Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám · / · Fenyő Miksa: Casanova
Az önéletrajz fonala az 1774 első hónapjaival hirtelen megszakad, holott a Brockhaus cég birtokában levő kéziraton Casanova saját írásával olvasható: »Histoire de ma vie jusqu'á l'an 1797.« Vajon utóbb lemondott-e Casanova az önéletrajz az örömnélküli utolsó fejezeteinek megírásáról, vagy pedig eljutott elbeszélésében az 1797. esztendeig s ha igen, maga semmisítette-e meg mindazt, amit erről a korszakáról feljegyzett vagy pedig a duxi archívumban hányódtak el a papírok: mindezt ma már alig lehet bizonyossággal eldönteni. Azok a kutatások, melyeket Velence archívumaiban, a duxi levéltárban végeztek, de Ligne hercegnek, Max von Lamberg grófnak feljegyzései és levelei némi fényt derítettek Casanova életének ez utolsó huszonnégy esztendejére, amely ha szegényebb is volt csillogó kalandokban, szerelmi történetekben, mint az előző esztendők, hányattatásokban, viharokban, érdekes nyugtalanságokban, mivel sem maradt el mögöttük.
1774 szeptemberében végre rámosolygott Velence kegye: Casanova visszatérhetett hazájába. Bizonnyal, mikor hajója a velencei öbölbe beevezett, a Szent András erődöt, a Campanilet, a San Marco kupoláit nem az a gőgös, a maga erejében feltétlenül bízó, még Párizs friss mosolyától sugárzó kalandor köszöntötte, kiről Chiari abbé találó szatíráját írta, hanem egy alázatos, fáradt, deresedő fejű ember, ki körülbelül pontot tett már minden után, amit az élettől várhatott s most szépen megpihenni tér gyermekkora és ifjúsága emlékeihez. Velence kormánya nem adta ingyen kegyeit Casanovának; öreg barátunk kémszolgálatokat volt kénytelen teljesíteni az inkvizíciónak. (Vannak, akik úgy vélik, hogy ezért szakította félbe hirtelen a memoárokat, mert visszahökkent e foglalkozásának őszinte elbeszélésétől.) Bizony a szolgálat, melyet az inkvizíciónál vállalt, semmivel sem volt különb annál, mint amelyet Manuzzi mesternél, ki őt annak idején az ólomkamrákba juttatta, oly szigorúan elítélt. »Tout le monde s'attendait á me voir pourvu d'un emploi convenable á ma capacité et necessaire á ma subsistance; mais tout le monde s'est trompé, hormis moi«, sóhajt fel egyik írásában. Neki, ki az erkölcs kérdéseiben voltaire-i felfogású volt, alkalmazkodnia kellett Velence hatóságainak szempontjaihoz, és ő, akit az államraison ostoba védelme szigorú börtönbe juttatott, kénytelen volt eszét, tapasztalatait a legmegvetettebb módon ennek szolgálatába állítani. Mikor az ideiglenesen teljesített szolgálatok jutalmazásául, mint a tribuna bizalmasa véglegesíttetik, a következőket jelenti ki felettes hatóságának: »Miután én, Giacomo Casanova, Velence alattvalója, abban a kiváló szerencsében és megtiszteltetésben részesültem, hogy a legmagasabb tribunal titkos inkvizíciójának szolgálhatok hűséges személyemmel s minden szerény tehetségemmel, számot adtam magamban azokról a fontos tárgyakról, melyek felett a tribunal felelősségteljes ébersége őrködik. S hogy csakis olyan feladatokra vállalkozzak, melyek erőmtől telnek, elhatároztam, hogy buzgalmammal e város kormányzásának azon része felé fordulok mely alá e város nyugalma tartozik. És láttam, hogy e város érdekeit és nyugalmát veszélyeztetik: a vallás ellenségei, a kéjencek, az egoisták és mindazok, kik az ipar, kereskedelem és művészetek számára írt parancsokat megszegik. Tehát én főleg a következőkre fogok ügyelni: először a vallásra, másodszor az erkölcsökre, harmadszor a közbiztonságra, negyedszer a kereskedelem és iparra.« S bár - mint e programjából látszik - teljesen tisztában volt azzal, hogy mit várnak tőle, tény az, hogy nem bizonyult valami ügyes kémnek; jelentései finom szellemmel, filozófiával ember és világismerettel teljesek, de - úgy látszik - mivel senkit sem tudott a hatóság kezébe játszani: az inkvizíció megszünteti a véglegesített viszonyt s Casanova kénytelen a saját szakállára kémkedni. Meghatóak azon a folyamodványok, melyekben a hármaktól anyagi támogatást kér. »Valami segélyt kérek excellenciáitoktól, nem mintha ezt megérdemelném a tett közléseim által, hanem hogy ez a segítség további és pedig eredményes utánjárásra buzdítson.« Folyamodványán talált jegyzet szerint, a tribunal fenntartotta magának, hogy e kérvényre visszatér, mihelyt jobb és fontosabb tudósításokat kap Casanovától.
