Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám

Pásztor Árpád: Elképzelt riport

Sohse nevessen az, aki tengerre száll! - mondja a régi halászének. Mert nem tudja, hogy milyen játékot forral ellene a vizek szigonyos istene. Southamptonban a Titanicon indultunk útnak, a negyvenezer tonnás világbüszkeségen s az alig tizennégyezer tonnás Carpathián értünk New Yorkba. Csinál néha ilyen tréfákat az óceán. Rajtam pedig gyémánt inggombos estélyi ruha volt a Titanicon, lábamon könnyű, selyemcsokros lakk félcipőcske, mostan pedig a másodosztályú Cunard steward kék spencerében nézem a felém ragyogó new-yorki épületkolosszusokat.

Mondják, hogy gyönyörű világos reggel megérkezni a new-yorki vizekre. Nekünk ritka szerencsénk van. Mi este jövünk és este nyolc óra után is partra bocsátanak. Más hajónak ilyenkor kívül kell maradni az egészségügyi állomáson, alig egy kőhajításnyira van előtte New York, odacsillognak a házak villamos hirdetései, a 42-ik utca fölött a Broadway sarkánál világos az ég a sok tündöklő transzparenstől, talán ki is hallatszik a fedélzetre Dreamland, Long-Island muzsikája, még csak egy csónaknak sem szabad az örökké locsogó vizekre szállni az este leterültével - mondom, nekünk szerencsénk van, mi este is kiköthetünk a Cunard dockjánál, a 23-ik utca alatt, mert mi a Carpathián jövünk és mi a Titanic hajótöröttei vagyunk. Ötszázhúsz és egynehányan ezerkilencszázból. És amint kiemelkedik a sötétből a sok világos szemű háztömb, amint karját a fáklyával magasra emeli a kikötő bejáratánál a Liberty-szobor, amint zúgva, sisteregve csapnak el körülöttünk a ferryboatok és a hajó vörös kéményét megüti egy pillanatra a parti reflektor forgó fénycsóvája, igazán nem tudom, hogy olyan nagy dolog-e az élet és az, hogy újra látom a zászlót, amely ott leng a Singer-building tetején. Hiszen olyan közel volt a halál s éreztem, hogy milyen egyszerű meghalni ...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

De mi az? ... Szegény asszony ... Sírva, görcsös vonaglással esett össze, amikor megpillantotta New-York sötéten tündöklő kontúrjait. Mondják, hogy miliomosnő. A ruhája szánalmasan mosolyogni késztő. A fején ezer frankos, tollas, csodaszép kalap; kopott ruháját egy másodosztályú utasnőtől kapta s egy rongyos, drapp színű férfifelöltő van rajta ... A decksteward két stewardessel a kabinjába viszi ...

És amerre nézünk, körülöttünk jómagammal együtt, mindenütt fakót arcú, tépett, rongyos emberek. Pedig mi voltunk a Titanic, az irigyelt Titanic első osztályú utasai, akik a »maiden tripp« örömeit élveztük.

Elsőnek szállottunk tengerre a káprázatos palotával. Ezer és ezer ember lengetett kendőt a parton, a zenekar víg diadalindulókat játszott, a White Star sárga kéményű, fehér csillagos hajóinak szirénái zúgtak s a kikötő minden más hajója meglendült horgonyán, mikor negyvenezer tonnánk útnak indult. Nevetve néztük, hogy a nagy vízrengéstől, hogyan szakadnak el a New York gőzös drótkötelei. Mi voltunk a tengerek ura!

Azután pedig ki a szabadba! Nagyszerű tudat, hogy sehol a világon, egyetlen tengeren sincs nagyobb, szebb, gyorsabb hajó nálunk. Mit akar mellettünk a harmincháromezer tonnás Mauretania és Luzitania, a Cunardok büszkesége? Ha ő négy nap tizenhat óra alatt fut keresztül az óceánon, mi négy nap alatt tesszük meg ezt az utat.

Kétezer dollár volt vasárnapról hétfőre a pool, hogy ki találja el az aznap megfutott csomók számát. Mr. Ismay fogadott a legnagyobb távolságra. Azt mondta, hogy hétfő délig 528 csomót futunk be. Ehhez hasonló rekordot hajó még nem ért el. S ebédnél Mr. Smith hangosan nevetett, mikor Mr. Stead felolvasta neki a New-York Herald képzeletbeli napihírét: Mauritanias record beaten!

