Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 11. szám · / · Halász Imre: A hosszú parlamentből
Az 1833. május elején nagy hullámokat fölvert Tisza-Füzesséry ügy Pozsonyban lassanként elsimult. A követek egy darabig beszéltek róla, azután elhallgattak. De nem simult el végleg, mint Deák várta, hanem hosszú folytatása lett Biharban. Az a kínos ügy lett indító oka egy évtizedes harcnak a Beöthy- és Tisza-párt közt Biharban. Csengery Antal, ki közvetlen közelből szemlélője volt ennek a küzdelemnek, azt írja, hogy a Colonnák és Orsinik harcára emlékeztet Rienzi korában.
Tisza Lajosnak követté való újra megválasztatását nem csupán a köznemesség, hanem a Biharban, a klerikális izgatások gócpontjában hatalmas klérus is óhajtotta. Ez utóbbi főleg Beöthy Ödön elleni gyűlöletből. Beöthy Ödön volt az országgyűlésen a lelkiismeret szabadságának rettenthetetlen előharcosa. Beöthy Ödön, az egykori huszártiszt volt az, ki a debreceni affér miatt megindította és irányította azt az akciót, mely Tisza Lajos leköszönését kikényszerítette. Nagyon érthető tehát, hogy a klérus a katolikus Beöthy ellen a református Tisza Lajos mellett sorakozott.
Tisza Lajos pártja, melynek zömét a műveletlen kisnemesség alkotta, a klérus támogatásával erősbödve nagy többséggel rendelkezett a megyében. Tisza újra megválasztatása, amennyiben a választóktól függött, feltétlenül biztos lett volna. Az a kérdés pedig, hogy Tisza Lajos esetleg nem volna-e hajlandó pártja pressziójának engedni s az újra megválasztatást elfogadni, korántsem volt oly biztosan eldönthető, mint Deák sógorához írt levelében feltételezte. Annyi bizonyos, hogy Pozsonyban számoltak azzal az eshetőséggel, hogy Tisza Lajos végre mégis elfogadja a neki nagy többséggel kínált mandátumot.
Ennek minden áron való megakadályozása céljából Beöthy Ödön Pozsonyból elküldötte lemondó levelét Nagyváradra, határozottan kijelentvén, hogy ha Tiszát megválasztják, ő okvetetlenül leköszön a követségről. Ez már elég nyílt hadüzenet volt a Tisza-pártnak.
A bihari szabadelvűek, vagyis a művelt nemesség színe-java, Tisza helyére Kölcsey Ferencet, a nagy írót és szónokot, akarta megválasztani. Kölcsey az ellenzéknek a követi táblán vezére volt, ki fényes tollával s nem kevésbé fényes szónoklatával megbecsülhetetlen szolgálatokat tett a közügynek. Szatmárban tudvalevőleg a műveletlen kisnemességre támaszkodó »nem adózunk« párt felülkerekedett s dezavuálta a szabadelvű utasításokkal megválasztott Kölcseyt és követtársát Eötvös Mihályt. Emiatt Kölcsey 1833. május 5-én távozott Pozsonyból. A szabadelvű ellenzék szerette volna megmenteni ezt a nagy erőt a közügy számára. Kapóra jött nekik Tisza Lajos visszalépése. Mellesleg megemlítem, hogy Kölcsey Biharban nem is volt idegen. Évekig lakott a megyében, hol a Kölcseyknek Álmosdon birtokuk volt. Csakis testvéreivel való megosztozkodása után vonult Szatmárba, csekei birtokára.
Az ellenzék nagy súlyt helyezett Kölcsey megválasztatására. Maga a hatalmas báró Wesselényi Miklós jött le Biharba Kölcsey mellett korteskedni. Mindent megmozgatott Kölcsey megválasztatása érdekében. De a Tisza-párt, azaz a kis birtokú nemességgel szövetkezett klérus, viszont a legszenvedélyesebb akciót indította meg Kölcsey ellen. Az eredmény az lett, hogy a haladó párt s vele a himnusz halhatatlan költője Biharban elbukott.
Minthogy Tisza nem volt hajlandó a követséget elvállalni, helyette pártja megválasztotta Budaházy megyei főjegyzőt, kinek Tisza valami okból személyes lekötelezettje is volt. Wesselényit mélyen lehangolták a választásnál érvényesült kicsinyes szempontok, különösen fájlalta Kölcsey megbuktatását. Elkeseredésében azt mondta a megválasztott Budaházynak; »No hát csak menjen föl, - de soha vissza ne jöjjön.« Wesselényi keserű mondása beteljesült. A mellbeteg Budaházy nemsokára meghalt Pozsonyban s akkor a Tisza-párt Ravazdy Istvánt választotta meg helyébe,
Most már megkezdődött Biharban a Tisza és Beöthy párt közt a welfek és ghibellinek harca, melynek csak a 48-iki mozgalmak vetettek véget Eredetileg tisztán személyes pártok küzdöttek itt egymás ellen. De e küzdelmek során az egykor ellenzéki Tisza Lajos fokról-fokra eltávolodott a haladó párttól s végül a reakció táborába sodortatott.
