Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám · / · Molnár Antal: Brahmsról
Brahms kompozíciói azt a hitet kelthetik, hogy ő a formaképzés és tematikus munka kiváló mestere. Ez azonban csak addig volna igaz, amíg idegen hangulatok földolgozását jelentené. A maga eredeti, újromantikus hangulatvilágának teljes kifejlesztéséig el nem juthatván, régebbi megállapodások mentőcsónakán szállítja hajótörött munkáit a partra. Új, eredeti gondolatvilága sokkal több művésznek van, mint új és eredeti formája, közlési módja. Bármilyen frappáns legyen is a költőiség szárnyalása, a szó művészete teszi irodalommá. Brahmsot ahhoz a költőhöz kell hasonlítani, akinek tengernyi új eszméje előző nagyságok inkongruens, rá nem illő nyelvhasználatának kényszerűsége alól csak éppen hogy kipisloghat. Mi lenne az ilyenből, ha a jó példák tudatos elkerülését tűzné ki elvéül az eredetiség kedvéért? Hebegő lenne a formája, a gondolatok eredetisége a formaképzés tapogatódzásában veszne el. Brahms tehát dilemma előtt állt: vagy föláldozni a formát és vele az eszmét is eltemetni, vagy pedig kész, nagyszerű minták nyomán teremteni formát és ebben az eszme, (mely eredeti alakot kér) csenevész módon vegetál.
Ha költő vagyok és gyöngén rímelek, rímgyakorlat útján próbálok a bajon segíteni. Nagyon természetes lesz, ha ismerve a gyöngémet, sokkal nagyobb figyelemmel leszek ez irányban, mint más, normális verselő. Éppen mintaszerű és halmozott rímelésemen venni majd észre a tehetségtelenség túlzott ellensúlyozását. Brahms tematikus fejlesztő munkája és formaképzése oly magas fokú pedantériából lép elő, milyet csak küzdő, a felépítéssel, alakítással erősen küzdő zeneszerző alkalmaz gyöngéje leplezésére. Alapeszméje nagy formát követelt, a széles forma építési elve a tematikus munka, az alapgondolatok szerteboncolása: ezt kell eredeti módon véghezvinni, hogy az eredeti eszme kellő világításban álljon a formaépület homlokán. Brahms tematikus munkája szinte iskolai módon sablonos, minthogy éppen itt volt a gyöngéje, ide csoportosította a tudás, a reflexió adta segédcsapatok tömegét, ezt a hézagot tömögette a legnyomósabb pótlékokkal. Senki úgy meg nem írta volna adott témára a megfelelő, a legmegfelelőbb tételt, mint ő, ha az a téma a már ismert hangulatvilágok valamelyikét képviselte volna. A baj ott keletkezett, mikor az új, sose ismert, csodás Brahms hangulat kifejlesztésekor fogyott el a szusza és olyan módszereket alkalmazott az építésnél, minőket tanulmányai készen szállítottak. Tündérországba akarok jutni, de számos a közbeeső föld: már-már célhoz érek, de erőm lankad és az utolsó előtti országban ragadok; nem bírja tovább a lábam, eltanulom az idegen ország nyelvét és azon sírom bánatomat, hogy Tündérország olyan közel s mégis olyan messze. Látszanak a kéklő határok, de minden onnan jövő és fölfogott szellő tragikummá lesz az örökös láncok nehéz zörgésében.
Ezért nincs Brahmsnak »iskola munkája.« Ő minden művében egy-egy célját siratja el; ő nem ad átvett hangulatoknak formát, bár csak itt tudott volna a mintaszerűig jutni. De hát mily alacsony fajtája lenne ez az alkotásnak, schulmeisterség, mintaszerű bérkaszárnyák! Még amikor idegen témára ír is változatokat (Haydn, Händel), hogy keresi Tündérországot, hogy küldi álmait a Távol kikutatására, hogy füröszt bennünket egyénisége mindig fölszínen úszó nektárjában! A kettős lény marad ő mindig, egyik felét száraznak látjuk (s ezt általánosítják a rövidlátók), a másik oldalon varázspálcáját forgatja és egy-egy mozdulattal bűvös zsibbadást parancsol szépségektől lenyűgözött tagjainkra. Ez a gyönyörűség persze csak akkor teljes, ha kis formák idézik elő: egy variáció, egy dal erejéig még bírja teljes lélegzettel, végig igazi tud maradni. De mit érünk vele, ha ez nem a teljes, a nagy Brahms? Beethovent a Bagatellekben is megkapjuk, de ki ez az alak a szonátákéhoz képest! A Saphische Ode eredeti műremek, új, nagy és brahms: de Brahms nem itt merül ki, nem ez ő; ő a Szimfónia örökre eljegyzett vőlegénye, s mindegyik szimfóniája ígéret-levél a soha meg nem talált arának címezve.