Az egyik jelentésében - 1776 novemberéből - tudomására hozza a tribunálnak, hogy a míg Mária Terézia él, addig Velencének nincs mitől tartania, de mihelyt a királynő meghal, József császár ráteszi kezét Dalmáciára. Casanova ezt egy kalandor francia ismerősétől tudta meg, aki értesülését egy cseh bárótól kapta. Miután a hazát ily módon szépen megmentette, 1776 decemberében a fensőbbség tekintélyének a megvédéséhez lát. »Coriolan« cimű ballettet adták a színházban, mely a közönséget - Casanova szerint - illetlen beszélgetésekre ingerelte s bizonyos mértékig az elégedetlenség szellemét váltotta ki belőle. Egy ügyes revizor, úgymond, nem engedte volna meg, hogy a darabhoz írt program nyomtatásban a közönség kezébe kerüljön s ily módon a közönség értesüljön arról, hogy Coriolan fanatikus bátorsággal megveti a szenátus parancsát. Casanova jelentésének meg is volt a kívánt hatása. Mint a jelentésre vezetett hátiratból kitűnik, a tribunal titkárja azonnal hivatta a San Benedetto színház impresszárióját s neki halálbüntetés terhe mellett meghagyta, hogy a ballettet vegye le a műsorról. Egy másik jelentésében kifogásolja Marcantonio Giustinian egy komédiáját, mert - amellett, hogy egy ifjúnak egy férjes asszonnyal való viszonyát tárgyazza - játszik benne egy történet, melyről jobb érzése nem engedi beszélni. Gian Carlo Grimani abbatet feljelenti, mert külföldi követekkel érintkezik, egy férjet, mert a nejét árúba bocsátja, a San Cassiano színházat, mert a negyedik emeleti páholyokban kéjnők és elvetemült ifjak üzelmei botránkoztatták meg, festőket mert férfi és női aktokat rajzolnak, könyvkereskedőket, mert Voltaire Pucelle-jét, Rousseau Emiljét és Új Heloise-át, Marmontel Belisarsját, Piron Óda Priaphoz című művét, az Apácaingben, Marguerite la Ravodeuse«, Baffo verseit és egyéb erotikus műveket tartanak raktáron, a gyűjtőket, kik ilyen könyveket szereznek be ... és így tovább, önmagát és egész múltját megtagadva. Szerelmi életéről ez időből keveset tudunk; a levelek között, melyeket a »Frauenbriefe« kötetben Gugitz és Ráva kiadtak, vannak Francesca Buschini levelei; a fiatal velencei leányt belső viszony fűzte az öregedő kalandorhoz. Hogy ki volt, mi volt Francesca Buschini, azt a lelkiismeretes Ráva kutatásai dacára sem lehetett megállapítani. Valaki, aki múltjának ezer szép színes emlékét keltette életre benne. »Vajon ez a lány, a nép gyermeke, nem olybá tűnik-e fel - mondja Gugitz előszavában, - mint ennek a csodálatos városnak megtestesülése?« Valóban a szerelemnél is erősebb kötelékek fűzhették a lányhoz; még Velencéből való távozása után is esztendőkig gyöngéden, szeretettel gondol a lányra és gondoskodik róla, akinek üzeneteiben hazája, ifjúsága, egész múltja int feléje.