Az ellentéteket még jobban kiélesítette a klerikalizmus harcias felvonulása. A klerikális tábor lelke mélyéből gyűlölte Beöthy Ödönt, hogy miért, azt a fentebb már elmondottak után nem kell magyarázni.
Megjelent a hitbuzgó nagyváradi püspök, Lajcsák híres pásztorlevele a vegyes házasságok ellen, melyben megtiltotta a katolikus papoknak a vegyes házasságok megáldását. A püspök pásztorlevele, mely felkavarta a felekezeti békét, óriási ellenszenvet keltett országszerte az egész haladó pártnál. A dolog természetesen Bihar megye gyűlésén is szóba jött. Beöthy Ödön, ki csak kevéssel a pásztorlevél megjelenése előtt nősült és református vallású nőtt vett el, kinek házasságát még megáldotta a katolikus pap, nagyhatású szónoklatokat tartott a megyegyűléseken s miként tőle, kiben az egész ország a vallásszabadság apostolát tisztelte, várni lehetett, kíméletlenül ostorozta az egyházi reakció legújabb előnyomulását. E beszédek nagy hatást tettek, még külföldi lapok is magasztalással közölték őket. Egy ily szónoklata kapcsán a közgyűlésen jelen volt egyházi tagoknak írásban visszaadta azt az áldást, melyet az eskető pap házassága alkalmából reá adott. »Tegye - úgy mondá - a levéltárába a tisztelt káptalan.«
Érdekes polémia is folyt Lajcsák püspök és Beöthy Ödön közt, kinek a püspökhöz intézett nyílt leveleit a külföldön is tetszéssel fogadták.
A Tisza- és Beöthy-párt közti viszály bőséges tápot nyerve természetesen nőttön nőtt. A 36-i országgyűlés végén a haladó párt tüntetően ünnepelte Beöthy Ödönt. Arcképét is le akarták festetni a megye terme számára, de ő e megtiszteltetést egy nagyszerű beszéd kíséretében megköszönve visszautasította.
Az ellenpárt bosszúja nem maradt el. Következett a választás az 1840-i országgyűlésre. A klerikálisok összefogva a kisnemességgel Beöthyt megbuktatták. De pár hónap múlva felülkerekedett a haladó párt, visszahívta a követet Pozsonyból s nagy diadallal megválasztotta Beöthy Ödönt.
Elkövetkezett most már az adminisztrátorok korszaka. A kormány főispáni helytartókat nevezett ki a legtöbb megyébe, kiknek fő feladata a haladópárt letörése volt. Biharba Tisza Lajost nevezte ki a kormány főispáni helytartónak. Hogy mi indította a kormányt ennek az erőszakos embernek kinevezésére, az nem szorul magyarázatra. Kitől várhatott volna nagyobb erőkifejtést a bihari ellenzékkel szemben, mint attól a férfiútól, kinek gyűlölete e párt ellen szenvedélyes pártharcok kohójában edződött kemény acéllá. De hogy miféle lélektani mozzanatok indíthatták Tisza Lajost, az egykori ellenzéki követet arra, hogy ezt a gyűlöletes szerepet elvállalja s később azokat az erőszakosságokat elkövesse, melyek az egész ország közérzületét felháborították, azt csak az e fejtegetés során előadott előzmények magyarázzák meg. Tisza Lajos gazdag ember volt. Hogy az adminisztrátori állással járó, bár az akkori viszonyok közt túlságos nagynak tartott fizetés az ő elhatározásánál szerepet játszott volna, alig tehető fel. (A főispánok 2000 Ft fizetést húztak, a főispáni helytartók fizetését 6000 forintban állapította meg a kormány.)
Tisza Lajos elhatározásában a döntő faktor nem volt és nem lehetett más, mint annak meggondolása, hogy mint főispáni helytartónak alkalma lesz bosszút állni ellenségein azokért a sérelmekért, melyek tüzes vasként égették az ő indulatos és büszke lelkét.
A bihari haladó párt tudta, mit várhat Tisza Lajostól. Az ő ellensúlyozásául erkölcsileg kényszerítette Beöthy Ödönt, hogy vállalja el az első alispáni állást. A keménynyakú huszártiszt, ki az egész ország által bámult csudálatos szónok volt, de, tulajdonképp a közigazgatási pályára nem készült, - a jogot sem végezte el s fiatal éveit a katonaságnál töltötte el - nem szívesen vállalkozott az alispánságra, de a közügy érdekében három évre elvállalta azt.
