Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem
Pacsirtaszóra ébredt Soledad és az első pillantása a Pál ágyára esett, amely töretlenül, érintetlenül maradt az egész éjszakán. Nyugtalansággal, aggodalommal telt meg a szíve, de a nap olyan jóságosan, derűsen sütött, hogy még egy felhőcskét sem hagyott az égen rossz jelként.
Soledad jókedvűen tervezgette, hogyan fogja Szodomát összeszidni, ugratni és aztán megijeszteni azzal, hogy elválik tőle, faképnél hagyja ... és a tükör előtt becézte, simogatta dús haját, amelynél gazdagabb és szőkébb kalászok még a Provenceban sem nőttek. A kis psyché, amelynek tükrében zavartalan kék szemének fényét, szemöldökének szív-vonalát, arca vonásainak lágy, üde rajzát nézegette, nem győzött elég bókot sugározni feléje. Soledad boldog volt, még soha olyan szépnek nem érezte magát mint ezen a napon. A tavasz pedig, a teljes, az asszonyin érett, a kifeslő azúr-parti tavasz úgy dédelgette, csókolgatta kemény, rugalmas, gyöngyházfényű testét, mintha egyenesen az édes szülőanyja volna. A nagy, lapos, franciás mosdótálban vékony őzbokái megfeszültek, a spongya mint valami bozontos faunfej szusszanva siklott végig idomainak párnás síkjain, szivárványszínű vízcsöppek csurogtak végig bőrének borzongó elefántcsontján és a vékony, csöpp lábujjak egymáshoz bújtak, mintha csóktól félnének, csókot kívánnának.
Soledad minden pórusa szerelemtől illatozott és a szíve szinte nagyokat sikoltott örömében. Gyönyörködött saját magában, mint valami titkos, rejtett kincsben, amelynek »szézám«-szavával egyedül ő rendelkezett és amelyet csak egyetlen ember előtt nyitott meg teljesen, végképpen, visszavonhatatlanul. Most már tudta, hogy könnyelmű emberre bízta a szívét, de gonoszságra nem tartotta képesnek Pált.
És mialatt Sol egyre türelmetlenebbül várta vissza Szodomát, lenn az utcán, a pálmafák árnyékában egy teniszruhás fiatalember ácsorgott, leselkedett már egy félóra óta, lábujjhegyre ágaskodott, de csak Soledad vállát is alig láthatta. A férfinak kemény, erős vonású, napbarnította arcát, buján lángoló szemét, amelynek még a fehérjét is bikavérszerű vörös erek színezték, jól láthatta az ablakon át Soledad. Ez az ismeretlen ember már hetek óta makacsul Soledad nyomában járt mint az árnyék a legváratlanabb helyeken bukkant föl és Szodoma háta mögött, ahol csak tehette, az imádásnak titkos jeleit küldözgette Sol felé.
A táncosnő eleinte rá sem hederített, de amióta Pál ki kezdett maradozni éjjelenkint, női ravaszságból és számításból látszólag biztatni kezdte az idegent. Ki akarta őt használni arra, hogy féltékennyé tehesse vele Pált, akinek hidegsége és kedvetlensége egyre inkább szemébe ötlött Soledadnak. Alapjában véve az idegenből bolondot űzött, hol fölbátorította, hol kinevette. Soledad most az ablakon át szándékosan kacérkodott vele, hogy ott tartsa addig, amíg Pál hazajön. Féltékennyé akarta tenni Pált, megsarkantyúzni szenvedélyét, hogy égjen, forrjon, lobbanjon, mint ahogy Soledad érezte magában a szerelem emésztő, féktelen lázát.
Kopogás hallatszott az ajtón. Sol azt hitte, hogy végre hazaérkezett Pál. Gyorsan magára kapta a pongyoláját, duzzogó arcot igyekezett magára ölteni és ajtót nyitott. A szállodai szobaleány lépett be és kellő hódolattal óriási La France-rózsacsokrot tett az asztalra, aztán gyorsan, anélkül, hogy Sol kérdést tehetett volna hozzá, kisietett a szobából. A táncosnő kíváncsian nyúlt a bokrétához, amelynél szebbet a Rivierán is nehéz lett volna összefűzni és amelyhez névjegy is volt csatolva:
Pce Alexandre Trouhanow
Hôtel Bellevue
Soledad most végre megtudta, hogy hívják a makacs idegent, aki ezzel a bokrétával akart feléje közeledni. Felháborodásában a névjegyet összetépte és tüntetőn kidobta az utcára, a bokrétát azonban megőrizte, hogy ijesztgethesse vele Pált, ha hazaér. De mivel Szodoma még mindig késett, Soledad felöltözködött - elegánst tea-gownját öltötte magára - és lesietett a villásreggelihez.