1782 október 31-ről datálódik Casanova utolsó kémjelentése; ugyanez év őszén pártfogójának Grimani szenátornak a házában összevész egy Carletti nevű emberrel és Casanova hirtelen haragjának egy pamfletben - Ne amori ne donne ovvero la stalla d'Augia ripulita. Venezia 1782. - enged szabad folyást, miáltal az egész velencei patriciátust magára haragította. Barátunknak most már végleg menekülnie kellett Velencéből - »ou je ne suis pas fait pour Venise, me suis-je dit, ou Venise n' est pas faite pour moi«, írja rezignáltan egy későbbi írásában. Előbb Triesztbe megy, néhány nap múlva visszatér Velencébe, hogy dolgait rendbe hozza, azután újra nekivág a nagyvilágnak. »Újra kalandor vagyok, - gúnyolja önmagát egyik jóemberéhez írott levelében - nevetnem kell, ha a tükörben meglátom magam?« Bécsben próbál szerencsét, de néhány hónap múlva már újra Itáliában van és Udinéből még egyszer benéz Velencébe. A lakásához viteti magát, ahol már Francesca Buschini várja és ki sem szállva a gondolából vesz búcsút - utolsó búcsút - tőle és a szeretett várostól. Azután egyik város a másik után, Trieszt, Innsbruck, Augsburg, Frankfurt és más városok, más országok, ahonnan soha nem teljesülő remények intenek. Majd a gazdag velencei követet, Durazzo grófot kíséri útján, majd Spa-ban, egykori diadalai helyén keresi szerencséjét, majd az aacheni magisztrátust igyekszik megnyerni valami kalandos vállalkozásának. Hasztalan minden erőlködése, számára nincs pihenés: 1784 nyarán már újra Párizsban találjuk őt, amint hivatal után futkos, kivihetetlen terveket kovácsol és egykori pártfogóit, barátait fárasztja ügyeivel. Novemberben odahagyja Párizst és Francesco öccsével, a festővel, újra Bécsbe megy; Francesco itt megnyeri a hatalmas Kaunitz herceg pártfogását, letelepszik, sikereket ér el; Giacomo azonban kénytelen beérni egy szerény írnoki állással Foscarini velencei nagykövet mellett. Casanova bécsi tartózkodásáról Lorenzo Da Ponte, Mozart operáinak szövegírója, jegyzett fel egyet s mást memoárjaiban. »Egy nap - írja Da Ponte - a Grabenen sétáltam vele, amikor látom, hogy hirtelen elkomorodik, homlokát ráncolja, engem szó nélkül otthagy és gyors léptekkel egy férfiú felé tart, gallérjánál ragadja, mialatt rákiált: Megcsíptelek végre, briganti! Az emberek megállottak e különös jelenetre és a csődület mind nagyobb lett. Eleinte elképedve álltam, de néhány percnyi gondolkozás után hozzásiettem, karon fogtam és kivonszoltam a tömegből. Elmondotta, hogy ez az ember, akit Costa-nak hívnak, a szolgája volt és egy ékszerdobozzal és kincsekkel megszökött tőle. (D'Urfé márkinőtől kicsalt ékszerek voltak.) Ez a Costa, akit a kicsapongás és a rossz társaság teljesen tönkretett, éppen a legnagyobb nyomorban volt. Egy bécsi nagyúr komornyikja, szolgai kötelességeit a költői hivatással volt kénytelen egyesíteni és egyike volt azoknak, akik gúnyoló írásaikkal megtámadtak, mikor még II. József kegyében állottam. Tovább sétáltunk, Costa bement egy kávéházba, ahonnan nemsokára egy pincér jött ki és Casanovának egy levélkét adott át, melyre a következő vers volt írva:
Casanova, non far strepito,
Tu rubasti, ed anchio furbai,
Tu maestro, ed io discepolo,
L'arte tua bene imparai.
