Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 11. szám · / · Bán Ferenc: Huszár Gál Prédikátor

Bán Ferenc: Huszár Gál Prédikátor
II.

Végtelenül sok gyönyörűség fogadta a soká nélkülözött ágyban, minden izma külön örvendezett a puha nyugalomnak, s szinte elolvadt a gyönyörűségben, amint fejét benyugtatta a lágy párnákba. Zsongva, rendszertelenül zsibongtak agyában a mai nap eseményei és nemsokára mélységesen aludt. Másnap Firtinger ébresztette föl s amint lementek reggelizni legelőször Frölich Tamásba botlott bele. Csöndesen beszélgettek az egy rögöt tipró emberek s Firtinger némán ült az egész idő alatt, mert tudta, hogy nem illik az idegennek közbeszólni, ha testvérek találnak egymásra. Azután a feleség is előkerült, szelíd arcú, sovány asszony. A lányom, magyarázgatta Firtinger, nincsen idehaza. Lőcsén vendégeskedik a nagybátyjánál, ám estére megjön. Megnézték a ház táját, kisétáltak a kertbe, lekukkantottak a boros pincébe, egy kicsinyt ott feledték magukat és aztán elindultak sétálni.

Mára mintha barátságosabb lett volna hozzá a város. Kitárta előtte a szívét, mint a jó barátnak. Nem restellte a titkait s megnyíltak előtte a házak, az otthonok szent rejtelmei. Egy helyen az ágyneműt rakosgatták az ablakba, látta a gyűrődéseket, amiket a nyugvó test nyomott, más helyütt poroltak, egy nyitott ablakon át ifjú leányt látott fésülködni s szembetalálkoztak egy cselédleánnyal, aki húst meg zöldséget vitt fonott, zöld kosárban. A tegnapi ünnepi hangulat lemállott a házfalakról, a szembejövők mintha régi ismerősök lennének s álmélkodás fogta el valahányszor német szóval üdvözölték egymást az emberek. Mellettük sietve robogott néhány szekér, rajtuk furcsa viseletű, nagy szőrsipkás emberek. Lengyel vásárosok! - magyarázta Frölich Tamás. Igaz, vásár van ma! - szólt Firtinger. Menjünk oda. A céltalan csavargás helyett megszabott irányban haladtak s ez meggyorsította a lépéseiket. Amint egy mellékutcán befordultak belecsapott fülükbe a vásár zsivaja, a felbonthatatlan, monoton lárma, az örök mozgás, az életbe ömlesztett nagy energiák kifejezője. Mint ellenséges óriás került eléje a hatalmas életű város s gyáva, bátortalan lett. Spinét szava hangzott keresztül az egyik erkélyablakon Huszár Gál fölfigyelt, a melódia ismerős volt. Lassan kivette az utcára csapó hangok értelmét, örömre villant akkor a szeme s a lelkének e szóval kísérte a fehérruhás, szűzlány játékát: Erős várunk az Úristen! ...

Büszkeséggel telt el a lelke s mikor a vásárosok közé értek már igen természetesnek találta, hogy középütt ő haladjon s szomszédjai szolgálatkészen magyarázzák a látnivalókat. Mézesbábosok ... lacipecsenyés ... selymes görög ... cukros török. Hosszú sorban következtek a vásár arisztokratái, a gabonaárusok, a hentesek, a mészárosok. Azután sóval telt zsákok, majd barnaképű magyarok, akik pirospaprikát árultak ... túlnan gunnyasztó, nyelvelő, kapacitáló kofák s a keskeny sátorutcákon kábító hullámzásban tolongott a vásáros had, pénzt számolgató, pápaszemes nénikék, hegyes lépésű szolgálók s a tömegben főlényesen ösvényt vágva, mint aki otthonában jár, biztos mozgással sietett sátra felé egy-egy árus. Tarkakendős fejek bólogatása, fehér kötények villogása mindenfelé s a meghajoltan járó tömeg fölé amott diadalmasan emelkedik egy szelíd sárga szatyor, amit hatalmas legény cipel a vállán. Túl a vásár forgatagán, a nagy térközökön áruló zöldséges, almás kofákon is túl, ahol ődöngve, meg-megállva bámészkodhat az ember, kiközösítve, számkivetésben szinte egyetlen szegényes sátor állott. A kicsi gyékény félig sem fogta be a sátor tetejét, előtte nem volt egyetlen ember s tőle, mintegy tíz lépésre távolodni látszott egy valaki, akinek háromszögű kalapja csakhamar eltűnt a térbe torkolló utcák egyikében. A vándornyomtató sátora volt. Huszár Gál nagy örömmel szorított kezet az árussal és azután szétnézett a kirakott portékák között. Verses krónikák nagyobbrészt, legtöbb közöttük Tinódi Sebestyén vitézi éneke, de akadt bibliarészlet is. Huszár Gál sorra nézegette valamennyit, azután a sajtó után érdeklődött az árusnál. Az szomorúan vallotta ki, hogy betűit, meg a sajtóját Egerben elfogta Verancsics s portékáját is nagy üggyel-bajjal mentette ki a püspök kezeiből, Huszár Gál pénzt szeretett volna adni, hogy megvigasztalja a szomorú arcú embert, aki azonban megtudta, hogy a kassai prédikátorok állnak előtte s arra semmi szín alatt nem fogadott el pénzt, sőt még megajándékozta őket Pálnak a Korintusiakhoz írt levelével.