Hiszen Schubert nagy formái is beethovenizálók; de a bécsi dalköltő igazi tette a kis keretek új anyaggal való kitöltése, szélesebb formáiban nem is kíván egyéb lenni Beethoven gyöngéd pendantjánál. Brahms akaratlanul jut a beethovenizmus zátonyára; az ifjú forradalmi szellem, mely minden inkább, mint formalista, hódító útján valahol megfeneklik. Minthogy jó úton járt, a legjobb minta lesz az övé, de mit ér ez, ha az ácsolás munkája közben legértékesebb forgácsait kénytelen elhullatni? Minden művében előkerülnek az olyan csodarészek, mint pl. a G-dur quintett Durchführung-jának első része; a mennyei zenét aztán csakhamar unalmas tematikus munka váltja föl, melyet sehogy sem menthet éles kontrapunktikája. Nem képes megtalálni a szilárd sajkát, hogy alaptónusának vizeiről zord szelek el ne sodorjanak idegen áramlatokba. Pedig nem ér zökkenés sehol, tökéletesek az összekötések, a foltok gyönyörűen ellensúlyozzák egymást, minden a helyén van; csak éppen a gyökeret húzták ki a fa virágzása közben, nagy szónok beszél rekedt hangon, csoda alakú virág nyílik illattalanul. Akit e képek szóáradása még nem elégít ki, vegye elő a G-dur Szextettet. Az első tétel tökéletes szonáta formája jól meg fogja világítani a mondottakat. A főtéma álomban is megcsodálható tökéletességgel exponálja az örök és igaz alaphangulatot. Alig hogy ezt befejezi, a melléktémába való átvezetés hangnemhez kötött chablonja úgy elfújja a romantikát, mint kakasszó a szellemeket. A melléktéma nyolcad kísérete sem nagyon illik a hangulatba, de kell, mert az átvezető rész mozgását »nem szabad« lefokoznunk, mindez már félig komponált, félig csinált. S mikor aztán a klasszikusok ismert téma építésmódját követi, hogy ti. mollban hozza a dur-témát és ezúton a terc-modulációt szinte magától nyeri; világossá válik, hogy az átvett formaszerkezettel önkénytelenül eklektikussá kellett válnia. Az idegen fejlesztésmódba úgy belémelegszik, annyira beidegezte mesterei zenéjének a fordulatait, hogy - mit sem sejtve utánzásról - sorsának ez elkerülhetlen útvesztőjébe esik. - A záró téma ismét csodaszép részlet, éppen úgy a földolgozó rész eleje is; de itt már lassacskán elméleti kontrapunktika lép mindinkább a helyébe valaminek, amit nem tudott megcsinálni. Föl merem vetni a kérdést: biztos, hogy ennek a hangulatnak a szonáta forma felel meg? A Durchführung további menete a legvilágosabb nemmel látszik válaszolni: a schubertes modulálások hálózatán át ugyan ismét megérkezünk az alaptémához, de nem megerősödve, nem kíváncsian, hanem kifárasztva. Végigvezetett egy olyan úton, melyre szükség lett volna, ha az egész forma az alaphangulatból pattant volna ki; így csak időtöltés, a szépségek ősi fészkükben maradnak, a meglebbent fátyol ismét visszahull a nagy ismeretlenre. Mikor a főtémát újra halljuk, már mintha csak torzképe volna, megbosszulja magát a Brahms zene végzete.
Ugyanitt keresendő az ismert igazság titka is: hogy az ő zenéje sok helyütt nem szól, nem cseng szépen. Ahol a »kell«, a mechanikai dolgozás váltja föl a szív ihletett szavát, már nem ura többé a szólamok összeolvadási csodájának sem. És a harmadik »nagy B« (Bülow szerint) kénytelen elviselni, hogy a legkincsesebb forrásoktól indult zenéjét gyakran joggal papiros zenének mondják.