Pesti pan, ti io focaccia;
Sara meglio che tu taccia.
Magyarul: »Casanova ne lármázz, te loptál, én is azt tettem, te voltál a mester, én a tanítvány ki jól megtanultam mesterségedet. Jobban tennéd, ha hallgatnál.« E szavaknak csodálatos hatása volt; Casanova előbb elgondolkozott, azután nevetésben tört ki, fülemhez hajolt s így szólt: il birbante ha ragione - a gazembernek igaza van. A kávéház elé ment, intett Costa-nak, hogy jöjjön ki s azután szépen beszélgetve sétáltak egymás mellett, mintha mi sem történt volna«. Más helyen azt írja Da Ponte: »Egy reggel, mikor a császárnál voltam és színházi ügyekről beszélgettünk, Giacomonk jön és audienciára jelentkezik. Belép, meghajol és átnyújtja memorandumát. A császár belenéz, de látván terjedelmességét, félreteszi és megkérdi tőle, hogy mit akar. Casanova kifejté tervét - Bécsben rendezendő nagy velencei ünnepségekről volt szó - és magyarázta memorandumának címét, mely így szólt: cur, quia, quomodo, quando. II. József nevét kérdezte, Giacomo Casanova - felelte - ki alázatosan felséged kegyét keresi. A császár néhány pillanatig hallgatott, azután szokott kegyességével kijelentvén, hogy a bécsiek nem szeretik az efféle látványosságokat, hátat fordított neki és íróasztalához ült. A kérelmező egy szót sem szólt többet, hanem zavartan visszavonult. Én követni akartam, a császár azonban visszatartott és miután háromszor is elismételte magában: »Giacomo Casanova«, újra a színházról kezdett velem beszélni«.
Foscarini 1785 áprilisában hirtelen meghalt és a hetven esztendős Casanovára reménytelen idők következtek el. Barátok és pártfogók nélkül állott a világon, elkeseredetten küzdve a mindennapi kenyérért, kilátás nélküli tervek szalmaszálába kapaszkodva. Arra gondolt, hogy Berlinbe megy és ott az akadémián keres valami alkalmazást, amikor a sors Teplitzben összehozta Waldstein Károly József gróffal, Csehország egyik leggazdagabb s különcködéseiről híres arisztokratájával. Waldstein gróffal legutolsó párizsi tartózkodásakor ismerkedett meg a gróf nagybátyja De Ligne herceg révén; a gróf, aki szintén értett az okult tudományokhoz, könyvtárnokának szerződtette a nagy tudású kalandort és magával vitte duxi kastélyába.