Szép gót betűk, Luther fordítása! - dicsérte az ajándékot. Firtinger azután, hogy a nyomtató mégse szenvedjen szükséget összevásárolta a sok bibliafordítást. Hát nincsen semmi, magyar nyelvű bibliafordítás?! Panaszkodott Huszár Gál. Készül az is! Melius Juhász munkál rajta. Nékem kellett volna kinyomtatni a fordításait, de hát sürgetős volt az utam Kassára. Szörnyű bajomra elébb azonban Egerbe tértem és most már nem tudom, hogyan kap nyomtatót Melius Péter! A nyomtató panaszkodása fölverte Huszár Gál lelkét s amíg egyre töprengett, hogy mint szerezhetné vissza Verancsicstól a szegény nyomtató sajtóját, nem tudott megszabadulni a megmagyarázhatatlan eredetű sejtésétől, hogy ő maga egyszer már Debrecenbe iparkodott, segítségére lenni Meliusnak a bibliafordításban. A nyomtató ezenközben tovább panaszkodott, sajnos, aligha érem meg az időt, amikor elkészül a teljes magyar biblia. Melius nem bízik hozzá, mert amint elpanaszolta minden erejét leköti az Arany Tamással való küszködése. Szörnyű ember Arany Tamás. Azt hirdeti, hogy Jézus Krisztus nem isten fia, hanem csak olyan közönséges ember, amilyen én vagyok. Fejcsóválva hallgatták a szörnyű eretnekséget, Firtinger eleinte el sem is hitte, a végén azonban annyira nekitüzesedett, hogy máglyát követelt Arany Tamás alá.

Azután elköszöntek a nyomtatótól, aki kiállott a sátora elejbe és bámult utánuk, míg el nem tűntek az egyik utcaszeglet mögött. Gondolataiba merült mindegyik. Huszár Gál arra igyekezett rábírni magát, hogy üljön neki és fordítsa le az egész bibliát. Csinos, öreges külsejű ház elé értek s az egyik ablakon át látni lehetett egy igen öreg asszonyságot, aki föltűnő sietéssel kötögetett valami harisnyát. Firtinger oldalba taszította Huszár Gált. Nézze csak, ez a városunk legnevezetesebb asszonya. Száznégy éves, de még soha nem ült kocsin. Az esküvőjére is gyalog ment, mert amint mondta, nem teszi ki magát annak a veszedelemnek, hogy összetörjön alatta az ördög alkotmánya. A nagynéném különben Seydel Borbála a neve! Jó napot Bori néni! - köszönt rá, hogy elhaladtak az ablaka alatt. Huszár Gál belenézett az alig látszó szemébe s eszébe jutott, hogy az a nyilván fiatal leány, aki a vásártér túlsó oldalán a spinéten játszott, valamikor szintén ilyen igen öreg lesz. Ha ugyan nem hal meg addig! - tette azután hozzá. Puhatolódzni kezdett, mi a neve, de azok nem emlékeztek a zsoltárjátszó lányra és Huszár Gál nem akarta erőszakolni őket.

A séta végén némi iddogálásra megint betértek Steinbrück korcsmároshoz. Huszár Gálnak feltűnt mostan, hogy a házfalába, a gyaluforgács fölé, nemesi címerekre hasonlatos foglalatban valami művész belevakolt egy szőlőfürtöt, félig testes kehelybe merülten. Túlnan ács lakott, amit a házfalba vágott cirkalomból, léniából, vakolókanálból tudott meg s olyan volt az is, mint a nemesi címerek. Huszár Gál elégedetlenül csóválta a fejét, sehogy nem tetszett neki ez a majmolás, a polgári önérzet teljes hiánya s egy kicsit a nemes ember is elégedetlenkedett benne, hogy a címer nemes formáit cégtáblákra alacsonyítják. Steinbrück éppen olyan rideg volt hozzá, mint előző napon s amint az ivóba léptek, a lányát rögtön kiparancsolta. Firtinger egyre invitálta, ülne az asztalához, de Steinbrück állhatatosan ellenállott. Poharát a söntés ólomlapjára állította s úgy beszélgetett Frölich Tamással meg Firtingerrel, mert erről a szórakozásról a magyar prédikátor miatt mégsem akart lemondani. Huszár Gál megpróbálta kiengesztelni, de kelletlen válaszokat kapott. Elbúcsúztak nemsokára s ebédidőig megint nyakukba vették a várost. Véletlenül elhaladtak a ház előtt, melyből imént a spinét hangzott. Most néma volt. Huszár Gál a bizonyos erkélyablak felé nézegetett s a csodálattól szinte megmerevedett, úgy megállott az állóhelyében. Az erkélyen szőke, fehér arcú, karcsú leány állt s Huszár Gál úgy nézte, mintha az álmai erősödtek volna csontra és húsra. Firtinger ámulata azonban sokkal nagyobb volt. Lilla! kiáltott az erkélyen álló lányára. Arra semmi nem háramlott az apja meglepődéséből »szervusz apám!« kiáltotta le, azután befelé fordult s valami érthetetlent kiáltott, mire az erkélyen egy másik lány is megjelent. Nem értem, nem értem! Hiszen a nagynénjénél kellene lenni neki, vagy a legjobb esetben is úton hazafelé! - mormogta Firtinger. Tovább mentek volna, de Lilla rájuk kiáltott: Várj csak apám! Nemsokára lejött, hirtelen beleugrott az apja nyakába s ölelte-csókolta amíg tartott lélegzetében. Hol voltál gonosz lány!?