Pompásan bevált ezen a rá nézve új pályán, A katonai erényeket belevitte a közigazgatásba, rendet és fegyelmet teremtett ott, hol ez eddig hiányzott. És hogy mennyire hiányzott a rend és fegyelem - s ez nemcsak Biharban, de sok megyében előfordult - legjobban mutatja az a tény, hogy az 1836: XI. törvénycikk, mely kimondja, hogy a paraszttelkeket bíró nemes ember tartozik telke után adót fizetni, még mindig nem volt végrehajtva. Ez a törvény szerény foglaló lett volna a közteherviselés nagy elvének majdani behozatalához. Deák és társai óriási erőfeszítéssel küzdötték ezt ki a lefolyt országgyűlésen. E törvény a parasztságnak egy durva sérelmét akarta megszüntetni, mert hisz világos, ha a nemes ember által bírt paraszttelek adómentes, az országgyűlés által egy sommában megszavazott adóból annál több esik a parasztokra.
Nos hát Beöthy Ödön alispánnak egyik első dolga volt az említett törvényt végrehajtani, egy sereg kisnemest, kik paraszttelkeket bírtak, adó alá vonni. Olaj volt ez a tűzre abban a háborúban, melyet a kisnemesség a klérus vezetése alatt eddig is folytatott a haladó Beöthy-párt ellen.
Beöthy Ödön alispánságával kapcsolatban legyen itt feljegyezve az a kis eset, mely szintén jellemzi a Biharban akkor fennforgott éles pártellentéteket s azt az akkori felfogást, hogy a kormányt szolgálni gyalázat. Széchenyi tudvalevőleg az Apponyi-kormány idejében kormányhivatalt vállalt s mint a közlekedési osztály főnöke a Tisza-szabályozást is vezette. Ily minőségében egyszer Beöthy Ödönt »kollegának« szólította s ez sértődve utasította vissza ezt a megszólítást. Széchenyi tréfával ütötte el a dolgot s megjegyezte, hogy az a megszólítás nem a politikai magatartásra vonatkozik, hanem arra, hogy mind a ketten Tiszát reguláznak.
Nemsokára nyíltan kitört a harc a szabadelvű alispán és az erőszakos adminisztrátor között. Meghalt a főorvos, a főorvosi állást kellett betölteni. A megyegyűlés az eddigi gyakorlat szerint választani akarta a főorvost Tisza Lajos magának követelte a jogot, hogy a főorvost kinevezze. A megye felírt a kormányhoz, hogy mozdítsa el az adminisztrátort. Erre dorgáló leirat érkezett a megyéhez. Az adminisztrátor leitatott kortescsapatokkal bizalmat akart magának szavaztatni a megyegyűlésen.
Az 1842. március 5-ki közgyűlés alkalmával már korán betörték a tanácskozó terem ajtaját s részeg tömeg foglalta el a termet. »Nem adózunk!« - volt a jelszó Beöthy ellen, ki adó alá vonta a jobbágytelket bíró kisnemeseket. De Beöthy nem ijedt meg. Csudálatos szónoki erejének tudatában azt mondá környezetéhez: »Csak szóhoz juthassak!« - tudta, hogy akkor lefegyverzi ellenségeit. Végre sikerült szóhoz jutnia. A következett jelenetet a jelen volt Csengery Antal így írja le: »Láttuk, mily önérzettel szállt szembe az előítéletekkel, melyek a tömeg tudatlanságára támaszkodtak. Erős volt a támasz, de megingattatott. Hallottuk szavaira csöndesedni az ingerült zajongást. A föl-fölvillanó ólmos botok lassanként eltűntek, Még nem végzé beszédét s már őt éljenezte a tömeg, melyet ellene hoztak be«.
1843-ban a követválasztásnál a haladópárt volt túlsúlyban. Beöthy Ödönt választották követnek, Ő elfogadta a választást, de csak oly feltétel alatt, hogy a megye elfogadta a közteherviselést.
Különben pedig folyt tovább a harc a főispáni helytartó és a haladó párt között. Folyvást szaporodtak a panaszok Tisza Lajos ellen. Végre királyi biztost küldött ki a kormány a panaszok megvizsgálására. A királyi biztos részrehajlóan a főispáni helytartónak adott igazat. A közgyűléseken egymást érték a botrányos jelenetek. A főispáni helytartó által behozott nyers tömeg ellen a haladó párti értelmiség többször oly taktikához nyúlt, mely kissé az obstrukcióra emlékeztet. Húzták a vitát, remélve, hogy a nyers tömeg lassanként kifogy pénzéből és hazatakarodik. Ez a taktika többször sikerült. Egyszer a haladó párt kilenc napig húzta a vitát.
