Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 11. szám · / · Radványi Vilmos: Ady: A menekülő élet
Mottóul írhatnám fel, hogy Ady ebben a verskötetében a saját romantikájának klasszikusa. Világa centralizálódott a saját lelke körül. Minden megvan benne a régi Adyból, de minden lehiggadt állapotban.
Ady egész pályájáról három költemény ötlik újra meg újra a szemembe: valahogy nagyon egyformák ezek! Mi teszi őket olyan önkéntelenül is egyszívűekké? Tán a bennük gomolygó vallomások hatalma? Bizonyos - bizonnyal!
Ez a három vallomásos költemény: »Harc a disznófejű nagyúrral,« »Az ős kaján« és »Az új kísértet.« Az első pályája elejéről, a második pályája derekáról, a harmadik A menekülő életből. Ez a három költemény az, amelyben a megfelelő időszakok Adyja egész Énjét, Énjének önmagához és viszonyaihoz való hangulatát összesűríti. Forradalmának lecsillapultát, világának kikristályosodását és romantikájának klasszicizmussá forrását mutatja ez a három vers, mint valami nagyszerű drámának három hatalmas felvonása.
Harc a disznófejű nagyúrral: Millió észbontóan szép lehetőségét kínálja az élet. Szórja sugarát idegen nap. Lehetne habzsolni az életet. Mámorból, balzsamból ki lehetne élni az élet szent zűrzavarát, de az elhájasodott magyar élet nagy önteltséggel ül az aranyon. Mennyi túltelítettséggel zeng az ének:
»Az én yachtomta vár a tenger,
Ezer sátor vár én reám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Min én reám vár, én reám!«
Messziről szól az igézet, hívnak a horizontok s ő a disznófejű nagyurat tépi, marja:
»Az aranyod add, az aranyod!«
Az ős kaján: Ki bírja a meddő rettenetes küzdelmet. Az Ady minden mindegy életfilozófiája kezd kibontakozni nagy-nagy elkeseredések mögül:
»Uram az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámorbiztatásod?
Mit ér bor és véráldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?«
Küldi magától az ős kajánt, ne üldözze. Fáradt.
Az új kísértet: Kialakult és teljes életbölcsességgel már nem bánja az üldözöttséget, már ő hisz egy külön hitvallást. A kísértet hadd jöjjön, itt már csak derült, nyugodt és teljes virágjába bomlás lehet az élet:
»Ki csak percnyi becsülettel él,
Éli ezt a silány világot,
Beismeri búsan, miként én:
Kisértetet kisérendőbbet
Soha, sohase látott.
Mindent elvesztünk, én már tudom,
E tétova szomorú földön,
De mezét az új kisértetnek,
Vörös mezét vígan és újból,
Ujból magamra öltöm.«
Ennek a három egyszívű költeménynek a formája is ugyanaz, az a bizonyos drámai strófa és mindenütt ez cseng, ahol Ady a legvallomásosabb és legőszintébb:
Az pedig, hogy ez a motívum végigkíséri egész pályáján, szinte vele él egy helyen, szép bizonyság rá, hogy mennyire mély és igazán művész, mert egy kép egy benyomás csak igazi nagy művész agyában él át éveket, sőt egy egész életet. Ez valóságos műhelytitka nagy művészeknek s Petőfinél a legfrappánsabban ötlik szemünkbe, midőn a Szeptember végén alapmotívumát már 1845-ben is megtaláljuk bizonyságul, hogy a mindennap más Petőfi sem menekedhetik a nagy művészek szép, komoly sorsától, mert lelke esztendőkig terhes egy szikrától.
A gyöngyházkagylóhoz hasonlítom ezt a művészjelenséget.
Egy gondolat, mint a porszem a kagylóházba, úgy hull a művész agyába. A porszem izgatja a kagylótestet s a kagyló kiválasztja gyönggyé, drágakővé válandó anyagát. Napról-napra, évről-évre szépül és erősödik, mígnem teljes pompájában hull ki a kagylóházból.