Ki ez az úr? - tért ki Lilla Huszár Gálra mutatva. - Az új prédikátorunk! - Anaxius Gál -mutatkozott be Huszár Gál. - Sohse szerénykedjék, jó uram - vágott be Frölich Tamás Huszár Gál a neve, Huszár Gál, nem Anaxius, mondta azután a lány felé fordulva.

Lilla ekkor beszédbe kapott. Elmondotta, hogy Zuber Bertát is ott találta a nagynéninél. Bertának azonban egy nappal előbb haza kellett jönni s e jött vele ő is, nehogy egyedül tegye a nagy utat. Azt hittem apa, nem tudsz meg semmit. Estére akartam hazamenni s beállítani úgy, mintha most érkeztem volna.

- No szép lány az én lányom, félrevezetné az apját.

- Ne hidd apám, ne hidd. Jó lányod vagyok én. Csakhogy ha egy nappal előbb jövök haza, te megharagszol, hogy a parancsod ellenére tettem. Azt akartam csak, hogy ne haragudj.

- Jó van! Jó van! Nem haragszom! ... De mondom, hogy nem haragszom már! - toppantott a lábával, amikor a lánya szája csak nem akart az arcáról leszakadni.

- Azután tudtam ám, hogy nem egészen helyes, amit cselekedtem. Egész délelőtt zsoltárokat játszottam, csakhogy levezekeljem a bűnőm.

Huszár Gálnak Tetzel jutott eszébe, a bűnbocsátó cédulákat árusító barát, azután az a kellemetlen érzés áradt benne, hogy ez a lány csapán vezeklésből játssza a gyönyörű zsoltárokat, egyébként pedig divatos krónikás-énekek mellett mulat, de a lány ragyogó, mélységesen barna szeme a prédikátort nem engedte szóhoz jutni benne és reszketve attól, hogy tagadó választ kap, bátortalan fogalmazásban megkérdezte, hogy nem ő játszotta-e az Erős várunk az Úristen! zsoltárt.

- Én, én voltam! - bizonykodott a lány s Huszár Gálnak úgy tetszett, hogy a válasz után sokkal közelebb jutott hozzá:

- No, nem bánom. Ha a prédikátor urak megbocsátják, hogy ki akartál játszani engem, nem bántlak én sem.

- Megbocsátják? hogyne bocsátanák meg! - mondta Frölich Tamás.

- Hát? - kérdte inkább a szemével Lilla Huszár Gált.

- Én is, én is! Megbocsátok! - Nem nézett a lányra s úgy tetszett neki, hogy ő még sokkal, sokkal nagyobb dolgokat is kénytelen lesz megbocsátani.

Lillát hazaküldték, ők pedig, amit Firtinger minden áron meg akart mutatni, városháza felé igyekeztek. Útközben Lilláról folyt a szó. Firtinger elmesélte, hogy a lányába Zay Ferenc első hadnagya, egyébként unokaöccse is, Perényi Pál szerelmes.

- És Lilla?! - szaladt ki Huszár Gál száján a remegő szó.

- Szereti ő is. Bomlanak egymás után. Hát én neki is adtam volna - mondta azután észre sem véve, hogy milyen komor, levert lett Huszár Gál. Nem bántam volna, ha egymásé is lesznek, de Perényi katolikus és nem akar kitérni Lilla kedvéért sem.

- Ha nagyon szeretik egymást - tört ki Huszár Gálból a szívsebző szó - egymásnak kell adni őket.

- No, de ilyet! Az én lányomat katolikus embernek! Katolikusnak! Soha! Soha!

Huszár Gálra nyugtatóan hatott Firtinger lázongása, de a nemességét nem engedte prédául a vágyakozásának s kapacitálta, kapacitálta hévvel, tüzesen Firtingert, mintha éppen ő lenne az a Perényi Pál, akinek minden áron odaadná Firtinger Lillát.

Zweybück Tóbiást nagy beszélgetésben találták Speeck Tóbiással, aki nagy buzgalommal magyarázgatott a polgármesternek egy sárga pergament felől, amit kiterítve a két kezében tartott. A pergament előttük csukta össze s dugta a zsebébe. Zweybrück nagy melegséggel szorongatta Huszár Gál kezét s kijelentette nagy ámulására, hogy a föltételekhez többé egyáltalán nem ragaszkodik.