A rekord! Mind tele voltunk a dicsőség tudatával, hogy Kolumbusz óta leggyorsabban mi keltünk át az Atlanti óceánon. A tengerek történetében a legnevezetesebb lap a miénk. És nincs-e abban valami nagyszerű, gyönyörűséges, részt venni egy ilyen rohanásban? Tudom, hogy nem sikerült, éreztem a roppanást, amint neki rohantunk a jéghegynek, láttam misz Gwendolin aranyszőke nyitott haját, amint elmerült a jeges vízbe és aláhúzta a halott, gyönyörű lányt - és mégis azt mondom: hátha sikerült volna? Bennünket ünnepelne ma mindenki. A Titanic az emberiség előretöréséért futott, a jéghegy volt ostoba, amelyik elébe került.

Ki hitte volna? A szép, sugaras délelőtt, miközben a fedélzeten a zenekar játszott és a stewardok a meleg, finom levest szervírozták az apró csészékben, neki támaszkodtunk a fedélzetnek s elbámultunk észak felé, ahol a tenger peremén kékes, halványszürkés kis csíkok látszottak a víz felett. Jéghegyek! mondták a matrózok, a new-foundlandi partok alatt járunk. És ebéd alatt a leányos képű, fiatal arcú Marconi tiszt mesélte, hogy Cape-Raceről híreket kapott, hogy hatalmas jéghegyek úsznak a vízen ... Ki fél tőlük? A Titanic nem! Go ahead! ... Előre! ...

Hogy elgondolkoztam ... A kikötőben a zászlók mind félárbócra vannak eresztve ... Mi ez? ... Mi nem kaptunk semmi hírt, hogy mi történt a többiekkel? ... Az egész kikötő gyászol ... Hoboken éppen úgy, mint a new-yorki part ... És a Cunard pierjén fekete ruhás, hallgató sokadalom. Rettenetes csend ... Úgy látszik amazokkal mindennek vége ...

- - - - - - - - - -

Ki ez az úr, aki a kikötőparancsnokság hajójával a fedélzetre jön. Élénken és hevesen gesztikulál. A Carpathia kapitánya indulatosan feleli:

- Megtagadok minden felvilágosítást ... Ön nem bírám!

- De igen! ... Önnek nem volt joga ahhoz, - feleli indulatosan az idegen - hogy Amerika népét öt napig minden hír nélkül hagyja. Ezerötszáz ember veszett el. Ez nem a Carpathia, ez egész Amerika ügye. Én a The Sun nevében beszélek!

Hja, vagy úgy ... Riporter ... Néki lapja és Amerika az egész emberiség ... De mily rettenetes! ... Ezerötszáz ember veszett el ... Tehát rajtunk kívül mindenki ... És összeborzadok, csukló zokogásba török ki. Csak most értem meg mi történt. Messze kell lenni az átélt veszedelmektől, hogy igazán megérthessük, hogy féljünk tőlük.

Mindenki sír ... Nem is tudom, hogy kerültem a partra. Megrohannak, betesznek egy automobilba, rohanunk végig a Broadwayn és megállunk a Herald Squareon. Fiatal emberek vesznek körül és visznek föl a New-York Herald előkelő, hatalmas üvegtáblás palotájába. Már tudom mi a szerepem ... Már látom magamat a reggeli kiadásban ... A Titanic katasztrófája ... Saját külön kiküldött hajótöröttünktől.

A szerkesztőség óriási birodalmában a munka abba marad, mind körém sereglenek, a fotografáló terem rengeteg erejű villamlámpái kigyúlnak, a szénpólusok sercegve támadnak szikrát ontva egymásra, bevisznek az egyik szobába.

- Uram, mondjon el mindent a Titanic utolsó estéjéről ...

- Helyes ... Jegyezze . .

Miss Gwendolin Monburakkel vacsora után találkoztam a fedélzeten. Másfél óra volt még a bál előtt. Mert nászútját tette meg a Titanic, a tengerrel lépett frigyre s minden este ujjongó mulatság volt a fedélzeten. Az urak egy része már frakkban a dohányzóba, vagy a bárba vonult, a hölgyek pedig a kabinjukban öltözködtek.

