Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám
Tegnap óta vagy alig három gyönyörű, kis lusztrumocska óta, itt Magyarországon, van valamink, amit névben, zászlóban halálra gyaláztak s ami még sohasem volt. Magyar szabadságnak hívták ezt a legyalázott valamit, melyet buta kongású, gonosz hangok ordítottak le hazug, piszkos, szentetlen ósdiságú lobogóról. Betűk a betűtlenség korából, hazafias jelszó az útonálló ragadozás patriótáinak falánk száján, levegő a kénköves barlangokban, úri istentelenség. De, íme, a havas, hatalmas, bíró és tisztító Idő ki tudta mosni sok zászlóval együtt a Rákóczi zászlót is, amelyen vidámsággal olvashatóan vidul: pro patria et libertate. De, íme, hazához tartozást és szabadságot kellett kapnunk végre s Jászi Oszkár lelkét, ki léleknek magyarsága senkiével össze nem hasonlítható. Tehát együtt: a hazafiasság újrakeresztelő szakramentumát, Jászit, a szabad szabadságot s azt a magyarságot, amennyi s amilyen még sohasem lehetett. S kaptuk a nagy, örök új igaz igazság-ideáknak egy minden idők óta ritka tudatosságú, elhivatott, harcos hősét, kiben minden ébredt s homlokával a legnagyobb Szfinx lábát érintő magyarnak nagy kedve telik.
Igen, Jászi Oszkár a legnemesebb harcosok közül való, a hérosz-legendák igazolója, ő aki a legendáknak már-már legendás cibálója, ő: a véreskezű művész. Géniusza némileg azoké a nagy hadvezéreké, akik úttalanul érkezvén hadseregüket még jóformán össze sem szedték, előbb utakat vernek neki a zordon Alpokon át. De a hannibáli, a napóleoni pszichénél fejlettebb, emberibb, forróbb az övé, mert győzni szeret ugyan ő is, de közben minden fájdalmaknak együtt szenvedője. S ez a nagyszívű, örökké munkás, imponálóan és szépen aszkéta életű együttszenvedő vállalta helyettünk a vidámságot, a bízó örvendezésünket is, kiknek bizalom és örvendezés nem jutott. Ez teszi evangéliumszerűvé munkáját, életét, írását s ez teszi egy kissé evangélistává is, akinél különben szerencsésebb toborzó és lélekhódító kevés akadt.
Szeretném elképzeltetni ma induló, kultúrás és célos magyarral, mi volt akkor, amikor még Jászi Oszkár is csak a verendő utak kezdetlen pontján állott a nagy változtatók csüggeteg, szomorú készségével? Amikor talán már sokan készültek erről-arról, indulatosan, célt és embert se látva, istenkísértő sötétben vaktában, zavarosan. A nagy harcosok harci útjai szélesülnek, szűkülnek, el-el is kanyarognak, változnak, nőnek, csöndesednek s ez helyes és jó, mint az Élet. De még így is harci út soha ennyire s előre végig látott, soha ilyen szerető, szent fanatikusságú, soha annyiaknak elébe menő nem volt, mint a Jászié. Ó, én jól emlékszem, mert nekem ő különösen sorszerűen rendelődött, pár évvel idősebb konskolárisom is volt, hogy egy időben más valakim se élt, mint az ő valahol-voltságából kisejtett, elérendő társ. S ha nem fajultam el, nem zápultam meg, nem hazudtam le életemet, meddőn se vesztem el egészen s az esztéták elízeumi mezején se legeltem el szórakozván magam, ő hívott ő maga is alig-alig indulván. S hogy folyósan szélesedtek az ő útjai, úgy ömölgettek felé mindenünnen a többi hazárdul kezdett s végre boldog találkozáshoz ért vak utacskák, a magyar becsületesek és intellektuelek útjai. S ez úttalan Magyarországon, melynek útnélküliségéről annyit tud ő, a történelem ihletett bebarangolója, most már a legszebbeket, legvakmerőbbeket is lehet akarni és kezdeni: utak vannak.