- Nem kell fülbegyónás! Se karing, se mise. Semmi se kell. Prédikátor úr igaz hite szerint funkcionálhat ezentúl. Kassa városának nincs mit tartani Verancsics parancsától s én szeretettel fogadom prédikátor urat a város szolgálatába.

Speeck mosolyogva szorított Huszár Gállal kezet s közben olyan elégedett pillantással, mint apa a gyermekére, a kabátjának ama részére nézett, ahol az okmány, az a bizonyos privilégium rejtezett. Firtinger talán még Huszár Gálnál is jobban örvendezett s mióta kedves prédikátorának pártjára állt, oly nagyra növekedett benne a polgármester iránti tisztelet, hogy egy szó ellenvetést nem tett, amikor Zweybrück Huszár Gált és vele együtt a többieket is ebédre invitálta magához. Nagy lakoma volt s Firtinger nemhogy irigykedett volna, de még büszke lett, hogy olyan polgármesterük van, aki különb éteteket, nemesebb borokat terít, nemcsak sok gazdag főúrnál, de még nála magánál Firtinger tanácsos úrnál is. Határozatba vették, hogy Huszár Gál a dómban holnap tartja meg az első prédikációt. Zweybrück rögtön kiutalta neki az első negyedre járó készpénzt és elrendelte, hogy a kommenciót rögtön szállítsák el Firtinger házához. A Firtingernél lakozásba már kénytelen volt beletörődni, mert ebben a pontban nem engedett se Huszár Gál se Firtinger.

Hazafelé menet találkoztak a dobosokkal, akik szerte a városban, mindenütt elhirdették, hogy holnap délelőtt tizenegy órakor prédikáció lesz. Néhány kassai polgár már ismerte Huszár Gált, tisztelettel köszöntötték és oldalba bökéssel figyelmeztették rá a többi polgárt. Huszár Gálnak jólesett a figyelem s elégült arccal vidáman és igen udvariasan viszonozta a köszöntéseket.

Firtingerné úgy vélte, nagy újságot mond a Lilla váratlan megérkezésével és elszomorodott némileg, amikor rájött, hogy mindent tudnak már. Bosszúsan a férjével kezdett zsörtölődni, amiért nem tudta megüzenni, hogy ebédre másfelé igérkezik, végülis azzal kellett megbékíteni, hogy nekiültek és a polgármester pompás lakomája után végigették Firtingerné sokfajta, kitűnő főztjét. Huszár Gál egyszeriben az asszony szívében termett, mert nem győzte dicsérni az italokat és mert győzte nyelni a sok, drága falatot. Az asztalt két cseléddel együtt Lilla hordta le s a konyhába is kiment a cselédekkel s versenyt mosogatta, dörzsölgette, fényesítette velük az edényeket. Azután bejött, a konyhai ruha már letakarodott róla, szép volt, tiszta, ragyogó és Huszár Gál fájdalmasan nyugtatta rajt a szemét. Kettesben, Firtingerrel nekiültek az ostáblának, Frölich Tamás pedig elment a lány mellé, aki szorgalmasan kötögetett a fehér pamutharisnyán. Huszár Gál alig figyelt a játékra, folyton a lányt nézte és bár eleinte nem akarta elhinni, kénytelen volt beismerni mégis, hogy féltékeny az öreg prédikátorra. Csavargatta a nyakát, mintha igen szorítaná a bő, fehérselyem nyakbavaló s nagy örömére észrevette nemsokára, hogy alig pár lépésre tőle a spinét fehér fogai mosolyognak rája. Ő háttal ült az ablaknak, Lilla pedig szembe vele a szobában kissé beljebb. Az ablakra árnyék vetődött s Lilla arcára édes mosoly szökött. A mosoly beleütközött Huszár Gál szemébe. Fölforrt a vére, mert azt hitte, hogy neki szót az édes, nagy gyönyörűséget hirdető mosoly. Elfeledett mindent, amit délelőtt Lilla szerelméről mondtak neki s mintha most már joga lenne követelni, a lány felé nyújtotta kezét s míg úgy csengett a hangja, ami maga előtt is megejtőnek, gyönyörűségesnek látszott, arra kérte a lányt, hogy üljön le és játsszon valamit. Lilla szó nélkül fölállt, arcán még mindig az édes mosoly s amint elhaladt Huszár Gál mellett könnyedén hozzásúrolódott. Huszár Gál kezében megremegett az ütésre emelt figura s végképp megfeledkezve a játékról a spinét felé fordult, amikor Lilla gyenge, kicsi hangon énekelni kezdte: »És enyh' szerelem szálla szüveikbe...«