Mr. William Stead, a békeapostol, már az este is fáradtságról panaszkodott s aludni ment. Világos, csillagos, holdas éj volt s a fedélzet egy szögletében a három Miss Appleton játszott shuffleboardot Mr. Wilde-del, az első tiszttel. Sokan odabent az olvasóban képes levelezőlapokat írtak tucatszámra.

Miss Gwendolin már felkészült a bálra. Könnyű kis fehér ruhája kilátszott a fehér, kedves, prémmel szegélyezett belépő alól, melyet tréfásan »téli fürdököpeny«-nek neveztem el, szőke, csillogó haja leomlott a derekáig. A lépcsőn, hátul, a fedélzet végén, a második osztály fedélzetére mentünk le és megállottunk a hajó csúcsán, amely alig néhány méterre siklott a víz fölött. Mellettünk vígan forgott a csomómérő kereplője, a rája feszített zsineg karcsú homorodással feszült meg, a negyvenezer tonna éles, tündöklő, fehéren forró, sistergő és habzó sávot vágott a vízre, a turbinák egyhangú, szinte kattogó rezgéssel vitték a tündöklő óriást. Két és fél napi út volt mögöttünk, körülöttünk a bazalt fekete víztömeg, amelyen, mintha fényes szénsziklákra sütne a hold, ezüstös fátylak lebegtek.

Miss Gwendolin csípője kicsit hozzám ért. Akarattal, vagy öntudatlanul-e? A fIört érzete azt súgta, hogy akarattal.

- Miss Gwendolin - mondtam neki hirtelen - engedje, hogy meg csókoljam?

Mosolygó kacérsággal, megbotránkozást tettető jókedvvel fordította kicsit félre a fejét s úgy nézett rám kék gyermekszemével. De én elszántan folytattam:

- És engedje meg, hogy leleplezzem a hajón utazó férfiakat. Mi mindnyájan tudjuk, hogy a Titanic ezzel az útjával rekordot teremt, hogy négy nap alatt érünk Southamptontól Sandy Hookig s valami vad, ellenállhatatlan vágy fog el minket, hogy ezen a négy napon szülessen egy szerelmünk, a férfihiúság gyötör, hogy legyen kalandunk, akadjon egy kis sikerünk. Ez kell nekünk. Segítsen rajtam.

És Miss Gwendolin kacéran hátrahajtotta fejét és finom, véresen piros ajkát leheletnyire nyitva ki, énekelte csillogó fogai között a Brodway keringőt: »If you please, if you please!«

A fedélzeten felharsant a zenekar játéka, megkezdődött a bál, magamhoz ragadtam, megcsókoltam. Mint egy kis madárka, pihegett a karomban és fényes szemét boldog, fényes könnyzománc borította el. Színes, derűs másfél óra volt, azok közül való, amelyekben elfelejtjük, hogy élünk, hogy küzdelmeink, bukásaink, céljaink vannak s amelyekben mint játszó gyermekek vetjük magunkat az időbe. A nemzetek kifeszített zászlói voltak a fedélzeti bálterem fala, szines villamos körték százainak girlandja adták a világosságot s a hölgyek estélyi ruhái, ékszerei, milliós gazdagságot, fényt árasztottak. A zene vidáman zengett ki a habokra, nehány kilométerre tőlünk egy kifeszített vitorlájú háromárbócos siklott tova feketén, csak oldalán és középárbóca csúcsán fehérlett az előírt világosság. Biztosan hallották a muzsikánkat és irigyen sóhajtották: - A gazdagok hajója.

- - - - - - - -

A hajókürtös szünetet fújt. Féltizenkettőt ütött a hajóharang, az árbóckosárból kihallatszott az őr hosszú, vontatott kiáltása. Ébren van. A stewardok frissítővel, teával jártak körül. Lent a szalonban és fent a fedélzeten boldog párok, káprázatos sokadalom. Nagy csomó férfi vette körül Butt őrnagyot, Taft elnök hadsegédét, aki humoros históriákat mesélt el a kubai háborúból. Mr. Ismay a kapitánnyal pezsgőzött. Hogyne! jókedve volt, a hajó huszonhárom csomót csinált óránként, a Mauretania és Luzitania rekordját levertük. A White Star osztaléka több lesz, mint a múlt évi harminc százalék.

Gwendolinnal éppen a francia és német zászló sarkába kerültem. Szavamat vette, hogy okvetlenül meglátogatom a californiai San Diegoban. Ott laknak »in a pretty bungalow«.

