Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 11. szám · / · Bán Ferenc: Huszár Gál Prédikátor

Bán Ferenc: Huszár Gál Prédikátor
III.

Huszár Gált pillanatra sem hagyták egyedül. Akár volt komoly oka rá, akár nem, mindenki a tanácsát kérte s abból a dicsőségből, amit ők maguk sugároztak a lelkipásztorra, minden egyikre visszaáramlott valami a tanácskozás után. Ha kilépett az utcára, emberrajok vették körül, s ha valamerre ment csoportosan őgyelegtek nyomában a különben derék, dolgos polgárok, akiknek e napokban mintha éppen semmi dolguk nem lett volna. Az ajándékokat alig győzte rakosgatni, fiatal lányok hímzett selyem párnákat hoztak, meghajolt anyókák herbateát testes üvegekben, különböző bajok ellen való orvosságos füveket és komoly méhóságos polgárok hordó borokat és súlyos aranyakat. Rengeteg dolga volt ezidőtájt. Nemcsak a maga napján, de Frölich Tamás után is kellett prédikálni neki, azontúl pedig a magyar katonáknak, mert Forgách Simon boldogtalan volt, ha egy napon nem hallhatta az ő kedves, vitéz papjának szavát. Prédikációk után gyakran találkozott egy violaselyembe öltözött magas asszonysággal, aki állhatatosan rajtafeledte mélytüzű fekete szemét. Végre s kíváncsi lett, hogy kicsoda vajon. Speeck Tóbiás, akit megkérdezett, olyan módon felelt, amint kevés becsületben állókról szokás:

- Tinódi Sebestyénnek volt özvegye. Most már asszony megint. Valami Pozsál, vagy Pozsgay a felesége. Szegény Tinódi! Egy év sem tellett bele s a feleségét más ölelte már.

Huszár Gál nagy érdeklődéssel hallgatta az újságokat és bár nagy tiszteletben tartotta a halottak emlékezetét, mégsem talált semmi kivetnivalót azon, hogy a szép és tüzes szemű asszony férjhez ment. Másnap megint találkozott az asszonnyal, aki meghívta uzsonnára, és ő szívesen ment abban a balga reménykedésben, hogy szerelmes lesz bele és elfeledi Lillát. Amíg a közelében ült és nézte a gömbölyű fehér vállát, a kívánatos száját és a tüzes, fekete szemét csakugyan szerette volna, ha magához ölelheti, átszoríthatja, ám az igézet rövid ideig tartott és amint szemtől-szemben ültek, az asszony helyén gyakran Lillát látta, a Lilla édes szőke fejét. Egyszer, amikor igen boldogtalanná tette a csalódott szerelmére való emlékezés, az asszony megfogta a kezét, tűz áramlott a testébe, oda hajolt az asszony ajkára és lihegve, reszketve csókolta a száját. Semmire nem gondolt, de a gyönyörűsége legnagyobb percében mégis fájdalmasan sóhajtott. Az asszony meglepetten kérdezte: Maga nagyon boldogtalan lehet? - Nem, semmi bajom nincsen! - hazudta Huszár Gál és még inkább elfészkelte magát az asszony párnás mellén, a meleg, rugalmas karok között. Amikor elment, azt érezte, megfagyott zsír feszül a koponyájában, járása tétova volt, a testében elégedettség, némi dac és mégis, és mégis megállott s hirtelen kiterjesztette a két karját, magához ölelte a levegőt és belezokogta a semmibe:

Lilla, édes Lillám! Hát szeretsz, hát mégis szeretsz!

Amikor hazatért, együtt találta az egész családot. Ott volt az öreg néni is, akit látott már egyszer, a kisírt szemű, boldogtalan Lilla, mintha nem is élne, meredten mellette ült. Csönd lett, amikor belépett, ám az öreg néne, Seydel Róza rákezdte csakhamar és okoskodásával az öregeknek, akik azt hiszik, hogy minden tudásnak fölötte állanak és számukra az élet nem tartogat. hat meglepetést, fenyegető hangon kezdte:

Még aranyam látom, csorda a barátom,

Ha aranyam fogytán látom, hullik a barátom!