Nyílott az ajtó, Lilla megfordult és szeméből tűz sugárzott. A meleg, mindent ígérő pillantás a pilláját súrolta Huszár Gálnak, egyet fordult vele a szoba, de a következő pillanatban egyszerre elnémult a vidám kalapálásba kapott szíve. Megfordult és fölállott ő is és az ajtóban állani látott egy délceg, kemény katonát, aki egyik kezét csákójához szorította s a másikkal pedig könnyedén emelte a széles kardját. Az ablakra vetült árnyék jutott eszébe s azután az, hogy Lilla az ablakkal szemközt ült. Ez hát Perényi Pál! - susogta és nem tudta elnyomni az irigységet és a gyűlölködést, amint végignézett a kemény katonán. Lillára nézett. A lány Perényi felé hajolt. Boldogan, egymást biztatva kereszteződött a két szerelmes szeme s Huszár Gál, aki szinte fizikailag is látta a szerelmes pillantások levegőforraló sugarait nemcsak reménytelennek, de aljas tolakodásnak is érezte a maga nagy szerelmét. Megtörten emelkedett s mire bemutatták a katonának akkorra már annyira beletörődött Lilla elvesztésébe, hogy nem is értette a gyűlölködő, haragos pillantást, amivel Perényi fogadta.

Firtinger a spinéttől legtávolabb eső széken mutatott Perényinek helyet s dacosan ráparancsolt Lillára, hogy üljön a spinét elé és játsszon. »Erős várunk az Úristen.« - gyújtott a zsolozsmás énekre így adva a lányának elutasítást. Lilla engedelmeskedett, de játékából hiányzott az áhitat és az isten imádására rendeltetett zsoltárba beleöntötte szerelmes szívének epedését. Huszár Gálnak legalább úgy tűnt, mintha a lány remegve mozgó ajka azt suttogná: És enyh' szerelem szálla szüveikbe ...

Kínos gyötrődésében azt hitte ő választja el a két szerelmest. Odament Perényihez s egy parányi pénzre mutatva, az ablak mellé, Lilla mellé hívta azzal a ravaszkodással, hogy másutt nem látni az igen apró fölírást. Régi frank pénz! - magyarázta. A kiváncsiság hozzájuk vitte Firtingert, Frölich Tamást s erre Lilla indokoltnak találta ha a játékot abbahagyja. Fölállott s a helyét hirtelen megváltoztatott Huszár Gál lehetővé tette, hogy feltűnés nélkül Perényi mellé kerüljön. A két szerelmes titkolódzva szorítá egymás kezét, de Huszár Gál észrevette mégis. Hátat fordított nekik s testével födve őket hosszan magyarázgatott a pénzről Firtingernek meg Frölichnek, mialatt a szíve dühösen kiáltozta: Bolond! Bolond! Esztelen!

Az önfeláldozásból nem háramolt haszon reá. Firtinger figyelmét a nagy bőbeszédűséggel sem tudta lekötni s Firtinger észrevette, hogy Perényi a lánya kezét szorongatja. Lilla, menj anyád után! - kiáltott. - Minek? Nincs semmi dolgom! - ellenkezett a lány. - Nincs dolgod? Majd megmutatom én. Takarodj egy-kettő! A lány engedelmeskedett, de közel állott a síráshoz és távozás közben olyan pillantást vetett Huszár Gálra, amiből világosan kiérzett, hogy rettenetesen gyűlöli. Perényi alig tudta respektálni az apai hatalmat. Amikor elszakították tőle Lillát görcsbeszorult keze a kard markolatát sajtolta. Firtinger jól látta Perényi indulatoskodását, de hiszen éppen ezt akarta ő és azután, hogy végleg eltisztítsa az alkalmatlan vendéget jelentősnek igyekvő kifejezéssel az arcán, fordult Huszár Gál felé:

- Prédikátor uram, rossz szobákat kapott tegnap. Sötétek a földszintes lokalitások, estére azért engedelmével felköltöztetem az emeletre. Jó, világos, csöndes hely, odafönn csak Lilla lakik!

Huszár Gál arcát elöntötte a vér, mert elértette, hogy kinek ellenére történik a költöztetés, ám tiltakozni nem mert abban a hiszemben, hogy elárulja a szerelmes voltát. Perényi nem időzött tíz percet sem Firtinger kijelentései után. Dühösen, kihívóan nézett az apára, annál dühösebben, mert nem látta a módját, mint fenyíthetné meg, ám Huszár Gállal szemben nem feszélyezte semmi, s amint kezet fogott vele az inkább fenyegetés volt. Bármint kínlódott is, mégis nevetés kelt szívében arra a gondolatra, hogy a két szerelmes veszedelmes ellenségének tekinti őt, aki pedig a szívét is megfojtja, csakhogy egymás mellé állíthassa őket. Azt azonban, hogy Lilla ellenségének tekintse és gyűlölje őt nem tudta elviselni és elhatározta, mihelyt a lánnyal egyedül marad arra fogja kérni, bízzon, higgyen benne.

Kisvártatva visszatért Lilla. Arca bosszús volt, a szeme kisírt, ám az agya eleven, mint veszedelemben mindenkié. Huszár Gál szeméből jóság, megértés rezgett felé s megérezte ebből, hogy mennyire tévedett, amikor ellenségének vélte. A spinét mellé ült s némileg megvidámodottan, szemével pajzánul Huszár Gál felé vágva vad egymásutánban össze-vissza játszott mindent. Mennyire szenved ez a szegény lány! - gondolta Huszár Gál a vad játék nyomán s újból megélemedett benne az elhatározás, hogy segíteni, támogatni fogja őket.

