Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám
- Jé, de helyes emberke, - kiáltott fel a kisleány megfordulva. Nagy József elégedetten mekegett és szaggatott papagáj-hangon szólt a kisleány után:
- Szolgálatjára, kisasszony, egy méter húsz. Volt szerencsém! Egy méter és húsz centiméter, - s kis rothadt alma ábrázatját büszkén forgatta peckesen ingó nyakán jobbra-balra, amint a durva, hatalmas termetű, baromi emberek dübörgő léptei között halkan, finoman tovább tipegett.
Jól esett neki, hogy már reggeli sétáján összeakadt ezzel a bókkal. Büszkén is szörpölt, csipegetett, csámcsogott kevéssel utóbb a kis vajas kiflin és fél csésze kávéján, amelyet szeretett valamilyen népes helyen fekvő kávéház ablakában elfogyasztani, ahol tüntetően vetette egy lábacskáját a másikra, hogy a járókelők is jól lássák csekélyke termetét, élete örömét, büszkeségét. A szerencse egyébként is igen kiválóan mosolygott rá eddig is: nem volt az a ruhadarab, amelyet teljesen készen kaphatott volna szeretett, dédelgetett személyecskéje használatára. Aranyos kis keze, lába, bajuszkája volt és asszonyok előtt szívesen billegtette lábát, pödörte bajuszát, hogy mind a három fő büszkesége egyszerre hasson a gyönge női szívekre. A nők különben is nagyon szerették.
- Finom kis zart lény vagyok, azért szeretnek, - mondogatta magában. Egy kozmetikai gyár arcszépítő kenőcsének tégelyein ott is szerepelt életnagyságban hiteles fénykép nyomán sokszorosítva, két kezében egy táblát tartva ezzel a fölírással: »Hölgyek öröme!«
- Igen, - mondogatta magában, - ezt nem tudjátok ti, döngő patájú férfiak: hódítani! Én hódítok! Margitnak hentesüzlete van a Lehel utcában és két összetett tenyerére leülhetek. Igen, szeret, mert nekem a combom alig olyan vastag, mint az ő karja. A fél melle a párnám és múltkor bekötött a kis huncut egy pólyába és addig csókolt, míg ki nem másztam belőle és meg nem győztem arról, hogy férfi vagyok. Feleségem ... igen, még nem vagyok huszonöt éves és már volt egy feleségem, professzionista női birkózó. Szép napok, vad tavaszi szerelmek! Ha jól földhöz nyekkentgette a kovácslegényeket a Ligetben, ahol egy kioszk porondján szokott remekelni, karjára kapott és úgy csókolt. Szép idők, hogy elmúltatok! Mert elhagytam. Észrevettem, hogy egy bivaly-termetű rendőrrel kacérkodik. Elhagytam! Adolf fizetek! ... Hogyan, Adolf, maga nem is tudja, hogy én ő felsége előtt is megjelentem egyszer kihallgatáson? Igen, na igen! Azt mondtam ő felségének: »Felség, engedje meg, hogy legkisebb alattvalója átnyújtsa hódolatát a legnagyobb magyar embernek!« Tudom, tudom, hogy Miskolcon van egy egyén, aki törpének nevezi magát annak dacára, hogy egy méter harminc centiméter magas. Csekélység! Csalás! Egy méter harminc! Az már ember, az nem törpe. Én törpe vagyok! Mindenki elismeri első szempillantásra. A sorozáson is rögtön felismerték egyéniségemet nemcsak azok a közönséges emberek, akik pucéran is bőven megütötték a mértéket, hanem maguk az orvos urak is. Le se vetkőztem, úgy mentem be ruhásan; bemutatkoztam az orvos uraknak: »Nagy József, egy méter és húsz centiméter!« Azután biccentettem a fejemmel és anélkül, hogy ellenkezésre találtam volna, elkezdtem távozni. Az orvos urak úgy örültek, hogy nevettek. Csak az egyik morgott valamit, hogy »dumme kerl, kréten«. Megálltam és végignéztem rajta, egész végig. Időbe tellett. Azután kimentem. Az a miskolci pedig egy csavargó csaló. Majd elnézek egyszer Miskolcra s majd meglátjuk, hogy ki a legény a csárdában. Ma rendeltem magamnak egy barátom közvetítésével egy nagy szentpétervári kalucsni gyárban egy pár sárcipőt. Az nem lesz gyermek-sárcipő. Felnőttnek való, de az én mértékemre. Ritka kedvezés, mit gondol, egyetlen egy párt csinálni. Jön a nyár, jön a nyár, Adolf! Már otthon is vannak aranyos kis fél alsónadrágocskáim valódi angol zefírből! Cukordarabok! Azt hiszem, a kereskedő ki is állította őket kirakatában! Isten magával! Most megyek sétálni.
