, nem tudott, vagy nem akart Magyarországon mint hitelszükségletet kielégítő forrás tért foglalni. Magyarország egy hitelügyi és pénzforgalmi sivatag volt, egy darab Ázsia, melynek állapotát még ijesztőbbé tették a sűrűn kiújuló s 48-ban permanenssé vált pénzváltási nyomorúságok. Nagyon helyesen járt el Faragó, hogy bevezető fejezeteiben megrajzolta a képét annak a kétségbeejtő helyzetnek, melyet nem a 48-i kormány teremtett meg, hanem előtalált. Csak ha ráállunk erre a talajra, vagyunk képesek teljesen átérteni azt a mondhatni reménytelen helyzetet, melyben Kossuth a magyar pénzügy vezetését, helyesebben mondva a gondosan kiürített pénztárakat átvette.
A bécsi körök biztosra vették, hogy a magyar kormányzat, az eleve visszavételre szánt 48-i törvényekkel együtt, pár hónap alatt menthetetlenül belefullad a pénzügyi tönk mocsarába. Meg is történt volna ez ha nem egy olyan ember állott volna a magyar pénzügyek élén, ki ugyan nem volt financier, de kit lángesze és erős akarata képesített arra, hogy rövid idő alatt azzá legyen. Szerencséje is volt Kossuthnak abban, hogy a kamarai tisztek közt derék szakemberekre akadt, kik pénzműveletei körül támogatták.
Egyes kisebb taktikai botlásokat leszámítva, Kossuth mindjárt helyes irányban indult Faragó munkájából pompás képet nyerünk, hogyan teremtett Kossuth rövid idő alatt, részint kamatozó kincstári utalványok kibocsátása, részint lelkes hazafiak adományai segítségével ércalapot ahhoz a bankjegykibocsátáshoz, mellyel a Pesti magyar kereskedelmi bankot megbízza. A l2 1/2 millió forint összegben kibocsátott egy- és kétforintos bankjegyek kitűnően voltak fedezve, jobban mint akkor a nemzeti bankéi. Fő rendeltetésük volt a pénzbeváltási mizériákon segíteni, de a kincstárnak is tettek szolgálatot, mert e pénzforrás nélkül a kormány mindjárt az első hónapokban fizetésképtelen lett volna.
A tulajdonképpi állami pénzügy gerincévé természetesen a később forgalomba hozott Kossuth-bankók, helyesen kifejezve az országgyűlés által 61 millió forintnyi összegben megszavazott magyar állam-jegyek lettek. Faragó munkájából világosan láthatja mindenki, hogy a 48-ban megalakult magyar alkotmányos állam helyzete pénzügyi tekintetben még egy fokkal rosszabb volt, mint katonai tekintetben. Utóbbi tekintetben rendelkezett legalább 18 ezer katonával, de pénzügyi tekintetben Kossuth gyors és erélyes akciója nélkül a »krach«-még hamarább bekövetkezett volna, mint Jellasich bemasírozása.
Mind a kettőnek: a majdnem rögtön beállandott pénzügyi összerogyásnak és Jellasich kényelmes bemasírozásának megakadályozását Kossuthnak köszöni az ország. Szerzőnk igazságot is szolgáltat neki s kimutatja, hogy a 61 millió forint államjegy kibocsátásánál az erők gondos mérlegelésével járt el. Semmi kétség, hogy ha békés idők következtek volna be, akkora lebegő adósság visszafizetését, illetőleg fundálását Magyarország játszva megbírta volna.
A 61 millió államjegy megszavaztatásának Országgyűlési tárgyalása alkalmával érdekes beszédeket tartott Kossuth, ezeknek egyes részeiből azt következteti Faragó, hogy »a jegykibocsátást illetőleg mélyreható tanulmányokat végzett s eszméi jelentékenyen közelebb állanak a mai modern bankrendszerhez, mint a korabeli felfogáshoz«. »Én azt gondolom - mondá Kossuth - hogy el kelt az időnek következni, mikor a csereeszköz nem nehéz forgású és vitelű ércpénzben, hanem oly biztosítékokban fog állani, melyek szinte annyit, vagy többet nyomjanak«. Nagyon jól ismerte Kossuth a túlságos tömegű államjegy-kibocsátásokból származó bajokat. Azért állottak be - úgymond - e bajok, mert Walisnak, Zichynek és Stadionnak, ki 1790 óta manipulálták ezeket a dolgokat, kezeik soha sem voltak megkötve. Kiadtak egy programot, hogy 30 milliónál többet nem fognak kibocsátani s kibocsátottak 1200 milliót.«
Kossuth tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az államjegyek kibocsátása nem a legtökéletesebb formája az államhitel igénybevételének. Az adott viszonyok közt olcsó házi bölcsesség volt mindaz, amit az államjegy kibocsátásról egyes képviselők - mint a fiatal Lónyay Menyhért, de különös fontoskodással Pap János - előadtak. Ha valakinek a háza ég, hiába perorálnak neki a legtökéletesebb tűzoltó eszközökről, okos ember azt fogja használni, ami a keze ügyébe esik. Magyarországnak 1848 augusztus havában már a háza égett. Jellasich seregével már a Drávánál állott. Nem volt más eszköz, mint az államjegyek kibocsátása, mert sem kölcsönt felvenni; sem a hiányzó adórendszert és pénzügyi közigazgatási szervezetet a nagyrészt lázadásban levő országban rögtön megteremteni nem lehetett.