Azután megcsöndesedtek és hogy a maguk gondjai elől megszabadultak az ország dolgaira térült a beszéd. Buda elestéről Eger ostromlására kerültek s Huszár Gálnak, akinek újság volt, hosszan, lelkesen magyarázgatták, mint védte magát diadalmasan Dobó István. Haj, haj - sóhajtozott Firtinger - bizony csak, derék és nagy vitéz volt Dobó István. Élne csak ma, bizonnyal nem lenne olyan nagy úr Verancsics. Ő bizonnyal erős támogatója lenne az igaz hitnek. - Szép, nemes dalia volt! - sóhajtozott Frölich Tamás.

- Szép, nemes dalia! - ábrándozott Lilla s hozzátette hangosan: Perényire hasonlított.

Másnap, mintha csak vasárnap lenne, a sokaság ünneplő ruhában tartort a dóm felé. Elől a tanácsosok, a város elei ültek, középütt Zweybrück Tóbiás. Hátul, a sarokban, zárt négyszögben a magyar huszárok s Huszár Gál, aki egyszerű, zsinóros ruhában a szószéken állott, megismerte az élükön álló Forgách kapitányt. Az első padsor szélén hatalmas tekintetű, kemény szemű embert látott, aki mélyen oldalt hajtva a fejét figyelmesen hallgatta Kócs Gábor altaristának suttogó beszédét. Nem tudta, ki legyen a hatalmas ember, de a jobbról mellette ülő Speeck Tóbiás ugyancsak hajladozott a bal szomszédja felé, csakhogy minél messzibbre kerüljön tőle, a tekintetek pedig, amik véletlenül a hatalmas termetű ember felé szálltak haragosak és gyűlölködők voltak. Ez Zay lesz, a főkapítány! - súgta magának és a tekintetét hirtelen beljebb fordította a mélyebben eső padsorokra. Meglátta Lilla szelíd, szőke haját, oldalt, nem messzi tőle, a másik hajóban Perényi állt és a szemét pillanatig sem vette le Lilláról. Elmosolyodott s a szemébe ezután két égő, fekete szem fúródott. A harangok elnémultak, a fojtott hangú párbeszédek elcsendesültek, hirtelen, egyetlen pillahunyás alatt rája irányozódott minden szem és mintha hatalmas villamos battériák mérhetetlen energiát szántottak volna a testébe Huszár Gál kiterjesztette a két karját, és elkapatva a közelgő percek megsejtett nagyszerűségétől keresztülhajolt a szószéken. Kócs Gábor hirtelen egyenesre ült, a két kezét fülére kapta, mintha egyetlen szót sem akarna elszalasztani a következőkből. Firtinger áhitatosan, csudálkozón nézett föl rá, Huszár Gálnak úgy tetszett, mintha megforogna a hatalmas csillár és akkor beszélni kezdett. A menekülés hosszú ideje, az izgalom, amit az új környezet ültetett belé, hatalmas erőre segítette a hangját s a menekülésének sok keserűsége gyönyörű gondolatokban gyöngyözött ki a száján. A városról beszélt, amelyben gyűlölködve élnek az egy táborban tartózkodók s az ellenségről azután, aki kaján örvendezéssel nézi, amazok, mint segítik maguk az ő tervezgetéseit. Hosszan, gyönyörű hasonlatokkal ékesen színezte, hogy lassan, mint dőlt romlásba és esett ellenének kezére a város. A lázasan áradó szavak megfogták, térdelni odahajlíták Huszár Gál elé a hallgatók szívét. A templomban az a nagyszerű, méla morajlásban nyilvánuló csend volt, ami a fölséges pillanatok jellemző járuléka. Minden szem az ő alakjára szegeződött és Huszár Gál ekkor elkapatva a vére buzogásától erős hangon belekiabálta a templomi csöndbe:

- Minden embernek vannak ellenei, de tudni kell minden embernek, hogy viszont az ő ellenségének, akit ó gonosznak és elvetemültnek tart, bizonnyal vannak fölös számmal barátai, akik igen nagyra becsülik és felette szeretik. Nem szabad ez okból gyűlölni senkit és mindenkit szeretve szeretni kell. Ez a krisztusi alaptörvény. A szeretet minden, és a szereteten kívül semmi létező nincsen.

Elhallgatott, meghajolt s azután előbbi szárnyaló, a lelkesedéstől forró hangjával szinte hihetetlen ellentétben, monoton, egykedvű hangsúlyozással mondotta: Házasulandók hirdettetnek ...