Az utcán szapora pislogások között nézett szerte-szét az embererdőben. Nézett, hogy nézzék. Semmi célja se volt, de villanyosra szállt, csakhogy finomka kapaszkodásán összecsodálkozzanak az emberek. Sárga cipellős lábacskáit büszkén lógázta hol beljebb, hol kijjebb csúszkálva a padon. A nőkre megértően mosolygott bajuszkáját pödörgetve. Közben, ha valahol delet harangoztak, izgatottan nézett körül és felkiáltott majdnem negyedszázada csecsemő hangján:
- Huh, de éhes vagyok. Nem ismer, uram, itt a közelben egy jó vendéglőt? Igen, köszönöm, én is ismerem, köszönöm, most már eszembe jutott.
Köszönt, lebillent a padról, kihúzta magát, intett a kalauznak, hogy ne indítson, a kijárathoz tipegett és kecsesen lemászott a lépcsőn.
Ebédnél először is párnát kért a pincértől, azután mindenféle teljesíthető furcsaságot: fél adag levest, egy tojásból rántottát, egy csirkemellet csontról leszedve és kotletté sütve, negyed adag rosztbifet, amit vagy fél deci vörös borral, vagy egy talpas pohárka sörrel szokott leöntözni. A kuglereket úgy hívta: »az én kis tortácskáim« és gyümölcsnek csak mandarint evett. A fizetésnél igen vigyázott, nehogy kis termetére való tekintettel becsapják; nem szerette, ha hülyének akarták nézni. Ebéd után a New Yorkba ment; lett légyen a város akármelyik pontján: nagy és népes hely és a vidékiek fő útvonalához, a Rákóczi úthoz közel fekszik. »Piccolomini« néven kérte az ő külön kis feketekávéját és melléje állandó viccül »Kis élclap«ot kért és nevetett idegenül, utálatosan és nyugtalanítóan.
Csak ott élt, ahol mások is éltek, lelkében a titkos szózattal: »Tünj föl!«
Ahogy a korzón megjelentek a gyümölcs-evő népfiak és eltűntek a vízözön előtti óriási kolibrikként körülötte libegő kövér zsidó asszonyok, ő is vonatra ült, személyigazolással egész jegyet követelve. Siófokon aztán viszontlátta a kövér asszonyokat s vidáman úszott közéjük a hátára kötött nagy fehér hólyaggal. De azért a nyarat nem töltötte egészen tétlenül, bejárta Füredet és Almádit, Földvárt, Aligát és Boglárt s ha csak tehette, mindenütt meg is fürdött, hadd lássák legalább!
A nyár vége felé egy ilyen kirándulásról fáradtan jött haza. Minden izületében valami feszülő, idegen fájdalmat érzett, különösen a lába és a nyaka csigolyája fájt rettenetesen. Azt hitte, kialussza, de pár nap múlva a háta meg a csipeje is elkezdett fájni. Nem szaggatott, hanem valami állandó nagy nyomás nehezedett rá. Ha megette az egy tojás rántottáját, ijedten nézett szét aszalt embrió képével: éhes volt. Mit csináljon? Evett. Este, ha kiült a partra, el-elnyomta az álom. Mit csináljon? Hazament lefeküdni. Az evés és alvás két igen finom dolog, nem is tudtam eddig, - állapította meg magában.