Az 1845 december 15-17-i gyűlésen vérengző mérkőzésre került a sor Tisza Lajos adminisztrátor és a haladópárti ellenzék között. A főispáni helytartó által bevitt nyers tömeg foglalta el a termet. Az utcán katonaság volt felállítva. A haladópárt ismét szokott taktikáját akarta alkalmazni. Már három napon át kihúzta a vitát. De a tömeg nem tágított. December 18-án a főispáni helytartónak kifogyott a türelme. Egy szónoktól megvonta a szót. A szónok nem engedett. Széksértési keresetet sürgettek az erőszakoskodó elnök ellen. A tiszti ügyész tollat ragad, hogy föltegye a keresetlevelet. Az elnök erre eltávozik a teremből. Utána mennek többen párthívei közül. A nagyközönség készül elhagyni a termet. E pillanatban a teremből kitóduló néptömeg zajába fegyverzörej vegyül. A szomszéd kisebb teremből, amelynek ajtaján át a főispáni helytartó távozott, a nagyterembe s itt a zöld asztal felé megyei hajdúk rohannak. Bunkós botokat emelve a szónokokra ront a kortes csapat is, amely már reggel a tanácskozás előtt vérrel fertőztette a termet. A hajduk között egy szolgabíró és egy esküdt viszik a vezényletet, ujjal mutogatván azokra, akiket áldozatokul jelöltek ki. A menekvők előtt kívülről az ajtó bezáratott.
Az alispán szintén áldozatnak volt kijelölve. Akkor díszkarddal mentek a megyei urak az ülésbe. Beöthy Ödön kardjával fogta fel a csapást, melyet fejére mért egy megyei hajdú. Így írja le e vérengző jelenetet Csengery Antal. (L. Csengery Antal munkái. II. 38. 1.)
Beöthy Ödön minden bizonnyal megöletett volna, ha az időközben betóduló katonaság egy tiszthelyettese, Piskovich Ernő nem segít neki a halálos csapásokat felfogni. A díszkardot, mellyel Piskovichot Győr- és Moson megye megajándékozta, Beöthy Ákos, a megmentett alispán fia, kegyelettel őrizte meg haláláig. Feltehető, hogy az ma is megvan örökösei birtokában.
Megjegyzendő, hogy a fent leírt véres jelenet előtt pár hónappal Beöthy Ödön nyílt ülésben azt az ajánlatot tette Tisza Lajos főispáni helytartónak, hogy lépjenek vissza mind a ketten a közpályáról, így visszaadva a megyének a köznyugalmat. Ez az ajánlat azonban el nem fogadtatott. (L. Beöthy Ákos, Magyar Államiság II. kötet, II. rész 239. l.)
Dúlt tehát tovább a harc s ennek mérgét 1847-ben is érezte Beöthy Ödön. Az ellentábor eget-földet megmozgatott, hogy az 1847-i választásoknál megbuktassa azt a férfiút, ki oly kiáltó adatokat tudott volna szolgáltatni annak az adminisztrátori kérdésnek illusztrálásához, mely az 1848-i országgyűlésen a fő ütköző ponttá lett az ellenzék és az Apponyi kormány között. Célját elérte. Beöthy Ödön nem lett tagja az 1848-i országgyűlésnek.
Jöttek az 1848-i mozgalmak nagy napjai. A bihari Colonnák és Orsinik küzdelmének, mely a leghosszabb és legmeddőbb parlamentből indult ki, véget vetett az a parlament, mely a legrövidebb, de bámulatos alkotásokban leggazdagabb volt a magyar parlamentek között. Az idők szele azóta befújta a hosszas pártharcok nyomát. A haza nagy szenvedései pedig megtanították az egykori ádáz ellenfelek utódait arra, hogy meglássák egymásban a testvért. Tisza Lajos szereplése 1848-ban véget ért. Hét évvel élte túl a magyar ügy gyászos katasztrófáját. Az a szokatlan energia azonban, melyet ő fékezni és helyesen irányítani nem mindig bírt, fegyelmezettebb alakban tovább élt a jeles fiakban, kiket a hazának nevelt s tovább él és remélhetőleg tovább fog élni az unokákban. Beöthy Ödön 48-ban mint főispán és mint kormánybiztos sokoldalú tevékenységet fejtett ki. Sikerült külföldre jutnia s mint menekült 1855-ben idegenben zárta le nyugtot nem ismerő életét. A lelkében lobogó hatalmas láng, szelídebb fénnyel bár, tovább világított egyetlen fiában, Ákosban, a nagytehetségű publicistában.