Az emberek mozdulatlanul ültek, még mindig lenyűgözve Huszár Gál szavainak varázsától s elragadtatásukban türelmetlenül lesték a pillanatot, amelyben Huszár Gál leszáll a szószékről és közelebb tudhatják magukhoz. Vége lett a kihirdetésnek. Huszár Gál rövid imát mondott s meghajoltan, lassú járással leszállt. Kócs Gábor izgatottan hallgatta a beszédet. Amire lesett nem kapta meg, Huszár Gál egyetlen szóval sem bántotta az egyedül üdvözítő egyházat, de azért mégis elhatározta, hogy vitát provokál és gyanusításaival olyan állításokra ragadtatja Huszár Gált, amik révén azután a hatalmasak kitörik a nyakát. Fölállott s jeléül annak, hogy vitát kíván, feje fölé tartotta a kezét. Zúgás, méltatlankodás szállott a templomon végig s amíg a szószékig haladt dühös lábcsosszanások jelezték az útját. Zay főkapitány fölegyenesedett s jeléül annak, hogy kész megvédeni Kócs Gábort az egész gyülekezetnek ellenére is, kardjára tette a kezét és dacosan kihívóan tekintett az ide-oda ingó emberfejeken végig. Kócs Gábor beszélni kezdett s mindjárt azon kezdte, hogy mióta a szakadárok megfészkelték magukat Kassán, egyik csapás, a másik után következik. Senki nem érzi az egyház fölséges hatalmát, - mondta - s így eshetett, hogy a kassai kereskedők, megkárosítására a város egyetemének, titokban új árucsarnokot építettek. Ez a csalás ezrekkel károsítja a várost, de a csalásért nem az elkövetők felelősek, nem a kassai kereskedők a bűnösök, hanem azok a pogány szakadárok, akik istent gyalázva a szájukkal, folyton hazug rágalmazással élnek s ilyen módon csalásra, hazudozásra bírják a népet. Imént is az új prédikátor folyton a szeretetről beszélt, holott már az idejövetelének nem volt más célja mint megdönteni az egyház és a hívők között való békességet. És ő beszél szeretetről, ő, akinek atyamestere, ama bizonyos Calvin tűzhalállal pusztítá el Servet Mihályt.

Ekkor leszállott s mert azt hitte a hatása igen nagy, Huszár Gálra lesújtó pillantást vetett. Huszár Gál hiába igyekezett meggyőzni magát, hogy helytelen a gyűlölködés, a tusán indulatai győztek s dobogó lépésekkel rohant a szószékre föl, visszautasítani Kócs Gábor rágalmait. Elmondta Servet Mihály halálának igaz történetét. Bizonyította, hogy a halálos ítéletet nem Calvin János hozta, hanem igenis a véle hadilábon álló városi tanács, amely egyenesen Róma rángatásaira határozott. Ám ha igaz lenne is ez egyetlen eset, folytatta, mit bizonyít a sok szörnyű és véres bosszúállás mellett, amit a katolikusok követtek el Krisztus nevének megcsúfolására. És vajon akad-e egyetlen ember is ebben a városban, aki hitelt ád az olyan bujálkodó életűeknek, aminők az igaz hit üldözői.

- Nincs! Nincs! - ordította a tömeg, mely egyetlen pillanatra, Huszár Gál tüzes szavain fölvillanyozódva megfeledkezett a templom méltóságáról.

Kócs Gábor mintha csak erre várt volna. Gúnyosan meghajolt a szószék felé és belekarolva Zay karjába elég hangosan mondta:

- Menjünk innen!

Míg kifelé tartott, hogy többen meghallhassák hangosan, fontoskodott Zaynak:

- Igen okos lesz ha nem feledjük el, hogy gyilkolással és bujálkodó élettel vádolt bennünket.

Zay maga mellé intette Perényit, aki bár kelletlenül mozdult Lilla közeléből mégis engedelmeskedett. Előttük nagy csomó ifjú ember tolongott a kapu felé, mintha odakünn igen sürgős dolguk lenne. Csakhamar kiderült a nagy sietés oka. Amikor nyomukban Zay és Perényi között Kócs Gábor az utcára lépett megragadták, egyetlen szempillantás alatt agyba-főbe verték s mire a két kísérő fölocsúdva a meglepetésből kardot rántott, már messzi futottak, a távolból mindenféle csúfondáros címmel díszítve Kócs Gábort. Zay vigasztalni igyekezett a vérző embert, ám annak nem volt vigasztatásra szüksége. Az ütlegeknek még örvendezett is, mert amint mondta a vérző, sebes teste bizonyosan rábírja Verancsics püspököt, hogy Huszár Gált haladéktalanul elűzze. Arra is gondolt ugyan, hogy a véres nyomokat hagyott ütlegek dús stallum szerzésére is jók lesznek, de volt esze, hogy ilyen gondolatait elhallgassa. Zayval együtt a főkapitányi szállásra mentek megtanácskozni részletesen a bosszuló eljárást, Perényit pedig ott hagyták a templomkapu előtt azzal a megbízással, hogy gondosan ügyeljen minden szóra, mert nem tudni, hogy minek veszik hasznát. Minden szóra! - intette még Kócs altarista.