A léleknek állandó és jellemző hajlamai vannak, amiknek mind többször és mind intenzívebben adunk kifejezést, Ilyen állandó hajlama Adynak, hogy egyedül éljen, külön életszisztéma gyanánt. Ezért tartja magát a Csokonai unokájának. Csokonai is elzüllött magyar életben, elhájasodott klasszicizmus idején, eszme-szomjas szívvel eszmekínban bolyongott a Lajtán innen a Lajtán túlra epekedő lélekkel. Ezzel rokon elsősorban Ady. Napimádás, de napra forogni nem tudó régi protestáns gőg, külön ideálok, amiket önmagunknak teremtünk s amikért féltékenyek vagyunk, külön hitvallás és út: ez mind együtt alkotja meg a művész magányosságot, amit, nem tudom miért, a kor megelőzésének, új szárnyalásának és más effélének szoktak nevezni, jóllehet Ady evvel a vérmérséklettel száz év előtt és száz év múlva is az lett volna, ami ma. Ugyanezt a világot teremtette volna meg és ugyanehhez a világhoz analóg világot akkor sem talált volna. Nyelv, formák, tán nem ebben formában csiszolódtak volna le, de szívdobogása ennek a külön világnak más nem is lehetne soha. Ennek a művészmagányosságnak szép a természetrajza. A menekülő életből olvasható ki a legtisztábban.
Az »Én-élet poklából« válik. A költő minden képben s az élet minden fázisában önmagát keresi és minden pillanatban alakban és lélekben másképp. Az egyedül valóságnak, a magányosságnak az érzete szerzi meg azt a nagyvilágba hulló fájdalmat, ami a romantikus élet quintesszenciája. Az élet minden fázisában sajgásra bírni a szivet, erre a művész magányosságom tanít. Már az életem nem is egyéb, mint beteges fájdalomkeresés. (»Hajh, fájás nélkül az volna az élet, ami a fáradt kurtizánnak a legszebb ifjú szerelmi, szent dühe: semmi.«) Sokszor maga ez a magára maradottság, hitvallásának különállósága gyötri meg a költőt s menekülni szeretne előle. Csokonainak legszebb költeményei ilyen nagy magára-maradottságban fogannak. Ady véres fejjel és szívvel menekül Nyugat felé, Párizsba megy a fajtájukból kiszakadtak menedékére. De mint említettem, a magát száz alakban százképpen látó művész nem lehetett alapjában véve analóg világot pillanatokban még önmagában sem. Ady sem érhetett el egyebet, mint azt, hogy dacos magyarságához még hozzávette a szellemesen romlott Párizs finom gúnyú mosolyát. Környezete, mely az ő hitvallását átvette volna ott épp úgy nem teremhetett mint itthon. Az ő világa ma már egységes, tagbaszakadt, saját finomságokkal bíró, de minden kör középpontja ma is csak a saját élő, vonagló szíve. Az ő cirkulusai még ma sem helyezkedhetnek el más szív körül. Világ, pokol vagy menny, amelynek én vagyok a fejedelme és rabszolgája, elkárhozottja és üdvözültje. Hogy Ady Párizsba fut az nem lehet azért, mert tán száz vagy tíz vagy csak egyetlenegy Ady életszisztémát lelhetett volna, hiszen maga menekül az elől, hogy világa valaha azonos legyen egy másik világgal, mert amit ő már másoknál is lát az gyűlöletes az ő szemében vagy azért, mert nem az övé vagy azért, mert az övé. Ez a mások, a többek világától való borzadozás egyik legjellemzőbb, egész pályáján mindig felötlő s a Menekülő életben elemi kedvvel kitörő vonása Adynak. Követőit ostorozza szenvedélyesen és haraggal, mert megrabolják, olyan világot akarnak építeni, mint az övé, meg akarják zavarni a magányosságát. Szomorú gyötrődés ez és tragikus magja van ennek a dilematikus küzdelemnek. Félni érte, hogy értik-e, félni, hogy el ne vegyék az ő sok-sok kincsét s mégis »nyögve kínálni törött lantját« megható kép ez és sok benne a finom remegésű fájdalom. És a torkunk szorul össze, mikor Ady egy hatalmas, tragikus lendülettel dobja fel magát kétségei közül és a feléje forduló arcoknak és szíveknek idegenkedve megüzeni:
Örök lesz nem találkozásunk,
Mert késtétek nyomom örökké
S mert jajjaimnak és magamnak
Halállal is más lesz a másunk.