Életét, munkáját evangéliumszerűvé az teszi s tenni fogja egyre inkább vallásosan, hogy nem bújt el azon a sokféle szellemi területen, melyek otthonosan kellették magukat. És itt több ő a tudósnál, agitátornál, és hadvezérnél, itt művész ő, kissé a krisztusosság fölöslegével: ő egész Magyarországot választotta. A legcsalódottabb, legmegcsaltabb, magára máig sem talált, szegény, sok népű, sok kínú, sok urú és sok bűnü, ínséges, kis Magyarországot. Ő ezt a mi megértetlenségünket választotta megértetésre, ki nem sírtságunkat kizokogtatásra, tébolyodott, szomorú titkunkat világos útmutatásra. Megérezte, hogy a sok népű, sok ínségű, sok kábulású, sok rongyú, sok zsolozsmájú ország a leggazdagabb kultur-variációk, lehetőségek, érdekességek országa. S új igéivel, új tetteivel, új orvosságaival úgy állott mellé, hogy az ő összetett lelkének szótára kevesellte az eddigi fogalmakat. A Wesselényiek módján nem volt elég a betyár-magyarságot szidni, a magyarban s a kártevő Sándorok faja ellen kevés a kuruc-átok. Minden megállapítást, tudást, példát át és átvett, át és átdolgozott s egy küldött poéta el és kitalálásaival szórt a még vajúdni sem merő új Magyarországra.
Most ez a legújabb, dicsően bátor és nagyszerű könyve már-már szinte az a hadvezéri hőstett, aki serege helyett áll ki harcdöntő viadalra ellenség rengetegek ellen. Megtalálta nemzetiségi kérdésünkben, e valóban »legvéresebb« kérdésben, a »demokrácia archimedesi pontját«, megtalálta s káprázatos munkával, tudással és hittel meg merte itt mutatni. Ennél a könyvnél talán évtizedek óta nagyobb, bátrabb, magyarabb és olvasandóbb cselekedet aligha történt. Az oligarcha gazok ezeréves magyar ölése, népek öldöklése, a grófok, a nagy papok, a lelketlen urak s béres renegátok dőzsölése sikolt, zúg e könyvben. S a vármegye, ez az undok, zsarnok, hitvány nemesi republikácska mutatja hetykén lángoló bűnlajstromát. Pedig milyen higgadt, milyen bizonyító, mindent meglátó, nemesen vitázó, nobilis könyv ez. Mint vezet testvéreket egymás karjaiba s mint mutatja meg, hogy Magyarország nemzeti állami kialakulásához, melyet gonosz, hazug hazafiasság akadályozott s eleddig késleltetett, csak a demokrácia segítségével, minden nemzetiség fölkarolásával érhetünk el. Hogy Magyarország csak mint kultur-ország, csak mint népállam maradhat és élhet s vihet javakat az emberiség kincsesházába. A lelkesség, a kérlelhetetlen meggyőzés, az egy - folytonos égésű, szent tűz szívünkön és torkunkon érint. Ismertetni pedig csak könyvtárnyi könyvek, támadt eszmerajok s anyaggal, eseménnyel ellátott évtizedek fogják méltóan.
Valamikor azt beszélgettük valakivel, micsoda nagyérzés kezet szorítani olyan emberrel, kiről tudjuk, hogy szobrot fog kapni. Hajh, régen volt ez s ma már tudom, hogy a szobor is legtöbbször az elevenek galád szerencsejátéka a gazdag halottakkal. Milyen más szobor már is a Jászié: ő megcsinálta az új una eademque nobilitását Magyarországnak s ezek továbbélése, jövendő harca az ő szobra a régi una eademque nobilitás összetörendő kőbálványain. S ha van valamit érő, továbbszálló; továbbküzdő szép és jó az én kicsiny munkámban s életemben, csak abban és ott, ahol és miben a Jászi utakkal összetalálkozhatott.