A szomszéd asztalnál már egy angol társaság javában itta a Lipton teát a hagyományos »cut bread with butter«-rel. Egy puritán tiszteletes úr a sovány feleségével, három csúnya leányával, akik közül a legfiatalabbnak az agár arcú segédlelkész udvarolt szigorú skót szertartás szerint. A falat megakadt a torkukon, amikor Soledad belépett és a vikárius úr szónoki lendülettel szólt:
- The Beauty Qf The Riviera Coast!
Soledad hálásan rápillantott és elfogódottan ült le magános asztalához, amelynek hófehér abrosza és ízléses ezüst készlete hívogatón csillogott a napfény ráeső kévéjében. Virággal volt borítva az asztal és a pincér alattomos alázatossággal hajlongott Sol előtt.
Mikor Soledad kibontotta az asztalkendőjét, egy kis csillogó holmi hullott ki belőle, aranygyűrű hatalmas keleti zafírkővel. Sol egy pillanat alatt fölismerte az ékszer vagyonnyi értékét és már nyomban el is tüntette a kesztyűje tenyerébe, hogy senki észre ne vehesse a sértést, megalázást, amely érte. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy a gyűrűt az orosz herceg csempészte be a szalvétájába, prince Alexandre Trouhanow.
Sol haragra gerjedt, hogy már a hotel személyzete is összejátszik a herceggel, de haragjánál talán mégis nagyobb volt az öröme. Annyira mégis asszony volt, hogy a herceg makacs kitartása hízelgett a hiúságának. De még nagyobb boldogsággal töltötte el az a gondolat, hogy most már nincs egyedül a világon, hanem lovagja, védőkarja van, aki meg fogja torolni a sértést. Sol biztosra vette, hogy Pál a herceggel méltó módon fog elbánni.
És mialatt folyton Pálra gondolt és minden érkező kocsi gördülésére, minden automobil tülkölésére összerezzent, a terembe belépett a hotel portása távirattal a kezében; valami a végzet hidegségéből és közömbösségéből volt abban, ahogy a termen végigment és egyenesen Sol elé állt meghajolva:
- Madame, telegram az ön számára.
Sol idegesen föltépte a borítékot, egy pillanatig a szívéhez nyúlt csillapítólag, mert egyszerre gonosz sejtelmek lepték meg, aztán olvasni kezdte a táviratot:
Minden pénzemet elvesztettem. Menekülnöm kellett. A sors nem akarta, hogy együtt maradjunk. Isten veled. Felejts el. Én örökké rád fogok gondolni. Szerencsétlen, elátkozott Pálod.
A táviratot Milánóban adták föl. Sol nem tudta, hogy a távirat milyen lelki állapotban íródott. Szodoma az utolsó filléreiből tengődött az úton hazafelé, zsebében azzal a körutazási jeggyel, amelyet még Budapesten váltott Soledaddal együtt nászútjuk első reggelén. Az utolsó souját, az utolsó sóhaját, életének utolsó ábrándját temette ebbe a táviratba, amelyet át sem tudott még egyszer olvasni. Szédülő aggyal, elzüllött lélekkel adta föl a vasúti távíróhivatalban, aztán utazott tovább Budapest felé mint valami emberi roncs, amely bénán kerül ki szörnyű katasztrófából.
Soledad szeme előtt összefolytak a betűk, csak valami szörnyű kegyetlenséget érzett ki belőlük és úgy kóválygott a feje mintha homlokon ütötték volna. De csak egy pillanatig, mert amint magához tért, gyorsan fölkapott egy újságot, hogy eltakarja vele az arcát, amely mint valami tüzes lárva égette, fájt, sajgott, izzott. A szeméből pedig könny pergett le, amely mint eleven tűz perzselte keze fejét.
És a szegény, bolond leány még gyorsan elővette a táskájából a púderes pamacsát, hogy eltüntesse a könny nyomát és hogy fölemelt fejjel, királynői tartással mehessen el az emberek közt. Gőgös volt mint Babilon tornya.
De amint fölért a szobájába, csak ráborult a kis Pompadour-pamlagjára és elterült rajta és a könnyeitől nedves lett a bútor selyme. Szép, angolos tea-gownja ronggyá gyűrődött karcsú derekán, amelyet a fájdalom csavart vaskézzel.
Belefúrta a fejét a párnába, hogy ne lássa a kacagó, irgalmatlan napfényt. A sötétben szines karikák örvénylő táncát látta és a gondolatai is őrjöngő keringőbe fogtak.
