Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Figyelő
E könyv írója egy hozzám intézett levelében megismertette velem az alapgondolatot, melyből műve kinőtt. Azt hiszem nem követek el nagy indiszkréciót, ha a levélből nehány sort idézek s ezáltal nemcsak a nagy könyv megértését teszem könnyebbé, hanem egyúttal alkalmat is adok az olvasónak egy igen érdekes és kitűnően kifejezett gondolat élvezésére. »Azt véltem megtalálni - írja Leopold a szociológia külön terét meghatározni akarván - hogy jogi, etikai, pszichológiai, politikai stb. ismereteink, vagyis a már ismert diszciplinák mindaddig nem mondják fel a szolgálatot, az emberek társaséletének vizsgálata körül: amíg az emberek szeretni vagy gyűlölni tudják egymást (elfogultság, előítélet) vagy érteni tudják egymást (fogalom), de menten kifogyunk régi diszciplináinkból, mikor az előítélet és fogalom a tömeges állandósággal lehetetlenné válik, mikor az emberek már nem ismerik egymást, mikor az értékelés már csak pszichológiai, gondolatmechanikai. A látszat-uralom világa, mely elébb nem volt, a mérkőzés nélkül való diadalok s az értékelés nélkül való hódolatok világa: íme ez a csak-társadalom a csak-éppen-társadalom. Úgy éreztem, hogy e világnak külön logikája van, helyesebben logikátlanságának törvényszerűségei lehetnek ...
Más szóval: Leopold egy egész szociológiának alapjává a presztízs fogalmát teszi, amelyet élesen elkülönít a tekintély fogalmától. A tekintély logikai és etikai motívumokra vezethető vissza; a presztízs alapjában logikátlan és etikátlan tünet és ép azért - ezt a szociológus talán nem is mondja nyíltan, de egész könyvén átérzik - rossz. Mindazonáltal ez a rossz alaptünete az egész társadalomnak.
Leopold könyve két főrészre oszlik. Az első általánosságban próbálja megadni a presztízs lélektanát, ez a rész mint minden oly munka, mely először próbál valamit tudományosan feldolgozni, elkerülhetetlenül közismert és magától értetődő tételeket foglal egyelőre még eléggé külsőleges rendszerbe. Ezt nem gáncsként mondom: hiszem majd minden tudományág bölcsőjében ilyen. Ez az elme formáinak első ráborítása az élet anyagára, mint ahogy a madarász leborítva hálóját elfogja a kitűnő pecsenyét tollastul, csőröstül és azon elkészítés nélkül, mely majdan az asztal számára oly értékessé teszi. Mindegy: a madár el van fogva!
A könyv második része Presztizs-fejezetek címen gyűjt össze adatokat a presztízs szerepéről a társadalmi élet egyes terein: szerelemben, gazdasági életben, vallásban, politikában, harcban, művészetben, tudományban. Ez adatok (sokszor nagyon érdekesek) magukkal hozzák az egész társadalom, sőt az egész történelem bírálatát is: a szem gyakran mást mond, mint a szó s Leopold bár a tudós szavaival beszél, de az erkölcsbíró tekintetével néz. S bár előszavában említi, hogy a presztízs az értékeknek is nagy szolgálatot tehet: a könyv maga a presztízstüneményeket igen pesszimista módon állítja elénk s nem gondol azoknak lehető hasznosítására a társadalmi fejlődés szolgálatában. S a legutolsó presztízsfejezet még éppen a társadalmi rendellenességek presztízséről szól, a testi és szellemi rendetlenességeknek, a dekadenciának presztízséről.
Nem tudok egyetérteni Leopold pesszimizmusával. A presztízstünemények, ha a társadalmi lélektannak csakugyan speciális alaptüneményeit képezik, nem lehetnek károsak épp e társadalom fejlődésére. Presztizse mindig az újnak, a távolinak, az elzártnak van s minden presztízstünemény visszavezethető az ismeretlen tiszteletére, vágyára vagy félelmére, azokra a mély és nagy érzésekre, melyekkel az emberi lélek minden újdonsággal szemben áll. S ez valóban nagy dolog; mert hisz az emberi élet nagy eseménye az újdonság, az új érzés: tisztelünk mindent, ami ismeretlen, távoli, ami számunkra még új érzések forrása lehet, semmit sem tisztelünk, amitől ezt nem várjuk. S szükségünk és kéjünk ez az érzés s szívesen elzárjuk megismerésünk elől a lehető érzések egy részét, hogy legyen lelkünknek izgató ismeretlen: ez magyarázata a tabutüneményeknek. S a presztízs megszűnése egy illúzió megszűnése: kéjforrás-veszteség.
A presztízs tehát azt a viszonyt fejezi ki, amelyben az emberi lélek az ismeretlennel szemben áll s lényegileg több a tekintély egy elítélendő, indokolatlan neménél.
Leopold könyvének értékét éppen abban látom, hogy e fontos tüneményekre figyelmünket felhívja. A könyv érdekes és jól van megírva, csak itt-ott ölti fel, nyilván megszokásból, a környezet hatása alatt és elvei ellen, a magyar szociológiának azt a tudálékos pózát, mely a legegyszerűbb, legbanálisabb gondolatokat, a színleg tudományos kifejezések és értéktelen műszavak bosszantó homályába burkolja. Ez a kezdeteit élő tudomány oly presztízshajhászása, melyet maga Leopold ítél el legjobban.