Az okoskodást Firtingerhez intézte, az pedig fölugrott és indulatosan kiáltotta: No, most már elég! Huszár Gál csitítani próbálta, de Firtinger rá kiáltott: Hallgasson! Hiszen nem tudja, hogy ez a satrafa mit mondott az imént. Figyeljen csak! A felesége zavarodottan kérlelte: De Stefán! Firtingert azonban lehetetlen volt megállítani és elbeszélte sebtiben, hogy a drágalátos nagynéni azzal rágalmazta meg őt, hogy Lillát a pénze kedvéért akarja elvenni, Kócs Gábor szolgálója vagy, csúf rágalmazó, takarodj innen! - kiáltott nagynénjére. Az nem lepődött meg a kiutasításon, nyugodtan összekeresgélte a tűjét, a megkezdett harisnyáját, mindezt belegyömöszölte a kis kosárba és azután elölről kezdte: Vártam ezt is! Tudtam ezt is! Ne feledd a szavam! ... Firtinger nem várta be az okoskodás végét, hanem a nagynénit csendesen kitessékelte, azután pedig leányához fordult:

- Azt akarom, hogy a szemembe merjed mondani! Nékem mondd, ne ennek a vén szipirtyónak. Halljuk hát, merészelnél-e ellenszegülni az akaratomnak. Amit megmondtam az szent és heilig, punktum.

A lány, aki kedveskedéseivel nem régen még oly hamar levette lábáról az apját, most tehetetlenül, sután, bénán állt és szinte megsemmisülten az apai hatalommal szemben. Anyjához menekült kisírni magát a mellén és onnan nézett olyan rettegve Huszár Gálra, mintha egyenesen a gyilkosa lenne.

Huszár Gál nem tudta türtőztetni magát.

- Szeretem a lányát - kezdte - de nem vehetem el mégsem!

- Szereti?! Akkor hát miért nem? - ámult Firtinger,

- Mert a lánya mást szeret. Szenvedek inkább, de azt nem tudom meg. tenni, hogy két szerelmest elszakítsak. Lássa kérem, folytatta könyörgő, rábeszélő hangon, reám, szegény földönfutóra igen nagy megtiszteltetés lenne, szeretném is, de nem tehetem mégsem. Engedje, hadd legyen Perényi felesége. Boldogok lesznek és boldog lesz kegyelmed is, mert szeretni és áldani fogják. Lássa, Lilla jó, engedelmes leány, ha kényszeríti kész a feleségem lenni, de kérem, én kérem, ne alázzon meg engem. Büszke ember vagyok s átallok bármit is erőszakkal megszerezni!

- Tudom, prédikátor uram tudom - mondta keserűen Firtinger - kicsiny tisztesség a Firtinger lánya. Beletörődöm ebbe is.

- A világért se higgye. Nem igaz. Fogadom, hogy, amíg Kassán maradok mindig itt fogok lakni. Itt, ebben a házban ... Nem lenne reám nagyobb tisztesség! ... Mégegyszer kérem!

- Perényinek nem adom. Inkább hervadjon el, száradjon össze ez a gaz, becstelen teremtés aki nemhogy szívéből örvendene a kiváló szerencsének, hogy ilyen kitűnő ... Már ment a leányának fölemelt öklökkel, hogy megfenyítse. Lilla elhaló sikoltással húzódott anyjához, akinek karjai védőn ölelték át, Huszár Gál elfehéredett s remegve gyötrelmében elkapta Firtinger karját: De ember! - hörögte. Többet nem szólhatott, az ajtó megnyílt és leverten belépett Forgách kapitány. Zavarodottan mindegyik elpirult és sebten megváltoztatta a helyét.

- Rossz újságot hozok! - kezdte Forgách Simon.