Halál után is kikikelve,
Lobogó új és új alakban
Elóttetek úgy rohanok majd,
Miként eddig: későn szivelve.
A szűz Pilátus és Harc és Halál ciklusban ezek a magányos hangulatok uralkodnak. Követőit ostorozó verseit nem tréfás mosolynak írta meg Ady, magányát félti és leglelke szerint tartja jussát művészete legkisebb izromához is.
Ez a magára maradottság, művész magányosság már-már szinte szférikussá válás két azóta megjelent gyönyörű versében: »Valaki útra vált belőlünk« - és az »Elbocsátó, szép üzenet«-ben. Amit romantikus lázongás idején nem értettünk meg mindig, ami még önmagának is misztikum volt, sejtelmek valami eljövendő nagy és szűz magányosságról, íme klasszikus lehiggadtságában oly képet mutat, hogy íme már az asszony is kiszakadt, útra vált a szívből, most már nem lesz több zűrzavara az életnek, a művész magányosságom teljes, szabadon imádhatom »hiú isteni Magamat«. Az az erő, ahogy ezt szinte élettörvényül adja Ady, a legklasszikusabb és legtisztább:
»Lezörögsz-e, mint hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igét
S mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?«
A versek szíve nyugodtan és egyenletesen végzi életműködését. Még a legforradalmibb hangulatú költeményeiben is klasszikus korát éli már, nemcsak »minden-mindegy«, de mindennek van már egy állandó középpontja is. »A tűz márciusa«, »Magyar tanítókhoz«, »Levélféle Móricz Zsigmondhoz«, »Lovatlan szent György«, »Az új kísértet« stb., mindenikben zúg még egy-egy forradalmi hang, de a felemelt ökölből nem lesz már csapás, csak egy szomorú, mélabús, mindegy-legyintés:
»Hogyha lehetne be ütnél széjjel,
Be' hajnalodnék a magyar éjjel,
Rímmel és karddal, szóval, fekéllyel
Égetnél, dulnál mindent víg kéjjel.«
*
Asszony és temető! Ez a fájdalmak fájdalma, az ősz maga is fáj s mi ezen felül a nyárra emlékezünk. Örök mátkánkat megáldjuk és elbocsátjuk, hogy örökifjú mátkája maradjon a halál utáni életünknek is. A paraszt Nyár gúnnyal néz a szemünkbe.
A paraszt Nyár gyermekeinek, a csendes, familiáris életű prédikátoroknak véréből egy forró csepp szakadt a sűrű vérű unoka szívébe is. Egy atavisztikus erőktől szinte a szétpattanásig feszített költeményben kitör egy elrontott élet felöli vad fájdalom. »A fiam bölcsőjénél« című versére gondolok, A nyár szerelmeiből egy álomgyermek maradt meg zálogul az örökös mátkaságért, egy képzelet szülötte, kinek álomtestecskéjét forró apás szavak legyezik. És itt felsír a sok meggyűlt keserűség a titkos átok ellen, mely üldözőbe vesz és a romantikus bizarrságok és esztelenségek egész sorozatát hajtatja velünk végre, fölbugyog a zaklatott vér sok-sok megbánása:
»Hogy ködből vagy és sohse valál,
Sohse fájt így szegény apádnak,
Kicsi fiam,
Közel lehet hozzá a halál.
Édes magzat-vágyak teltenek,
Csak téged kiván már a csókom,
Kicsi fiam,
Aludj, aludj, vén apád beteg.
Vén nyár, vén sors, magtalan apa:
Akartad-e valaha látni,
Kicsi fiam,
Kóbor, bús apádat valaha?«
»A menekülő élet« így amint az egész kötet együtt van, telten a régi finom remegések erejével s a múlt minden mozzanatának utórezgésével, megható elégiájaként hangzik egy »élet-lázban tönkre hűlt« szívnek. Nyugodt, mélabús halálvárás sugaras őszidőben.