Néhány pere múltán sűrű rajokban tódultak kifelé. Legelöl Forgách Simon, aki huszárjait kétoldalt felállította a templom lépcsőin, hogy ezzel is kifejezze Huszár Gállal való rokonérzését. Csakhamar Huszár Gál is kijött. Bár az útja a hódoló áradozások szakadatlan sora volt szomorúság ült az arcán mégis, kivált pedig akkor lett szomorú, amikor Firtinger ragyogó arccal elmesélte neki, hogy a drága, édes fiatalság beverte Kócs Gábor fejét. Nem győzte szemrehányással magát, amiért engedett az indulatainak s úgy látta, hogy nem a szelíd prédikációjának, hanem a dühös kirohanásának volt hatása. Kelletlenül, fanyarul fogadta az üdvözléseket és amikor odakünn a vállaikra akarták kapni, oly dühösen tiltakozott, hogy a tervről csakugyan letettek. Meglátta Forgách Simont s alázatosan megemelte előtte a kalapját. A kapitánynak szívébe talált az udvariasság, látta, mint veszik körül alázatos hódolattal a város nagyjai az egyszerű lelkipásztort s ez a nagy tisztesség oly értékesre szöktette szemében Huszár Gál köszönését, hogy elkiáltotta magát: Éljen Huszár Gál! A legényei utána mind: Éljen Huszár Gál! A tanácsosokat elragadta a tüntetés s lelkipásztorukat testük szoros gyűrűjének közepébe foglalva harsány hangon kiáltották: Éljen Huszár Gál! Éljen Huszár Gál! ... Éljen Huszár Gál! - visszhangozták a falak s az utca messzi-messzi helyein s e pillanatban talán a város igen sok pontján mindenütt fölhangzott a vérfűtött kiáltás: Éljen Huszár Gál! Mostmár hiába tiltakozott, a vállukra kapták s mint templomi zászlót féltő szeretettel tartották maguk fölött. Huszár Gált elkapta a mámor, a tömeg lelkesülése gyönyörűséget öntött a füleibe s mintha megbódult volna, hagyta vitetni magát. A lelkesedők között talán Firtinger volt a legzajosabb, de az ő hangossága elnémult, amint megpillantotta a komoran szigorúan álló Perényit. Ám a némasága egyetlen pillanatig tartott. Megállott, fövegét lekapta s három ujját az égnek tartva nagy hangon esküdött:

- Esküszöm, mindenre ami szent, hogy Lilla lányomat Huszár Gál prédikátoromnak adom minden aranyommal és ezüstömmel együtt.

- Éljen! - kiáltották, akik a közelében voltak.

- Éljen Huszár Gál! - kiáltották a távolabb állók, akik az éljenzést hallották csupán.

Perényi arcát elfutotta a vér. Dühösen rázta öklét Huszár Gál és Firtinger felé, azután elrohant a főkapitányi szállásra és megfeledkezve a kapott parancsról, hagyta, hadd vigyék Huszár Gált egészen Firtinger házáig.

- Kipusztítlak a városból, kutya prédikátor! - lihegte egész úton s rohanás közben a kardját dühösen belecsapkodta a kövezetbe. Zayt, meg Kócs Gábort nagy tanácskozásba merülten találta, de érkezésére rögtön abbahagyták a szót és feszült figyelemmel lesték, hogy mi újságot tud. Most eszmélt rá csupán, hogy az egész históriából azonkívül, hogy Firtinger nyilvánosan Huszár Gálnak ígérte a lányát, semmit nem tud. Kínban volt, de bármint erőltette is agyát a Firtinger ígéretén kívül, egyéb nem jutott eszébe, csak a jelenet, amikor Huszár Gált a vállukra kapták és az is nagy sokára. Mint Árpád vezért! - mormogta tele gyűlölettel és ezenközben parázs égett minden idegében, mert látta, hogy azok a történtekre igen kiváncsiak. Mint Árpád vezér! - mormogta mégegyszer, azután csakhogy ilyen módon útját vágja a további kérdéseknek, amikből bizonyosan megbukna, lesütötte a szemét és komor, fekete színű hangon hazudta:

- A templom kapuja előtt. Künn az utcán ... részletezte, hogy a szavainak több hitelt adjon. Huszár Gál Ferdinánd királyunkat rágalmazta. A szavakra már nem emlékszem, de a buta csürhe, még az a Firtinger is, vállára kapta és most diadalmenetben hordozza a városon végig.

- Elég! - ugrott föl Kócs Gábor. Mindenre elég! - és a szeme elégülten ragyogott.

Gyorsan nekiült és megírta Verancsicsnak, hogy Huszár Gál a pokolból idevetődött pogány, eretnek prédikátor véresre verette őt, Kócs Gábor altaristát, Ferdinánd királyt megrágalmazta, gyalázta az egyedül üdvözítő egyházat, végzetül pedig a papságot. Aláíratta Zayval, Perényivel is, nagy pecséteket ütött a levélre, azután a sebtében előhívott huszárnak parancsot adott, hogy a levéllel lóhalálában siessen Egerbe.

- Majd elintézi a dolgod Verancsics, ne félj Huszár Gál! Összeölelgette Zayt, a kedves hír hozóját Perényit majd összeroppantotta s még mindig vérző sebei dacára. egyszerre táncra perdült.