Féktelen, istennői haraggal és bosszúvággyal gondolt arra, hogy egy olyan aljas és szennyes rabszolga mint Szodoma Pál otthagyta, cserbenhagyta, félrelökte, mintha valami szurtos szolgáló vagy szerelmes mindenesleány volna. Kis öklének villámcsapásaival sújtott le az érzéketlen pamlagra. Kiáltani szeretett volna és tanuul hívni az eget és a földet, hogy lássák a hallatlan igazságtalanságot, ami vele történt.
Az indulatos haragja annyira kimerítette, hogy fáradtan, összetörve csúszott le a pamlagról és a földön összekuporodott mint valami iskolás leány, akit megvertek és vacogó foggal zokogott, fázott. A szívét pedig a halálvágynak valami ismeretlen, jóleső görcse sajtolta össze.
*
Soledad azok közé a nők közé tartozott, akiket végzetszerűeknek mondanak. Ő maga is kis gyermekkorától fogva megfigyelte azokat a jeleket, amiket női lélekkel csak babonásan tudott magyarázni és amikből azt olvasta ki, hogy valami egészen más sorsra van hivatva mint a többiek.
Ünnepnapon, péntek este született és szülei isten ajándékának tekintették, megkülönböztetett módon nevelték, mintha nem is közülök való volna.
A szépsége már a születése első percében megvolt. Nem volt vörös, duzzadt mint az újszülöttek szoktak lenni, hanem fehér és töretlen volt mint a friss cipó. Egy pillanatig sem volt beteg, egy pillanatig sem volt csúnya soha életében! És a kisleányok nem szerettek vele játszani, mert irigységet keltett bennök. Az együgyű kis fiúk pedig nem mertek vele szóba ereszkedni, mert a nézésével zavarba hozta őket. Szép volt, nő volt már hat éves korában is, amikor a babonás, tereferés szomszédasszonyok már azt suttogták róla:
- Olyan szép szeme van mint egy boszorkánynak. Talán boszorkány is.
Egész életében szépséget és boldogtalanságot árasztott maga körül. Férfi nem tudott mellette elmenni közömbösen. Mint az éjjeli rovarok a lámpafénynek, mint a pöttömnyi bogarak a szkarabeusz vermének úgy estek áldozatul szépségének ismeretlen, közömbös emberek, akiket az útjuk véletlenül, vakon feléje sodort.
Soledad élete egyetlen, szakadatlan győzedelem volt elhaló és őrjöngő férfiszíveken keresztül. Hidegnek, gőgösnek, kegyetlennek tartották, holott a szíve olyan egyszerű volt mint egy gyermeké. Ravaszság, számítás nem volt benne. A férfiak a szépségétől valósággal megkótyagosodtak, elszédültek, meghibbantak, mint az igaz, erős bortól és perzselő, leplezetlen kéjvággyal közeledtek feléje, amitől egyszerű és szemérmes szive a leginkább irtózott. Épp ezért nem is tudták soha megközelíteni, behálózni és ezer kísértés közepett érintetlen maradt mint a tükör, amelyet a legbujább pillantások sem tudnak megszeplősíteni.
Pál, a szélhámos lélek, a körmönfont kéjvágyó csak annyiban volt szerencsésebb elődeinél, hogy bűvészien tudta leplezni nyers, állati vágyát, közönséges indulatú szenvedélyét. Hangjának lágy, tiszteletteljes érce és bódító, elringató szavai mesterien leplezték el Sol elől az ő egyetlen célját, amely közönséges, aljas, bár kétségkívül egyben emberi cél is volt és ezért sokan meg is értik.
És amint Szodoma egy hajtásra mohón kiitta ideges, érzéki szerelmének csordultig tele serlegét, nem maradt más hátra a számára, mint a kijózanodás. Amíg arról volt szó, hogyan szerezze meg a királyi zsákmányt, Soledadot, zseniális és cselvető tudott lenni, mint Harmadik Richárd és töprengő mint Hamlet és a mohó, felajzott, terhelt idegszálai eléje varázsolták a szerelem minden délibábját, a vágyak egész Vénusz-barlangját, a szerelemféltés édes gyehennáját, de mindez csak arra szolgált, hogy annál ízletesebbé, annál királyibbá tegye a ritka prédát. Abban a pillanatban, amint elérte, mértéken túl fokozott vágyai és idegei maguktól megereszkedtek. Akkor már tisztában volt vele, hogy a táncosnőből gyorsan ki fog szeretni, de megnyugtatta magát azzal az útszéli okossággal, hogy az ilyen szép nő maga is könnyen feled és könnyen kap vigasztalót.