De egyszerre, váratlanul megszólal a hajó ködkürtje, háromszor egymásután bőg bele a csillagos éjszakába, Smith kapitány piros arccal kel fel a helyéről és tántorogva siet a kapitányi híd felé, a tisztek elrohannak és észre sem vesszük, a hajó óriásit zökken, mintha az elejét egy láthatatlan, óriási kéz a magasba emelte volna. Furcsa ropogás hallatszott és a következő pillanatban a deckstewart elordítja:

- Jéghegybe ütköztünk!

- That's all? kérdi Colonel Astor és tovább hallgatja Major Bull történeteit.

Csak a fedélközi utasok ijedtek meg. Mint a patkányok, rohantak fekete tömegben a fedélzetre, ők egész életükben csak bajhoz, hányattatáshoz, veszedelmekhez szoktak, a szegénység gyávákká teszi az embereket és rongyaikban egyszerre a fedélzeten termettek ...

- Mi történt? - ordították. - Betört a hajó!

Mi első osztályúak mind a hajó határkorlátjához futottunk és úgy bámultuk ezt a groteszk, szinte cirkuszi látványt. A harmadik tiszt egy pár matrózzal brutálisan kergette őket vissza kabinjaikba, de a tömeg megvadult.

- Nem megyünk! ... Látni akarjuk, hogy mi történt?

Mellettünk pedig, minket kitolva útjából, feketén siklott tovább a jéghegy. Súgva zizegett el a hajó oldalánál, fölötte álmukból fölvert madarak vijjogtak. Eltűnt tükrözve a holdfényben - magunk maradtunk a tenger közepén.

- - - - -

A második Marconi-tiszt nevetve jött hozzánk:

- Mulatságos. Leadtuk a Franconiának, hogy nekiütődtünk egy jéghegynek. Alig két órányira van tőlünk. Azt kérdezte, hogy jöjjön-e segítségünkre ... A bolond! ... Az ő tizennégyezer tonnájával akar segíteni a negyvenezer tonnás Titanicnak ...

- Talán valami baj van? - kérdezte az örökké tengeribeteg Miss Nellie Walcroft.

- Semmi! ... Semmi! - nevetett a hajómérnök - táncoljunk tovább. ...

Mr. Hartley összeszedte zenekarát és rákezdett egy pattogó twostepre. Észre se vettük, hogy a hajó lassítja a futását. Az első osztály dúsgazdag emberei nyugodtan mulattak tovább. Vajon lehetséges-e hogy harmadfélezer dollárjukért ne biztosítsák nekik a lehető legkényelmesebb utazást? ...

Miss Gwendolin nevetve nézett rám, amint tovaröpítette a fiatal John Nickerin.

Mr. Ismay a kapitányt kereste. Sehol se találta, végre egy matróz jelentette, hogy a hídon van. Éppen akkor ment arra Mr. Wilde.

- Hallo, Mr. Wilde? ... Baj van? ... Mi van a recorddal?

- A jéghegy betörte az orrunkat, félek, hogy Halifaxba kell kikötnünk.

- Ostobaság! A Titanic még félholtan is New Yorkba ér - felelte a White Star aligazgatója.

A zene tovább harsogott, a jókedv tovább hömpölygött mámorosan. Ostoba aki a Titanicot félti.

Csak a fedélközön volt óriási futkosás. A mélységekből condrákba öltözött anyák hozták fel karjukon gyermekeiket, fiatal lányok a kezüket tördelték és kétségbeesve ordították.

- Vízzel van tele a hajófenék! ...

És egy feketehajú, magából kikelt patkány felkúszott a korláton, közéjük vetette magát és átölelte Mr. Wilde térdét. - Mentsenek meg minket, elsüllyed a hajó!

Ebben a pillanatban egyszerre a szivembe nyilallt. Lehetséges-e ez?

- A mentőcsónakot! ordította egy másik rongyos, valami olasz. És senkit se kérdve kúszott fel a drótlétrán az egyik mentőcsónakhoz.

- Megállj! ordította a hídról a kapitány.

- Nem! A mi életünk is élet, nem csak a gazdagoké! - és másik két fedélközi is közöttük termett már és kapaszkodtak fel a csónakra. A kapitány hirtelen hátsó zsebéhez nyúlt, egy heves kézmozdulat, éles, csattogó dörrenés, amilyet csak a Browning ad és az olasz véres fejjel zuhant a vízbe.