Firtinger elszomorodott arccal, fáradtan legyintett, a kemény katona pedig, akit sértett a föltevés, mintha Firtinger bajáért fárasztotta volna idáig magát, rögtön visszavágott:

- Nem Firtinger uramról folyik a szó, Egyik huszárom kivallotta ma, hogy az napon, amikor hasztalan kerestem, Egerben járt Verancsianál, Zay parancsából. Kócs Gábor levelét vitte a fickó, de meg is fenyítettem érte. Dupla áristomot, kurtavasat kapott, de ez nem tartozik a dologra ... Verancsics rögtön levelet írt Bécsbe s a huszárom látta, amint egy lovas megindult vele.

Firtingernek leesett az álla és szinte beleesett a székébe, Huszár Gál pedig azt mormolta magában: Előre tudtam, ez a fizetés azért, hogy az indulataimmal szóltam. Nem a veszedelem ijesztette, hanem a megismerés, hogy nem tudott uralkodni magán. Forgách vállára tette a kezét és meleg hangon biztatta, hogy semmit ne féljen, mert ő és a huszárjai megvédik minden veszedelemtől. Huszár Gál hálásan szorította meg a kezét:

- Köszönöm a pártfogását, de nem Verancsiccsal, hanem magammal küszködök. Miért hát az igaz hit, miért volt Calvin és Luther sok, nagy fáradozása, ha én az ő prédikátora csak olyan indulatos, gyűlölködő vagyok, mint azok a papok, akik gyalázatosságai miatt szállott ki éppen. Megfeledkezett a szobában lévőkről és hallgatva, szemében a szívet vizsgáló komorsággal mérte végig a szobát.

Estére mindenfelé elterjedt a hír s a polgárok csoportosan tódultak Huszár Gál ablakai alá. Fenyegetőn morajlott a tömeg, itt-amott egy-egy huszárkard villogott a sötétben s a tömeg hosszú-hosszú éljenzésben tört ki, amint Huszár Gál az ablakból föléjük hajolt. Addig kérte őket, amíg csakugyan hazamentek, akkor azután bezárkózott a szobájába és bús gondolatokba mélyedt. Félő, ijedt kopogtatás riasztotta meg. Tessék! - kiáltotta, de nem mozdult a kilincs, hanem a kopogtatás, még félénkebben ismétlődött. Ki az! - kiáltotta mostan. Arra gondolt, hogy talán Verancsicsnak valami bérence van az ajtó mögött és szívdobogva, de elszántan kiugrott az ágyból. Gyertyát gyújtott s míg, az ajtó irányába haladt a torkába dobogó szíve azt hitette vele, hogy örökkévalóságba telik minden lépés. Fölrántotta az ajtót s könnyű, éjjeli ruhában, reszketve minden tagjában, arcát elrejtve karjaiba, Lilla állott előtte.

- Lilla?!

- Én, én vagyok! Mondani akarok valamit, de kérem oltsa el... úgy szégyellem magam.

Huszár Gál végignézett magán és a leányon, a nagy lökéssel áramló vér, mintha szétpattantaná az arcát, azután ráfújt a gyertyára s kézenfogva a lányt bevezette a szobájába, el nem tudva gondolni, hogy mi hozhatta ide és közben mindenfajta balgatag reménykedéssel küzdött. A szobába besütött a hold s a leány a ragyogó ezüstsávból riadtan menekült az egyetlen sötét sarokba s Huszár Gál, hirtelenében nem találva mást magára kerítette a szőrtakaróját, Lillának a köpenyét hajítva. Súlyos, néma percek következtek, Huszár Gál azt hitte, ropogni hallja az ajtó eresztékeit s a mély, rejtelmes árnyékba burkolódott sarokban csevegni kezdett egy eltévedt tücsök. Hirtelen olyan neszt hallott, mintha valaki ledobbanna a földre, feszülten figyelt, csúszás, vonszolódás neszét hallotta s nemsokára két jéghideg kar ölelte körül a térdeit, lábát lekonyuló fej súrolta, zokogás rázta az előtte térdelő lány testét. Gyöngéden fölemelte, szelíd szóval kérlelni kezdte, hogy beszélje el a nagy baját, Lilla hatszor is belefogott, de a zokogás mindannyiszor elállította a szavát, de végre megemberelte magát és folytonos csuklás közben elmondta, hogy Perényi Pál beszökött az imént és arra kérte öt, hogy szökjön meg vele. Mit tegyek! - zokogta, azt mondta, megöli magát, ha nemmel felelek! Tehetném-e, szabad-e megtenni?! Mondja, mondja, mit tegyek, mondja!?