Sol azonban várta a csodát, hogy talán mégsem egészen hiú szó az emberi szerelem és marad belőle valami, ami örök, ami maradóbb a virágnál és az illatnál és a szavaknál, amelyek elrepülnek. És várt és figyelt és leskelődött ...
*
Soledad sokáig feküdt bénultan, zsibbadtan a földön. Amint elsírta a könnyeit és elsóhajtotta a sóhajait, érezte, hogy megkönnyebbült. Oly könnyű lett mint a katángkoró, amelyből a nap szerelme kiszívott minden éltető nedvességet. Üresnek találta a lelkét, kihaltnak a világot és úgy érezte, mintha elszakadtak volna azok a gyökerei, amik az élethez fűzték.
Elgondolta, hogy mi várhat még rá a földön? Álmodozásából kopogás riasztotta föl. Talpra ugrott, gyorsan levetette meggyűrt ruháját, sebtében magára kapott egy pongyolát és ajtót nyitott.
Trouhanow Sándor herceg frakkban, alázatosan, levett cilinderrel állt előtte.
Most már tudta Soledad, hogy mit várhat az élettől.
A herceg sima, alkalmazkodó modorú ember volt. Gyakorlott othonossággal foglalt helyett egy széken, kedves, hódító bókokat mondott és különösen akkor csillant föl örömtől a szeme, amikor a saját bokrétáját pillantotta meg az asztalon. A gyűrűről nem esett szó köztük.
A herceg világfias jártasságában sokkal tapintatosabb volt, semhogy egyetlen célzást tett volna az ékszerre. Hallgatag megállapodásnak tekintette, hogy a történtek után teljes joga van a legbizalmasabb udvarlásra.
De Soledad a túlságos intimitásnak mindjárt elejét vette azzal, hogy bánatosnak, lehangoltnak mutatkozott és nem csinált titkot abból a csalódásból, amely érte. Nem tudott többé színlelni. A herceg tréfákkal akarta vigasztalni Solt, de nem sokra ment vele. Aztán a részvét hangjaival igyekezett hozzá közelebb férni, csakhogy ekkor meg Soledad lett féktelenül, szinte erőltetetten jókedvű, pajzán.
Még egyszer, utoljára csillogni akart. Szebb és szinesebb, kedvesebb és őrjítőbb volt mint valaha. A herceg nem győzött álmélkodni. Reá nézve Soledad valóságos fölfedezés volt és annál inkább ragaszkodott hozzá, mennél különösebb, ijesztőbb, egzotikusabb lett a táncosnő szeszélyes kedve. Sol azt is megtehette volna, hogy elkergesse magától ezt az embert, akire nem volt egyáltalán kíváncsi és akinek a pénzére sem vágyott. De még egyszer meg akarta saját magát győzni arról, hogy különb mint más, szebb mint akárki és hogy úgy tud hódítani, ahogy akar. Bosszút is akart állni az egész férfinemen, amelynek szerelmi gerlebúgásával végképp tisztában volt. A herceg a Sol szemében az egész férfinépséget képviselte, amely szép asszonyi testre vágyik. Meg akarta rajta torolni mindazt a néma megalázást, amelyben a férfiak egész életén át részesítették és amelynek betetőzése a Pál árulása volt. Úgy érezte, hogy a bosszúja egy istennőé vagy egy - boszorkányé. Szédítette, bódította Trouhanow herceget. Légyottot ígért neki este nyolc órára és arra kérte, hogy ebből az alkalomból küldjön neki annyi virágot, amennyi csak elfér a szobájában. A herceg boldogan, túlságosan boldogan és önérzetesen távozott.
Egész délután érkeztek a virágok, azaleák, orchideák, egzotikus japáni virágfák, buja tubarózsák, sáfrányliliomok, olasz százszorszépek, fejedelmi rózsák és egyre illatosabb, egyre zsúfoltabb lett a berek, amelyet Soledad a szobájába varázsolt. A herceg akár Titánia tündérkirályné ligetét is megdézsmálta volna, hogy Soledad szeszélyének eleget tegyen.
A nyitott ablakon át friss tengeri szellő, esti lágy fuvalom keringőzött a virágok illatáradatában és a lenyugvó nap bronzszínűre aranyozta még utoljára a virágokat, amelyek nyakukat nyújtották feléje búcsúképp és nyitott sziromszájjal leheltek szerelmes szagokat.
Aztán beesteledett egészen, a hold sarlója káprázón kivirágzott, a tengeren elült a csavargó szél és a sirályok egyre halkabban vijjogtak, kóvályogtak. Elhalkult minden, az egész világ és Sol becsukta az egyik ablakot.
