Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám · / · Figyelő
Ha a nyelv kifejlődésében van az embernek aktív, tevékeny része, akkor az »alkotó« nyelvtudománynak, amelynek programját a fenti mű kifejti, van jövője és elkészülhetünk arra, hogy technikus, orvosi és eugenikai kongresszusok mintájára nyelvművelő kongresszusok, nyelvbeli formákat ajánló határozati javaslatok, parlamenthez intézett memorandumok lesznek, sőt talán a nyelv használatára vonatkozó törvénycikkek és miniszteri rendeletek fognak avatkozni szavunk járásába. Mert abban az esetben ezek az eszközök csak rendszerességre törekvő szervei egy természetes emberi hajlandóságnak, a kifejező mozdulatok hasznosításának. Minden cselekedet az érzelmeknek bizonyos intenzitása által előidézett belső feszültségre és izgalomra vezetendő vissza, tehát a kifejező mozdulatok is. Ha a szervezet e mozdulatokat nemcsak tűri, hanem izgató és feszítő külső benyomások nélkül is, belső élmények alapján is el tudja végezni, szóval közlésre is használja őket, akkor a nyelvtudománynak kötelessége vizsgálat tárgyává tenni a nyelvet mint a közlés eszközét. És ha rájött, hogy a nyelv fejlődésében fellépő változások nem felelnek meg annak az általános fejlődési iránynak, amely az emberi kultúra eszközeinek fejlődésében megállapítható, akkor kötelessége belenyúlni a fejlődésbe.
A nyelvtudomány eddigi irányával szemben ez forradalom. Az eddigi nyelvtudás a nyelvet csak naturale-nak fogja fel, amelyet csak magyarázni lehet, de bírálni vagy fejlődésében irányítani nem. Pedig kétségtelen hogy abban a pillanatban, amidőn az ember észrevette, hogy megértik, hogy energiakifejtése energiákat ébreszt, a lelke lényegében fekvő kultúr-hajlandóság eszközévé avatta a beszédet és önkéntelenül is munkába vette a kultúr-eszközök fejlesztésének általános elve alapján: minél kevesebb személyes energiakifejtéssel minél több környezeti energiát felébreszteni. Bizonyos nyelvek története, éppen azoké, amiket a nyelvészeti köztudat legfejlettebbeknek tart anélkül, hogy e megállapodás alapjáról számot adna önmagának, kétségtelenül mutatja a fejlődésnek ezt az irányát. Az angol és a kínai használják ma a világ legegyszerűbb nyelvtanát, alig van ragjuk (a kínainak egyáltalán nincs) és kötőszavuk, de bíznak a tudatmunkában, amit a megértő végez és aminek a sok elő és utóragra semmi szüksége. Az angol nyelv az, amelynek híres 300 szava ér annyit a londoni «coekney«-nak, mint egy közepes német író minden stilisztikai erőlködése. Pedig az angol nyelv az másrészről, amely egyebek közt az ószász nyelv egész nyomasztó formagazdagságát kapta annak idején örökségül.
Az a hullámgyűrű, amit a XIX. század nagy természettudósai indítottak meg az emberi tudás tengerében, most, itt, Kaiblinger könyvében érkezett el a nyelvtudományhoz. Az eddigi magyarázó nyelvtudomány a nyelvtények lehetőségeinek felderítésével, tehát anyaggyűjtéssel foglalkozott. Mellékesen megjegyezve, ennek teljesen megfelel az, hogy a nyelvtényeket mindig csak a beszélő, az előállító szempontjából nézte. Az alkotó nyelvtudomány a lehetőségek közül a legjobbakat szándékszik kiválasztani annak az útmutatásnak alapján, amit a megértő lelkének, a természetes kiválasztónak vizsgálata nyújt. Ez minden körülmények között program, és bármit mondjanak is a grammatikusok: az »Alkotó nyelvtudomány« szerzőjének nem szabad megállni. Az eszme kötelez.