Talán felesleges is figyelmeztetnünk az olvasót, hogy Casanova életének utolsó idejéről írva, már nem válogathatunk a memoárok teljéből, hanem néhány szűkszavú feljegyzésnek, kegyeletesen megőrzött leveleknek, a duxi archívumban talált gyér feljegyzésének adataira támaszkodhatunk csak, melyeket a már többször idézett Casanova-kutatók (Ancona, Baschet, Gugitz, Molmenti, Uzanne stb.) publikáltak könyvekben, napilapokban, folyóiratokban. E dokumentumok között a legfontosabbak de Ligne herceg feljegyzései és Lamberg gróf levelei. De Ligne herceg »Aventuros« [*] címen a következőket írja róla: »Igazán szép férfi volna, ha nem lenne olyan csúnya. Magas, erőteljes ember, mint egy Herkules; afrikai arcszíne, élénk szemei, melyekből szellem sugárzik, de amellett valami örök érzékenység, nyugtalanság és harag is, arcának némileg vad kifejezést adnak; inkább hajlik a haragra, mint a vidámságra. Keveset nevet, de másokat megnevettet. Kifejezésében van valami a nehézkes Harlekinből és Figaróból; úgy hogy beszédje igen tréfásan hat. Ahhoz mit sem ért, amiben mesternek véli magát: a tánc szabályaihoz, a francia nyelvhez, az ízléshez, a világfi modorához. Csak a vígjátékaiban nincsen komikum, csak filozófiai műveiben nincsen bölcs elem; minden más írása tele van filozófiával, mindenütt új, jellemző, mély dolgokra akadunk. Valóságos tárháza a tudománynak, de annyit idézi Homéroszt és Horatiust, hogy rájuk ún az ember. Szellemes fordulatai, viccei a legfinomabb attikai sóval fűszerezvék. Finom érzésű és háládatos; de ha valaki csak a legkevésbé nem tetszik neki, akkor gonosz, civódó, kellemetlen tud lenni. Egy millióval sem lehetne jóvá tenni valami kis tréfát, melyet rovására elkövettek. Stílusa régi divatú előbeszédekhez hasonlít, hosszadalmas és nehézkes, de amikor elbeszél valamit, pl. élete kalandjait, akkor oly eredeti, oly naiv, oly drámai, hogy nem lehet eléggé csodálkozni rajta s hogy tudtán kívül valósággal felülemelkedik a Sánta ördögön és Gil Blas-n. Nem hisz semmiben, csak ami a leghihetetlenebb, mert módfelett babonás. Mindent kedvel, mindent megkíván és miután mindenben volt része az életben, mindenről le is tud mondani. A nők és a kislányok örökké a fejében vannak; de csak a fejében és nem egyebütt. Ez bosszantja, ez felingerli a szép nem ellen, önmaga ellen, a menny, a természet és mindenek előtt az 1725-ik év ellen. Mindezekért a szenvedésekért az evésben-ivásban keres vigaszt; ha nem lehet isten a kertekben, szatír az erdőkön, legalább farkas az asztalnál. Csodálatos fantáziája, hazájának élénk temperamentuma, utazásai, a sokféle foglalkozás, melyekbe belekezdett, karakterének szilárdsága, amivel ma elviseli, hogy egykori testi előnyeit és egyéb kellemes tulajdonságait nélkülözni kénytelen: mindez ritka emberré avatja, akinek ismeretsége megbecsülhetetlen kincs. És megérdemli annak a kevés számú embernek a tiszteletét és igaz barátságát, akik az ő szemében kegyelmet találtak«. Egy másik írásában pedig, mely »Fragments sur Casanova frére du fameux peintre de ce nom« címen a herceg főművében - Memoires et mélanges historiques et littéraires - jelent meg, a duxi esztendőkről a következőket olvashatjuk: »Casanova végire jut a pénzének, az utazásainak, a kalandjainak. Elfogadja a gróf ajánlatát és a nagy Waldstein gróf egyik utódjának könyvtárnoka lesz. Ebben a minőségben töltötte élte utolsó tizennégy esztendejét a duxi kastélyban Teplitz közelében: ott szerencséltetett engem hat nyáron át fantáziája által, melynek élénksége felért egy húsz esztendős ifjúéval, lelkesedésével irántam, tudásával és épp oly hasznos mint kellemes életbölcsességével. Waldstein gróf jótékony természete ebbe a kikötőbe vezérelte őt, hogy a viharoktól óvja. De ne gondoljuk, hogy Casanova viharok nélkül tudott élni. Nem múlt el nap, hogy kávéja, vagy teje vagy makarónija miatt, melyet követelt, lármát ne csapott volna. A szakács nem készítette el polentáját, a lovászmester rossz kocsist jelölt ki számára, mikor hozzám akart jönni látogatóba. A kutyák az egész éjjel ugattak. Több vendég