Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 11. szám · / · Figyelő

Gordus László: A Szinnyei-Merse kiállítás

Itt minden gyönyörű és dagad a szív örömétől a dicsőségnek, amelyet e képek a magyar névnek az egész nyugati földtekén szereznek - de miről beszélnek nekünk, magyaroknak, akik érezzük, hogy 1912 az évszám, azon a titkos hangon, amelyen csak a legnagyobbak tudnak beszélni és mit adjunk tovább a legenda mesélő megilletődésével azoknak, akik nem láthatják együtt e képeket? Ezt fogjuk mondani, szóval továbbítva a képek beszédét: a napot látni rajtuk és egy nyugodt, mély és színtörő lélek benső gyönyörködését. Azonkívül a legeslegszebbet dokumentálják, ami lehető, a csodálatraméltót: a művész finom és teremtő erejű idegrendszerét, a jelenítés készségének folyamatos, üdítő ébrenlétét. Manet kortársa és vele meg Renoirral egy ágról származik: klasszikus, akinek sikerült a maga egyéni elgyönyörködéséből általános emberi, mindenki számára élő gyönyörűséget varázsolni. De meg kell mondani ezt is: az aranyérmes képek, a parkrészletek nyájas terei és meghitt zugai, a tölgyerdő pogány napja, a berek sötétlő mélye, a pacsirta ragyogó kompozíciója, a lilaruhás arckép nagyszabású szépsége és a paradicsombeli gyönyörűségeknek egyéb teljes szem-közelbe hozása arról beszélnek, hegy a nagy technikus lelkiismeretesebb akart lenni a nagy esztétikusnál, a szépségek kiválasztott ismerőjénél, pedig a hevenyészett stúdiumokon - én nem tudom, vajon a vonalak és foltok nyersesége ellenére-e vagy éppen e nyersesség miatt - üdébb, világosabb, sugárzóbb erővel áramlik el a természet bája, amely kézbe adta az ecsetet. És gondolkozni kell arról: nem száll-e a művész, aki alkalmazza technikai készségét, azok közé, akik csak technikai készségekkel rendelkeznek? És nem tilos-e minden tudatos munka, mikor illúzió ébresztéséről van szó? Van-e joga ehhez másféle lélekállapotnak, mint a theia manianak? Most erre, ami általános problémája a klasszicizmusnak, ne feleljünk.

Egy azonban, amit mondanak Szinnyei-Merse Pálról, kétségkívül nem igaz: nem forradalmár ő. Zseni, aki elkerülte az iskola erőszakát, ablakot nyitott az igazságos szellemnek a szép meglátásához, de az abszolút lázongás szelleme nincs benne. Egy vajúdó világ fájdalma nem veri el a gyönyörűségek nyugodalmas élvezésétől. A világ szépsége érinti őt és nem a világ konstrukciója, mint a forradalmárt. Meghittség kell neki és édes kellem, nem pedig a nagy gesztus, ami a forradalmárok, a Cézannok és Van Goghok színeiben, vonalában, kompozíciójában kiált és nem a fanyar szépség, a szenvedő lélek emblémáinak, a világfejlődés sodrától nyomott erőnek fájdalmas harmóniája. Nem érzi a mai világ lelkét, amely szálanként tépi el a rostokat, idegrendszerét a régi világhoz kapcsolókat és külön kínnal szül meg minden érzést és gondolatot, amely az új világ kultúrájának összetevője lesz. Nem forradalmár amint nem forradalmárok a biedermayer szobák és a rokokó szalonok emberei. Azonkívül, hogy zseni, becsületes és tántoríthatatlan, amilyennek lenni a forradalmárnak is végzete.