Huszár Gál kiszakította a kezét, amit a lány könyörögve fogott körül, mert érezte, hogy tombolva árad benne a szerelem, azután visszatért a lányhoz. Megigérte neki, hogy beszélni fog Perényivel és ráveszi, hogy várjon néhány hétig. Ha pedig - folytatta - semmi módon nem tudom rávenni egy-két hét alatt, hogy beleegyezzen a házasságba, akkor nincs más tennivaló, mint ...

- Megteszi? Megteszi? - ugrott nyakába a lány.

- Megteszem! - mondta durván, keményen, hogy gátat állítson a tomboló és egyben végtelenül kínlódó érzékeinket.

- Óh, köszönöm, köszönöm! - suttogta a lány. Hirtelen átölelte Huszár Gált, forró, nagyon forró csókot nyomott az arcára, azután pedig könnyedén, vidám ugrásokkal kiszökött a szobából. Huszár Gál megtántorodott. Az édes csók leszállt a szívébe. Soha nem érzett ilyen gyönyörűséget még s mialatt folyton azt súgta a sötét éjszakába: megteszem, hogyne tenném meg, te édes, te édes! telesírta könnyel a párnát.

Másnap nagy tanácskozás volt a városházán. Minden áron küldöttséget akartak Verancsicshoz meneszteni, büszke-dacos üzenettel, hogy ne ártsa magát okos szóra, de Huszár Gál rábeszélésére letettek a tervről és hajoltak az okos szóra, hogy bevárják, amíg történik valami komolyabb. Igazában nem is volt bátor, elszánt egyik sem s a legbátortalanabb közöttük éppen az indítványtevő polgármester, aki Kassát féltette Verancsics erőszakosságaitól. A küldöttségesdi csupán a bálványozásuk eredménye volt, amivel Huszár Gált környezték s a bizonytalanság úgy ült a lelkükön, mint túzokmadár szárnyán az ólmos eső. Huszár Gál a békés türelmet ajánlotta s ezt Zweybrück arra magyarázta, hogy a város érdeke miatt kéri a halogatást, ezért pedig még beljebb fogadta a szivébe. Arra, hogy szeressék, nagy okuk volt egyébként is. Huszár Gálnak köszönhették, hogy a huszárok sarcolásai megszüntek, mert ő bírta rá a mokány legényeket, hogy várják be türelemmel a zsold érkezését. A tanácskozás végén mindannyian megvidámodva néztek a következő események elé és a biztosságuk még fokozódott, amikor Speek Tóbiás, Firtingernek helyeslő asztaldöntésétől kísérten előhozakodott ama bizonyos privilégiummal. Ivásra indultak korcsmájába készültek. Ám Huszár Gál ettől a szándéktól is eltérítette őket, váltig erősítgetve, hogy ő csöppet sem haragszik Steinbrück haragtartása miatt s világért sem akarná, hogy lemondjanak a megszokott helyről. Tradi-tradra-tradi-tradra-trada-trá! szállt a tanácsterembe a trombitaszó. A béesi posta! ugrott föl Firtinger és nyomában az egész tanáccsal az udvarra rohant. Zweybrück a karját Huszár Gáléba öltve méltóságosan haladt és még a lépcső közepéig sem értek, amikor szembejött rájuk a siető had. Firtinger elől, testes bibliát szorítva a szívére, kezében pedig lengetve nagy, sárgapecsétes levelet. Három lépcsőt ugrott egyszerre s egy sietésre unszolta Zweybrücköt, aki elébb még levélnyitó után keresett és csak aztán bontotta ki a levelet. Jó hír! örvendezett . Fenséges Ferdinánd királyunk íme szigorú rendeletet küldött, hogy a kereskedők új csarnoka azonnal zárassék be. Kramer még Bécsben marad - mondta azután - a szabadságot azt hiszem, hogy megadhatjuk neki. Megadjuk! Megadjuk! - kiáltották a tanácsurak, a levegőbe nyújtva a bécsi portékáktól súlyos kezeiket. Az udvaron kikérdezték még a kocsist, vajjon Egerben nincs-e valami újság? Verancsics nem készül-e utazni valamerre? A kocsis nem tudott semmiről. Tradi-tradra-tradi-tradra-trá! belefújt a trombitába és nagy ostorpattogtatások közben elhajtott az udvarról. Verancsics még kevesebb veszedelmet jelentett nekik, hogy a kocsis nem tudott semmi készülő veszedelemről és miközben megindultak Steinbrück korcsmájába, gúnyosan köszöntgettek a rájuk hasonló módon gúnyosan pislogató Kócs Gáborral, aki a dóm előtt állt és kezét a templomnak terpesztve úgy vágott a szemével Huszár Gál fel, mintha az mondaná: Nemsokára enyém lesz megint!