érkezett, mint amennyire Waldstein számított; Casanovának egyedül kellett étkeznie egy kis asztalnál. Egy vadászkürt hamis, éles hangjaival a fülét hasogatta. A lelkész alkalmatlankodott nála, áttéríteni akarta. A gróf nem kívánt neki előre jó reggelt. Rosszindulatból forrón tették eléje a levest. Németül beszélt; nem értették meg. Bosszankodott s akkor meg nevettek. Megmutatta francia verseit: nevettek. Nagy gesztikulációval olasz verseket szavalt: nevettek. A belépésnél úgy hajolt meg, ahogy hatvan év előtt Marcel táncmestertől tanulta: nevettek. Szertartásos menüettjét táncolta: nevettek. Feltette fehértollas kalapját, aranyhímzéses selyem kabátot vett föl, fekete bársonymellényt, selyemharisnyákat, ékköves térdszalagait: s nevettek. »Cospetto kiáltott: mindannyian jakobinusok vagytok, akik megfeledkeztek a gróf iránti tiszteletről és a gróf megfeledkezik rólam, amikor nem büntet meg benneteket.« - »Gróf úr - kiáltja Waldstein felé - »én Lengyelország koronakamarását hasba lőttem. Én nem születtem nemesembernek, de nemesemberré tettem magamat!« A gróf nevetett. Ajánlóleveleket kér tőlem a weimari herceghez, ki engem nagyra tart, Sachsen-Gotha hercegnőjéhez, ki engem ismer és berlini zsidókhoz. Titokban utazik el, a grófnak egy gyöngéd, büszke, udvarias, haragos búcsúlevelet hagy hátra. Waldstein gróf nevet, tudja, hogy vissza fog térni. És Casanovát megváratják előszobákban. Mindenütt azt hirdeti, hogy a németek szörnyen buták. A kitűnő és igen szeretetreméltó weimari herceg barátságosan fogadja. De Casanova azonnal féltékeny lesz Goethere és Wielandra, kiket a herceg méltán fogadott kegyeibe. Becsmérli őket Weimarban és velük az egész német irodalmat. Berlinben a tudatlanságot és babonát szidja és a hebraeusok tisztességtelenséget, Hat heti utazás után visszatér. De már nyolc nappal visszaérkezése után új baj van. Szamócát hoztak az asztalhoz, a vendégeket előbb szolgálták ki, mint őt s neki nem jutott. Portréjára, mely az egyik szobában a falon függött és amelyet mint ő gondolta, egy tisztelője magával vitt, egy félreeső helyen akadnak rá. És így tölt el még öt évet nyugtalanságban és bosszúságban. Folyton a hálátlan haza hódításairól beszél nekünk, a cambrai-i ligáról, a régi büszke Velence dicsőségéről, amikor egész Európa és Ázsia ellen győzelmesen küzdött. Mivelhogy étvágya napról-napra fogyott, már keveset törődött az élettel; istennel és emberekkel szemben nemes pózban fejezte be életét. Nagyszerű mozdulatokkal és néhány citátummal fogadta a szentséget és így szólt: »Nagy isten és ti, kik halálom tanúi vagytok: mint filozófus éltem és mint keresztény halok meg.«
A duxi élet keserűségei és megaláztatásai elől Casanova az irodalmi és tudományos munkássághoz menekült vagy barátaival, jó embereivel való levelezésben keresett vigasztalást és kárpótlást azokért a nélkülözésekért, melyeket a nagyvilághoz szokott embernek a kis csehországi faluban elszenvednie kellett. Kritikusok, kik Casanova tudományos munkásságát komoly figyelemre méltatták, a legnagyobb elismeréssel emlékeznek meg kora színvonalán felülemelkedő ismereteiről, termékenységéről, s arról az igazi érdeklődésről, mellyel a tudományos problémák mélyébe igyekezett hatolni. Szépirodalmi, filozófia, történeti, matematikai és egyéb természetű munkáinak java része a duxi tizennégy esztendőre esik. Itt írta nagy utópisztikus regényét: Icosameron ou historie d'Edouard et d'Elisabeth qui passérent quatre vingts un ans chez les Mégamices habitans aborigénes du Protocosme dans l'interieur de notre globe, traduite de l'anglois par Jaques Casanova de Seingalt vénitien docteur des loix Bibliothécaire de Monsieur le comte de Waldstein seigneur de Dux Chambellan de S. M. I. R. A. (»Traduite de l'anglois« ez misztifikáció, mert az Icosaméron Casanova eredeti munkája); itt írta matematikai művet: Solution du probléme deliaque, nyelvészeti munkáját a francia nyelv új szavairól és kifejezéseiről és egy csomó más munkát, melyek kéziratban vannak meg a duxi archívumban: színművek, alkalmi darabok, essayk stb.