Mindenki megdermedt. Vér. A kapitány lelőtt egy utast. Ez már többé nem lehet játék, a zúgó hullámokon a halál dübörög felénk.

- Az asszonyok és lányok sorakozzanak! Bocsássák le a mentőcsónakokat! hangzott az újabb parancs.

És most egyszerre mindenki mindent tudott. Vad kavarodás, lárma, a matrózok rohantak fel a drótlétrákon és csikorogva ereszkedtek meg a mentőcsónakok csigái. Úgy, ahogy a manővereken szoktak velük játszani, mikor délután szórakoztatják az óceánjárók utasait egy kis tengerészeti mulatsággal.

Nem tudok többet, nem láttam mást. Csak a hajó korlátjához rohantam és lenéztem. Mögöttem kusza zsibongás, üregükből kidagadt szemek és női sikoltások. Néhány revolverlövés. Öngyilkosok-e, vagy másokat lőttek-e le? Nem tudom. És a halálos forgatag fölött, mint a pokol ordítása harsogott, ordított, bőgött a zenekar játéka. Valami négernótát fújtak. A hajó oldalán pedig kinyílt az alsó ajtó és ahol a gépház van, egyik fűtő bújt ki a másik után és csúszott le kötélen az első mentőcsónakba. Ők odalent mindent tudnak. A gépeknek vége. A hajó elveszett.

Egyik asszony a másik után kúszott a csónakokba, jajgattak, búcsúzkodtak, a szemérmes missek letépték a szoknyájukat, hogy ne gátolja őket. A »Lifeboat No .7« már telve volt, amikor odaért miss Gwendolin.

- You! ... You! ... ordította felém széttárt karral, úgy hangzott, mint vad sikoltás, hogy segítsem beemelni, felállott a hajó korlátjára, de egy matróz ledobta és ő ugrott be a csónakba az evezőhöz ... Egy fehér vonalat láttam a mélybe hanyatlani ... Vad erővel törtem át a tömegen egy másik csónakhoz ...

- No ... No sir! ... állotta utam Butt örnagy ... Csak a nők! ...

Mit tegyek ... Még egy dörrenés, úgy hallottam, a kapitány lőtte magát agyon ... Ne kérdezzenek tőlem részleteket ... Semmit sem tudok ... Hat, hét csónak úszott már a vízen ... Nemsokára mindet lebocsátják ... És azután hova menjek én? Az egyik most ér a vízbe ... Félig üres, még van benne hely nekem ...

A korlátra állok, vége! ... Összecsap fölöttem a jéghideg víz ... A szemem kinyitom, egy másik csónakhoz jutottam ... Egy lapátot tartanak felém ... Dermedő kézzel fogom meg, mellettem egy másik kéz ... kis, gyengébb kéz ... A gyűrűjéről megismerem ... Vagy én, vagy ő ... Letépem, a csónakba emelnek ... Csupa halálsápadt arc, a hajó vagy négyszáz méterre van tőlünk ...

Egy asszony úszik felénk, egyik kezében kis fehér kutya. Igen, tudom, mesélte ... Miss Silina Jesburg, Rómából hozta a csöpp állatot magával ...

- Help! ... Help! ... sír és vége ... A csapzott, fehér pont még egy percig ott lebeg, aztán elsodorja a hullám. A lapát valamibe megakad ... Egy fehérruhás lány. Szőke haja mint vízi hínár lebeg és húzza le a mélybe. A hajóról pedig ide hallik a zene, de most komoran és fájón, mintha ezer ember énekelné szívet tépőn:

Nearer, my God to thee,
Nearer to the ...

Aztán egyszerre kialudnak a lámpái, elromlott a villamos telep, csak egy rengő, fekete kolosszus mered bele a csillagos éjbe, rémes, elnyújtott sírás, nyögés, jön egy óriási hullám, tovább dob minket, felnézünk, a fekete tömeg eltűnt, sötét és rengő a tenger, csak fent ragyognak a közönyös, örökké fényes csillagok ... Semmi közük az emberekhez.

Még mintha az árbócokból valami kimeredne ... Hideg van ... Az evező egy másik halottba csapódik ... Ki törődik vele ... Olyan mindegy.