Telt, múlt az idő, s nem történt különös esemény semmi. Mert, hogy megérezték a veszedelem szelét, megkétszereződött szemükben Huszár Gál becse és már nem is volt érdemes a kassai polgár címére, aki legalább egyszer nem látta vendégül. A nagy népszerűségnek Steinbrück korcsmáros itta meg a levét. Lépten-nyomon gúnyolták, amiért még mindig tartja a haragot Huszár Gállal s a csipkelődésnek akárhányszor az lett a vége, hogy Steinbrück megszökött a saját korcsmájából. Eredetileg azzal a tervvel, hogy ahol eléri, leüti Huszár Gált, de ezt meggondolta mindíg s rendszerint Az arany fácánban várta ki, amíg a maga korcsmájából eltávoznak a kellemetlen vendégek. Fejlődött, haladt gyönyörűen minden s Huszár Gál fáradhatatlan volt. Délelőtt vagy prédikációt mondott, vagy betegeket látogatott, délután pedig, ha temetés éppen nem volt, maga köré gyűjtötte a gyerekeket és tanította őket minden tudományra. Egy napon levelet hoztak Wohnitzky kapitánytól. Arról tudósította, hogy a nyomdát haladéktalanul szekérre teszi, majd elpanaszolta, hogy a győri szentszék négy fiatal káplánt küldött ki, akiknek első dolga volt bezárni az iskolákat, amiket Huszár Gál annyi agitáció árán tudott fölépíttetni, azután pedig sok szerencsét és áldást kívánt kassai működéséhez. Huszár Gál igen megörvendett a levélnek, de nyomában balsejtelem szállott a szivébe. Ráemlékezett, mint üldözték el Magyar-Óvárról, amikor a munkájának már eredménye is látszott. Így lesz itt is! - mondta csüggedten magának.