Az irodalmi munkálkodás azonban, ahová a szolgák gúnyolódása és nagyurak tapintatlansága elől menekült, új meg új megpróbáltatásokat, keserűségeket hozott az öreg embernek; különösen az Icosameron megírása és kiadása körül valóságos kálváriát kellett járnia. Az 1800 oldalas regényt a maga költségén nyomatta ki s dacára a számos subskribensnak, kiket részint Casanova műve érdekelt, részint a Waldstein grófok könyvtárnokának akartak kedveskedni - volt az aláírók között Clam-Gallas, Harrach, Lamberg, Schwarzenberg, Nostitz, Clary, Zichy, Andrássy, Lobkowitz, Waldeck stb. - Casanova csaknem 2000 forintot fizetett rá az ügyre. Lamberg grófnak és Opiz János Ferdinándnak Gugitz által közölt levelezéséből látjuk, hogy e könyvnek a sorsa mennyire összeforott Casanova sorsával s a két barát szerető aggódással figyeli meg és számol be egymásnak a könyvvel összefüggő minden eseményről. Az Icosameron kiadásából keletkezett adósságait Waldstein gróf kifizeti, azonban Casanovára ez új megaláztatások forrásává válik, kénytelen lemondani arról a kedvezményről, hogy a gróf távollétében a szobájában étkezhet; kénytelen »lealázkodni« a gróf hivatalnokainak asztalához. Ezek féltékeny szemmel nézik a gőgös, megvetését nem igen titkoló, bogaras öreget, ki szerintük haszontalan szolgálatokért 1000 forint fizetést húz évente, bírja a gróf bizalmát s a kastély legelőkelőbb vendégeinek barátságát. Új keserűségeket hoz ez Casanova számára; valóságos háború keletkezik közte és a gróf jószágigazgatója Feltkirchner között, melynek egyes igen jellemző és érdekes mozzanatait Casanovának Feltkirchnerhez intézett, de nyilván soha el nem küldött s a duxi archívumban felfedezett huszonegy levele (közölve a Garnier és a Müller féle kiadásban) őrizték meg.