A különböző osztrák proklamációkban olvasható álszenteskedő elítélése a magyar államjegyek kibocsátásának kissé furcsán fest azoknak az osztrák minisztereknek utódaitól, kik 32 évvel előbb ezermilliós államjegy kibocsátásokban és devalvációkban remekeltek. Ami ezen a téren a múlt század elején osztrák uralom alatt történt; amellett eltörpül a magyar szabadságharc kormányának 61 milliónyi államjegy kibocsátása.
István nádortól, kit a király mint helytartóját a törvények szentesítésének jogával is felruházott volt, augusztus 14-én azért vették vissza ezt az utóbbi jogot, hogy a 61 millió államjegy kibocsátására vonatkozó törvényt, mely augusztus végén tényleg megszavaztatott, már ne szentesíthesse.
Mialatt Deák egy 100 tagú küldöttség élén Bécsben hiába kérelmezte a megszavazott törvények szentesítését, Kossuth tényleg megkezdette az 5 forintos államjegyek forgalomba hozatalát. Ennek elmulasztása egyértelmű lett volna a feltétlen és rögtöni kapitulációval a most már akcióba lépő reakció előtt.
Az 1849-i július 28-án az akkor már Szegedre szorult képviselőház utolsó ülésében az utolsó szónok a forradalmi kormány pénzügyminisztere Duschek Ferenc volt. Beszédéből megtudjuk, hogy az előző év augusztus végén megszavazott 61 millió államjegyből (vulgo Kossuth-bankó) a lefolyt 11 hónap alatt 59 millió bocsáttatott ki. Joggal mondhatta Duschek, hogy nem tud rá példát, hogy tizenegy hónapi háború költségét ily csekély összeggel tudták volna fedezni. A képviselőház vita nélkül és egyhangúlag újabb 60 millió hitelt szavazott meg Duscheknek, de ennek az összegnek igénybevételére már természetesen nem került a sor, mert gyors léptekkel közeledett már a katasztrófa.
A győzelmes abszolutizmus a pénzügyi téren is a bosszú politikáját követte. Az ún. Kossuth-bankókat, helyesen magyar államjegyeket értékteleneknek nyilvánította s nem hallgatott azokra a nyomós érvekre, melyeket a pesti kereskedelmi testületek hozzá intézett emlékiratszerű kérvényükben ama jegyek legalább részbeni beváltása s az ország jövedelmeiből fokozatosan eszközlendő törlesztése érdekében kifejtettek. Pedig hát az osztrák csapatok parancsnokai az általuk megszállott területeken maguk is elégszer fizettek magyar államjegyekkel. Viszont ők a maguk részéről szintén kibocsátottak Magyarország terhére papírpénzjegyeket, az ún. Almási-bankókat (mert Almási aláírásával voltak ellátva.) Ezeknek az Almási-bankóknak összege 70 millió forintot tett ki, 9 millióval többet, mint a Kossuth-bankóké. A Magyarország leigázására kiadott Almási-bankókat - kizárólag Magyarország jövedelmeiből - a következő 9 év alatt be is váltották. Alighogy az utolsó Almási-bankó bevonatott a forgalomból, 1889-ben megdördültek az olasz harctéren az ágyúk s az erkölcsös és a magyar államjegyeket kárhoztató s ezeket egy tollvonással embertelen módon értéktelenítő Ausztria újra hozzáfogott az államjegyek újabb sorozatának kibocsátásához.
Íme néhány vonás abból a megkapó képből, melyet Faragó Miksa könyve előttünk feltár. Úgy hat sokszor e könyv az olvasóra, mint egy érdekfeszítő dráma. Nem csoda, hisz jeleneteket ábrázol a magyar nemzet tragédiájából.