Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Figyelő

Boross László: A Staggione

Nagyon szép volt. A staggione játszott a Népoperában, Az álarcosbál volt az opera címe, de nagyszerű volt! Olaszul énekeltek, nem tudtam sose, hogy mi történik, de nem is akartam tudni. Ki akarná tudni, hogy mit mondanak a habok, ha hallja a tenger mormolását, mormolását? ki akarná figyelni a vízcseppeket, ha fürdik! fürdik! Fürdik? - én nem! Ki akarná tudni, hogy mire gondol, ha nyáron ledől a rétre? ki akarna ijedni, szánakozni, békíteni, ha egyszerre a Moabitban vérengzést lát, munkásokat, rendőröket, jajveszékelő nőket? én nem! Én nem! Nagyszerű hangulatok ezek, levegők, harmónia-változatok vagy minek is nevezzem őket, pihenések és egyensúlyozott mozgalmak. Mintha nagyszerű sikerem volt és hosszú léptekkel járok az erdőben, szívom az ózont, duzzad a mellem és végül átugrom az árnyékomat és nyugodtan haza ballagok. Hát még egy opera, tele a levegő szép, változatos, összeillő hangokkal és oly látnivaló a színpad! No hát, nagyszerű volt.

Mi is történt? Legjobban az utolsó felvonás elejére emlékszem, halk csinos zene bátorkodott elő, bál volt, csupa fehér rózsaszín és itt-ott nefelejcskék, halk csinos zenére táncoltak csinos, ügyes, halk mozdulatokkal - hátul, elöl meg egy férfi és egy nő szép, zengő, bensőséges - magas! - énekhangokat váltottak egymással. Egyszer az volt a fontos, hogy ők hangokat váltottak és akkor talán nem is volt tánc, egyszer meg a tánc volt a fontos és akkor megperdült a csinos zenével és ügyes mozdulatokkal ... És így felváltva. Egy másik jelenetben három barna bársonyruhás férfi komoly, szigorú, megbeszélő énekhangokat váltottak egymással, és ott volt egy nő is, az meg az éghez fordulva énekelt, a férfiak túl szigorúak voltak neki. Egyszerre csak bejött, pávásan bejött az apród, fürge, csilingelő hangon énekelt a nőhöz, és a három férfi a háttérbe vonult, szigorú, mérges hangokat váltottak egymással és mutattak a másik kettőre - mint amikor egy kutya elégedetlen és morog - csakhogy itt hárman voltak és heccelték is egymást. Nagyszerű volt.

Pedig mily csúfosan kezdődött az este. Addig csak egyszer voltam még operában, a Tosca volt az és unalmas volt, nem értek a zenéhez semmit, nem tudok még egy walzert se komponálni, nemhogy egy már megkomponált, kész walzert elénekelni - azt se, tehetségtelen vagyok. És most kaptam egy jegyet a Népoperába, és azt gondoltam, hogy elmegyek. Még biztonság kedvéért, hogy ha unalmas lenne, legalább a szünetekben élvezzek, a kormánnyal tartó esti lapokat magammal vittem - az ellenzéki lapokat nem, mert ha egyáltalán szükség lesz lapokra, akkor már eleget bosszankodtam az operán, nem kell egyéb is. Későn érkeztem, és eleinte azzal szórakoztam, hogy igazán mind a két füllel hallok-e vagy csak eggyel? Egész jól meg tudtam figyelni, hogy mind a két füllel hallok. Gondoltam, hogy ez mégis más: előbb úgy volt, hogy az egyik fülön be és a másikon ki, most meg mind a kettőn bemegy. És végül mégis milyen szép lett!