Ostoba, gyerekes rémültséggel járt-kelt, mint aki nem tudja, mi történik vele. Ijedt kérelem ült a szemében, ha emberre nézett s megkérdezni mégse mert senkit se. Ha egyedül volt, nagyot nyelt és összehúzta homloka ezer ráncát, gondolkozni próbált. Sehogy se érezte magát otthon saját magában, mintha a ruhája is szűkebb lett volna. Egy hét lefolyása alatt ehhez is hozzá szokott s már észre se vette, hogy szép kis kerek halott-arca is megnyúlt némileg.
Az ősz beálltával Pestre megint csak úgy érkezett meg, mint Caesar Galliába. Örült a városnak, kitűnősége lakhelyének, mindennapos diadala színterének, amely a nyár perzseléséből egy öreg költő lassú, finom mozdulataival süppedt az ősz nyirkába. A házmester pártfogóan mosolygott rá megint, a gyerekek nemkülönben kerekre nyitott szemmel vigyorogtak rá a kapu alatt, csak öreg lakásadónéja vette gondosabban szemügyre.
- Nagy úr, - mondta neki bizalmatlan vizsgálódás után, - maga megnőtt!
Nagy József szeme szokatlan tágra pattant, szája kinyílt. Szaggatottan szívta be rajta a levegőt tüdejébe, ahonnan a rémület lökte vissza egyszerre egy iszonyatos sóhajban.
- Gondolja? - kérdezte félig öntudatlanul.
- Bizony isten, Nagy úr, nekem úgy rémlik.
- Téved, - felelte gyorsan, szinte kiabálva, hogy ezzel elnyomja az ellenkező bizonyosságot megállapító öntudat szavát. Sietve lépett be szobájába, ahol első mozdulata az volt, hogy magára zárta az ajtót, Megállt a szoba közepén, arca undorítóan nevettető sírásra torzult.
- Szent Istenkém! Nem, hát nem! Irgalmazz, könyörülj, te, aki a mennyekben vagy és látsz, az életem ... könyörület! Nem lehet! Az nem lehet! Miért élnék aztán? Istenkém, atyám, bele nőjek ezeknek az undorító nagy barmoknak a csordájába? Nem, az nem lehet, hisz én már férfi vagyok, egy férfi már nem nőhet. Ugye, nem nőhet? Miért nem feleltek? ... Igen, igen, te fogsz felelni, - kiáltott fel szállásadónéja varrógépjén heverő centiméter-tekercs felé remegtetve mutató-ujjacskáját.
Oda állt az ajtófélfához háttal és izgatottan kereste egyik kezével a feje tetejétől az irányt a fáig, a másikkal óvatosan húzta meg vízszintesen tartott tenyere alatt a vonalat az ajtófélen. Aztán hozzáfogott a méréshez, alul kezdte, homlokán hideg verítékkel tapogatta a fához a centimétert.
- Száz! ... Lássuk csak, ez egy méter. Százöt ... igen ... száztíz... száztizenöt ... százhúsz ...
Látta, hogy meghaladja, megállt eszelős meredtséggel és percekbe telt, míg tovább merte nyújtani a kopott vászonszalagot:
- Százhúsz ... húsz ... huszon ... négy...! Nem lehet.
A szoba közepére perdült, fölrántotta a szőnyeget. Vonalat húzott a földre, elibe ült, sarkát a vonalhoz igazította és hanyatt vágta magát és mint aki a torkát metszi el, úgy húzta meg fején túl a vonalat Aztán térdre ugrott, a centiméter végét odaillesztette az egyik vonalhoz, egy odahúzott szék lábát ráhelyezve megerősítette és ujjacskái remegve simogatták a szalagot a másik vonal felé. Hozzáérve nagy erővel nyomta rá a szalagot, hogy el ne csússzon ... hiába ...
- Százhuszonnégy! - kiáltotta halálra vált papagáj rikácsolásával. Reggel aztán, mikor az ajtót betörték, Nagy József, nyakán a centiméter hurokkal, úgy függött az ablak kilincsén, mint egy őrült óriás idegbomlasztó játékbábuja.