Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám
Diadalnak diadal-gyászútján
Üdvözöllek, veszélyek Istene
Tarka Isten, kit Düh méhe fogant,
Gőgöknek gőgje, nagy Gőg, az enyém.
Künn csatázván, hajh, nevettelek sokszor,
Nyert csatáinknak bal osztályosát,
Balga kötések balgult frigyesét,
De ma már sejtem isteni erőd.
Ha ki fölkapott vércse - lecsapáskor
S vitt gyöngéd kézzel zúgba kedvesen
Vagy Égre-dobón nyílként hajított,
Te voltál mindig, ős, bennemi Gőg.
Ős, bennem Gőg, pogány őn-szerelmem,
Vércsíkos fényű, intő rendelés,
Ki kergés helyett hős célba tekint,
Ki nem magáért gőgöli magát.
Ki nem magáért szereti magát
Vagy ha magáért, méltán és nagyon
Vagy bármiképpen, mindig görcsösen
Avagy bárkit is, de mindig szeret.
Kinek parancsúl így parancsolódott,
De kinek nincsen más Istene, nincs,
S más hajtója telt, nagy sorsa felé,
Mint hős, kijátszott énje, Gőg-ura.
Tetszett sorsomnak amarra fordulni,
Honnan jól látszik minden, ami van,
Minden, ami volt s minden, ami vár
S künnről megjöttek a belső csaták.
Óh, belső csaták diadal-gyászútja,
Óh, nagy győzés a legbőszebb felen,
Óh, rendelés, te, legforróbb Titok,
Gőgöknek gőgje, nagy Gőg: az enyém.