A napjait azonban nem akarta tétlenül tölteni. Egyik tanácsostól a másikig járt és rábírta őket egy iskola építésére. Már kinézték a házhelyet is és a költségeket is megszavazták, amikor a bécsi posta levelet hozott Kramertől. Azt irta, hogy Verancsics levelet írt Ferdinánd királynak és engedelmet kért maga elé citáltatni, illetőleg ha szükségét látja, elüldözni Huszár Gált. Nem tudom még - írta Kramer, - hogy milyen lesz Ferdinánd válasza, de jó aligha, mert mostanában erősen fenyegetik Rómából, amiért lagymatagon bánik az eretnekekkel. Mindenesetre ajánlatos lesz készülődni, tette még hozzá. Az első ijedtség után azt hitték, hogy vége a veszedelemnek, s most, hogy megint rájuk szakadt, rémült tanácstalanságba estek. Ám csakhamar a legvadabb terveket eszelték ki s Huszár Gálnak ugyancsak dolgába került, hogy mindezeket kibeszélje a fejükből és egyben megnyugtassa őket. A maga tervével rögtön kész volt. A válaszában nem igen bízott ugyan, de azt tudta, hogy kár semmiesetre sem eshet belőle. Levelet írt Verancsicsnak és szép szavakban kiemelve Verancsics érdemeit, hosszan beszélt arról, hogy ő mennyire tiszteli a katolikus anyaszentegyházat és mennyire helyesnek találja, ha tiszteletben tartják az ősrégi dogmákat. A levélnek persze nem volt foganatja: a nagyeszű Verancsics keresztüllátott az együgyűnek vélt hálón és azt írta Huszár Gálnak vissza, tegyen ünnepies fogadalmat, hogy híve az egyedül üdvözítő egyháznak, azután pedig jőjjön Egerbe, mert sok szépet hallott már róla és látni szeretné végre. Huszár Gál nem várt egyebet: a szives invitálásnak természetesen nem tett eleget, igen jól tudta, hogy mi sorsot szán Verancsics az igaz hit prédikátorainak, akik elég balgák ellátogatni a püspöki rezidenciába. Ami főcélja volt, a levélírásnak, azt elérte mégis: időt nyert és Verancsics, a ravaszságáról híres, egykori diploma nem látta át, hogy a prédikátor tartóztatni kivánja csupán. Sürgette, sürgette a tanácsosokat, hogy kezdjék meg az iskola építését, azután órahosszat arról tanácskozott Frölich Tamással, hogy mitévők lesznek, ha őt el találnák zárni, vagy éppen kiutasítanák. Nem feledkezett meg a Lillának tett igéretéről sem. Egy este kimódolta, hogy összetalálkozzon Perényivel. A hadnagy eleinte szóba sem akart állani vele, de amikor Huszár Gál elmondotta, hogy végső szükség esetén ő még a szökéssel is szimpatizál, nagynehezen megengedte Huszár Gálnak, hogy előadja a terveket, amiket Firtinger megpuhitására eszelt ki. Perényi ridegen vált el tőke, hitte is, nem is, hogy Huszár Gál az ő malmára kivánja hajtani a vizet, de Huszár Gálnak nem a ridegsége tünt fel, hanem az a körülmény, hogy állhatatosan, félszegen, merész katona voltától igen elütőn kerülte a szemét, mintha a lelkében rejtegetne valamit előle. Huszár Gál megérezte, hogy az állhatatos elfordulásnak valami fontos oka van. Azzal próbálta magyarázni, hogy Perényi bizalmas embere Zaynak és tud valami tervről, ami ellene készítenek, de ezt a föltevést nem hitte helyesnek, bár nem tudta, hogy Perényinek mi oka lehet kerülni a szemét. Firtingerrel is beszélt, ám minden eredmény nélkül. Az öreg szívesen odaadta volna neki a vagyona felét, de ebben az egy pontban nem engedett. Sőt a rábeszélési kísértek igen rosszul ütöttek ki, mert Firtinger minden egye eset után elővette a lányát és Huszár Gál jelenlétében szidalmazni kezdte, amiért nem tudja fölfogni ésszel, hogy micsoda nemes férfiú az, akit ő szánt férjül neki. - Milyen kiváló, szinte nem is ember többé - magyarázta - még ő lenne kész arra, hogy férjet szerezzen néked, holott szeret téged. Huszár Gál maga is gyötrődött, de látta Lilla arcán, hogy az sokkal inkább szenved nála. Belátta, hogy jó szóval semmire se megy Firtingernél, aki soha nem mond le a kedves gondolatáról, hogy a veje Huszár Gál legyen éppen. - Pedig az lenne a legokosabb, vágta el minden rábeszélés végén. Elveszi a lányom, házat, telket kap, kassai polgár lesz s Verancsicsnak semmi hatalma többé! - Hát a privilégium? ingerkedett Huszár Gál. - Igaz, igaz, mondta örömben csillogó szemekkel Firtinger - de hát két ház mindig több ház egynél.

Huszár Gál egy este elmondotta Lillának, hogy az apját nem tudja rábeszélni és ekkor ő maga tanácsolta, most már szökjenek meg. Fájt, kinosan verdesett a szive, de erőt vett magán és még ő maga kapacitálta Lillát, aki sirt, nyögött a gondolatra, hogy »titokban« hagyja el a szülői házat. Végre rábirta mégis és megbeszélték mindjárt, hogy a szökés három nap múltán lesz, azután ő maga esketi össze őket.