Leült a kis Pompadour-pamlagra, amely valósággal belesüppedt a virágok ágyába, poharába pezsgőt öntött és egy hajtásra kiitta.
Aztán becsukta a másik ablakot is, teljesen levetkőzött és mezítelenségének egész virágpompájában nyújtózott ki a pamlagon.
Kibontotta aranyhaját, amely oly szeszélyesen gyűrűzött körülötte, mint valami megmámorosodott aranytenger. Pillája egyre alább ereszkedett és orrcimpái kitágultak. Már nem illatokat érzett többé, hanem szerelmes férfiszavakat, amelyeket a virágok leheltek. A tubarózsa, mint burnuszos arab borult föléje, a japáni délignyitó a sogunok kéjes mohóságával csókolta végig tetőtől talpig, az orchideák a hindu istenek két karjával ölelgették, a levendula a provence-i pásztor esdeklő dalát hozta el hozzá, odajárult hozzá búcsúzásra az egész világ mindenféle szerelmes illata és végigcsókolgatták, agyonölelgették a mezítelen, halódó női testet.
És amit a virágok szerelme nem tudott elvégezni, azt befejezte néhány csöpp méreg, amelynek gyöngyszemei a pezsgőspohárba hullottak.
Aztán elcsöndesedett minden ...
Este nyolc órakor Trouhanow herceg bekopogott az ajtón, de nem kapott választ. A folyosó, amely Soledad szobája előtt vonult el, tele volt azzal az illattal, amit a ravatalok fonnyadó virágai terjesztenek. Talán az az emlékkel teljes, bénító szag volt az oka, hogy a hercegnek különös sejtelme támadt és nem törődve semmivel, benyomta az ajtót.
A nehéz virágillattól maga is percekre elkábult, de aztán föltépte a két ablakot, amelyen át a hűvös tengeri szél ismét életet vitt az enyészet illatárjába.
Körülnézett Trouhanow és ott, ahol legsűrűbb volt a virág, a pamlag elől széthajtotta, szétrakta a virágcserepeket, bokrokat, a tujafákat, a rózsatöveket, amelyek veszedelmes illatfegyverükkel őrizték és siratták Soledad elillant, halott szépségét.
*
- Hiába szépíted magad - szólt keményen Laczfy, az újságíró. - Most látszik meg, hogy melyik volt közületek a különb, a nagyobb, az igazibb.
-Igazad van - felelte neki Szodoma. - Én is csak most értem át egész valójában, hogy ki volt Soledad. És én a szennyes, aljas, gyáva rabszolga föl mertem emelni a szememet egy istennőre, akihez nem voltam méltó. Ez volt az ő végzete, az ő tragédiája. Ahhoz, hogy boldoggá tehessem, a Krőzus vagyona és a Tannhäuser szerelme kellett volna egyszerre ... Egyik sem volt meg nekem.
Laczfynak az ajkán felelet helyett valami irtózatosan megvető biggyesztés dudorodott ki.
- A Soledad szerelme - szólt halkan Pál - nem erre a földre való volt. Szépségében, korlátlanságában, engesztelhetetlenségében magában hordta a végzet csíráját. Embereknek nem szabad úgy szeretniök, ahogy Sol a szerelmet értette. Ezt a föld törvényei nem tűrik meg és bosszúért kiáltanak. Millió meg millió ember paráznaságával, buja gazdagságával akar szembehelyezkedni a gyarló, gyönge, törékeny emberi szív? Lehetetlen vágy ez és valaki mindig áldozatul esik neki. És mindig a nemesebb, a kiválóbb, az igazibb esik el. Én a gyáva, hitvány gyilkos életben maradtam, ő pedig ...
- Sokat beszélsz, Szodoma. Fecseg a lelkiismereted.
Erősen a szeme közé nézett és rideg, gúnyosan karcoló hangon kérdezte tőle:
- Mondd csak Pál, még sohasem ébredtél világos tudatára annak, hogy - gazember vagy?!
Szodoma nem tiltakozott, nem védekezett. A szeme is másfelé révedezett, nem figyelt többé Laczfyra. Talán arra az előnyre gondolt, amiben egy élő gazember van egy halott szépséggel, egy halott jósággal szemben. Észre sem vette, hogy az újságíró szótlanul, észrevétlenül és megvetőn visszavonult, elment. Pedig Pál még utána szerette volna kiáltani minden földi igazságtalanság végső magyarázatát és előkelőtlenül szájasan, undorítón igaz mentségét:
- Ember vagyok!
(Vége)