S a világ minden részéből jönnek hozzá a levelek: történeti nevek viselőitől, kalandoroktól, kik közül Croceval még késő öreg korában is szoros barátságot tart, tudósoktól, asszonyoktól, fiatal leányoktól. Lucian Herbert, akinek alkalma volt betekinteni Casanova hagyatékába, igen érdekes dolgokat jegyez fel egyébként gyönge regénye előszavában. Egy szemtanú XVI. Lajos lefejezéséről küld neki értesítést, egy barátja Velencének Wallis generális által történt birtokbavételét jelenti, Kaunitz ír neki, Kobenzl gróf, Lobkovitz herceg. Minden jelentősebb városban van levelezője, némelyikben több is; Drezda, Dessau, Bayreuth, Landshut, Regensburg Augsburg, Görz, Triest, Genua, Brescia, Madrid, Milano, Turin, Lugano, Nápoly, Florenez ... mindenünnen érkeznek levelek, magánügyekről, állami, politikai, társadalmi eseményekről. Egy Andrássy Mantuából levelez vele, Brühl gróf Drezdából, Elise von der Recke (Cagliostro leleplezője) Teplitzből, egy Roggendorf baronesse, - Kazinczy feleségének unokanővére - a magyarországi Kázmérből... híreket közölnek vele, tanácsokat kérnek tőle, egészsége után tudakozódnak, sőt egyik-másik asszony-levélben némi reményt is csillogtatnak meg szeme előtt. Mert szerelmeinek történetét ebben az időszakban körülbelül kimeríti az, amit de Ligne herceg az idézett Fragmentsben feljegyez, hogy a duxi anyák panaszkodnak a grófnál, hogy Casanova a városbeli kislányokat ostobaságokra tanítja. Igen kedves történet a következő, melyről Casanova Lamberg grófhoz írott levelében emlékezik meg. Egy napon észreveszik, hogy a portás elég csinos leányán, ki Casanova szobáját is rendben tartja, a terhesség jelei mutatkoznak. A lány apja és anyja kétségbe vannak esve, vallatóra fogják a leányt és napokon keresztül kínozzák, hogy kivegyék belőle csábítója nevét. A leány egyre sír, de kedvesét nem árulja el. Duxban ellenben azt kezdik beszélni, hogy Casanova a csábító és ez a hír barátunk füléhez is eljut, Casanova két tanúval a paphoz siet, hívatja az apát és kijelenti, hogy amennyiben lánya, kit ő tisztességes őszinte nőnek tart, azt állítja, hogy ő (ti. Casanova) terhességének okozója, feleségül veszi. Persze mindannyian csodálkoztak ezen, az apa a legjobban, felkeresik a leányt s Casanova megismétli ajánlatát. A leány könnyekben tör ki s bevallja, hogy a gróf udvari festője csábította el. Casanova felkeresi a festőt, aki vállalja az apaságot és - Casanova erélyes felhívására - feleségül veszi a leányt. »Casanova mint az elesett ártatlanság védője mindenesetre oly szerep, amely az öreg Casanovának volt fenntartva«, jegyzi meg Gugitz.
Az önéletrajzának megírásához az Icosameron befejezése után fogott Casanova, de Ligne hercegnek, főleg azonban Lamberg grófnak a biztatására. Opiz is buzdítja az írásra: »c'est le gout du siécle, c'est votre renomée, ce sont les variétés de votre destin, sur quoi Vous puissiez compter«, írja neki 1791. januárjában. És Casanova nagy buzgalommal lát az íráshoz; naponta tizenhárom órát dolgozik a memoárokon: »életem történetén dolgozok, hogy magamnak jó órákat szerezzek és a munkám szépen halad. Tizenhárom órát írok naponta s olybá tűnik, mint tizenhárom perc. Mily öröm visszaemlékezni az elmúlt örömökre és mily szomorúság csak visszaemlékezni rájuk. Mulattat a dolog, mert minden igaz, amit leírok.« 1794-ben fejezi be az önéletrajzot, melynek első olvasója és igaz bámulója a kiváló de Ligne herceg volt. De Ligne hercegnek olvassa fel az elkészült részleteket; egyik-másik valószínűtlenül hangzó kaland elbeszélését az ő tanácsára hagyja ki, hatástalan epizódokat az ő javallata szerint dolgozza át. Más embertől nem is igen fogadott el tanácsot, még kevésbé bíráló megjegyzéseket. A memoárok kéziratainak sorsáról más alkalommal írok.
Casanova 1798. június 4-én halt meg Waldstein gróf karjaiban. Duxban temették el; csakhamar el is felejtették, olyannyira, hogy a lelkiismeretes Barthold még halála esztendejét sem tudta pontosan megállapítani s az önéletrajz megjelenésének első idejében, a múlt század harmincas éveiben, ez írásokat sokan Stendhalnak tulajdonították. A múlt század második felében az önéletrajz az egész művelt világ érdeklődését feléje fordította és Bartholddal az élén nagyarányú irodalom foglalkozott és foglalkozik ma is az emberrel és művével.
[*]