Egy előre látott, de későbbre várt esemény azonban megakadályozta ebben. A harmadik nap reggelén a veszett rohanástól csuronvizesen rontott be hozzá egy huszár és Forgách kapitány levelét adta át, amelyben intette, hogy készüljön, mert neki parancsot adtak arra, hogy elfogja és Egerbe szállítsa. Megértette a levélből, hogy egy óra ideje van még. A városházára rohant, előkapta Zweybrück polgármestert s miután elmondotta, hogy mi vár rá, néhány perc alatt összecsőditették a tanácsosokat. Valamennyien megrendültek hallgatták a szomoru hírt, azt azonban első pillanatban elhatározták, hogy kivinni semmi szin alatt nem engedik városukból. Huszár Gál biztatta őket:

- Nem szabad csüggedni. Az elfogató parancsból megtudjuk, hogy vajjon van-e Verancsicsnak joga Egerbe hurcoltatni engem. Ha van, engedelmeskedni kell annak is.

- De a kiváltságunk! Tiltakozott Firtinger, akinek könybe lábadt a szeme.

- A kiváltság is fontos segitség! mondta Huszár Gál. Legfontosabb azonban, folytatta azután, hogy levelet irjanak Miksa helytartónknak. A herceg jó szivvel van irántam, azért hát végként elcsüggedni nem szabad. Nékem is vannak odafönn jóakaróim, nemcsak Verancsicsnak és nem lehetetlen, hogy most az egyszer az én ügyem diadalmaskodik. A levélnek okvetlenül hatásosnak kell lenni és ezért irják bele, hogy nincs a városnak lelkipásztora, nincs ki elbucsuztassa a halottakat, nincs keresztelő az ujszülötteknek és nincs, aki szentbeszédeket mondjon... Azt kell irni szentbeszéd és nem prédikáció... Végezetül pedig, hogy mindezekkel hazugságot se mondjuk Frölich Tamásnak még az éjjel távozni kell Kassáról.

Megfogadták, hogy így cselekszenek mindenben, Huszár Gál pedig, akinek ebben a percben jutott eszébe, hogy mára tervezték Lilla szökését félrevonta Frölich Tamást. Hosszan magyarázgatott neki, közben bocsánatot kért azért is, hogy a távozását proponálta, de a szerény pap igen természetesnek talált mindent és tisztelettel szorított Huszár Gállal kezet.

Letelt a másfél óra és tiz huszárral megjelent Forgách Simon. Megkönnyiteni a dolgát, ami minden bizonnyal igen kinos volt rá, Huszár Gál eléje lépett és odanyujtotta neki a kezét. Beállott önként a huszárok közé, akik félve, kelletlenül fogták körül, de mielőtt megindulhattak volna szemével Zweybrückre vágott, amit a polgármester rögtön értett. Elkérte Forgáchtól a királyi parancsot és miután átvízsgálta, odaszólt a kapitánynak:

- A királyi parancsban szó sincsen arról, hogy prédikátorunkat Egerbe vigyék.

- Ez igaz! Ám a parancsot Zay főkapitánytól kaptam.

- Elmegyünk a főkapitányhoz.

- Helyes!

Megindultak. Forgách nem engedte lóra ülni a huszárokat s ő maga is gyalog haladt Huszár Gál mellett a kaszárnya felé. Az utcán, mert híre kelt az elfogatásnak rengeteg tömeg szorongott. Éljeneztek, a huszárokra csúfszavakat kiáltoztak s a huszárok megérezték, hogy igaztalan uton járnak mostan és a fejüket lóggatva még kisérletet sem tettek, elriasztani a szemtelenebbjét.

A városi tanács a privilégiummal is fölszerelten csakugyan eltérítette Zayt attól a szándékától, hogy Egerbe kisértesse Huszár Gált, akit erre a huszárlaktanya egyik udvarra nyiló szobájában helyeztek el.