Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám
A legfinomabb iróniával mégis csak a történelem dolgozik. Egy évvel ezelőtt P. J. G. Hagen, X. Pius pápa udvari csillagásza mély hajlongások között jelentette az egybegyűlt bíboros kollégiumnak, hogy sikerült a föld forgásának újabb mechanikai bizonyítékát felfedeznie. Oh, Galileo Galilei, éppen a pápa udvari csillagászának.
Mert lehet ugyan igazság abban, amit a vallási reneszánsz hívei mondanak, hogy katolicizmus és tudomány nem ellenségek, igaza lehet Emile Boutroux-nak vagy F. C. Schillernek is, hogy az értelem sohasem lesz képes néhány olyan kérdésre felelni, amelyre a vallásos érzés egy éles dobással habozás nélkül válaszol, sőt bizonyos mértékben igaza lehet Mr. F. Hugh Capro úrnak is, aki Spencerben egyetlen gondolatot sem talált, amely nem lenne benne a bibliában de ez mind nem változtat azon a tényen, hogy a vallás nemcsak hit és érzelem, hanem szervezett egyház is, vagyis hatalmi szervezet. És ez igaz legelső sorban a katolikus egyházról, mely a pozitív világfelfogással nemcsak erkölcsi és jogi, hanem tudományos és filozófiai téren is szemben áll.
A római egyház pedig sohasem fogja elfelejteni azokat a sebeket, amelyeket a modern természettudománytól négy évszázadon át kapott. És hogy ezt ösztönszerűen mindannyian érezzük, azt legjobban akkor láttam, mikor néhány esztendővel ezelőtt a pápa megengedte Szent Péter templomában a villannyal való világítást. Aki olvasta, mekkora jelentőséggel regisztrálta ezt az eseményt az európai sajtó, az nem nyomhatta el magában a gondolatot, tulajdonképpen a pápa és az elektromosság még mindig ellenségek.
Elnézést kell kérnem, hogy az egyházzal kezdem, de a mai iskoláról és pedig a középiskoláról írván, lehetetlen nem az egyházzal kezdeni, amely a középkort mégis csak a legelevenebben megőrizte és őrzi szervezetében.
A középkor lezárása óta az európai történelem nem más, mint az egyház szakadatlan háborúviselése a modern természettudomány ellen. Emlékezetbe idézem, hogy ez a háború két arcvonalban folyt. A feudális rendszer ellen az ipari rend, a fennálló szellemi hatalom, vagyis az egyház ellen a természettudományok intéztek támadást.
A nagy forradalom az új rend és az új szellemi hatalom teljes diadalát hozta minden vonalon - de már a nagy forradalomra következő restauráció a szellemi és erkölcsi élet irányítását vissza helyezte az egyház kezébe.
A dolog tehát úgy áll, hogy a gazdasági élet területén az állam megtartotta kezében a vezetést, de a lelkiekben és erkölcsiekben az egyházak hatalma visszaállíttatott.
Alig van olyan szociológus, aki a mai államnak erre a kétlelkűségére reá nem mutatott. Annál kevesebben vannak, akik a mai iskolában is meglátták volna ugyanezt a kétlelkűséget. Pedig az állam nemcsak a felnőttek erkölcsi és szellemi életének irányítását bízta az egyházra, hanem a gyermekét is. A mai iskolai terv és pedig, úgy a népiskolai, mint a középiskolai és az egyetemi is az állam és az egyház kompromisszuma.
Én azt hiszem, a dolog ilyen beállítása a mai iskolai oktatás szempontjából rendkívül jelentős. Lehetetlen enélkül megérteni, mi az oka annak, hogy a mostani gimnáziumi oktatás elleni támadások majdnem teljesen hatástalanok.
A mai gimnázium, a klasszika-filológiai oktatás nyomorúságát annyian és olyan ellenállhatatlan argumentumokkal bizonyították be, hogy a hozzá való ragaszkodást más okokból, mint politikai okból megmagyarázni lehetetlen.
Alig van pedagógus, aki nem olvasta Spencernek az Intellectual, Moral and Physicat Educationját. Ez a könyv 1862-ben jelent meg, tehát negyven évvel ezelőtt és a mai oktatás haszontalanságát már olyan széttörhetetlen érvekkel fejtegeti, amelyekhez azóta alig lehetett valamit hozzátenni és amelyek elől kitérni lehetetlen. És ezek dacára, az eddigi eredményt tekintve, ez a könyv teljesen hatástalan maradt. Hiába mutatta ki Spencer és Spencer óta hiába mutatták ki százan meg százan, hogy amit a mai iskola nyújt, ha nem is teljesen értéktelen, de nem is a legértékesebb, amit a mai tudomány nyújtani képes - hiába mutatták ki, hogy éppen arról alig tud valamit a tanuló, amin az egész modern gazdasági élet nyugszik és hogy azokat a nélkülözhetetlen ismereteket, amelyekre szünettelen szükségünk van, csak úgy mellékesen, az újságokból, a vasúti kupékban, társalgás közben, ahogy Spencer mondja: a »sarokban és a zugokban« sajátítjuk el, maradt minden a régiben. Lehetetlen fel nem tennem, hogy azok, akik ma az oktatásügyet vezetik, és sokkal jobban értenek a pedagógiához, mint én, mindezt nem tudnák, és nem hiszem, hogy bátorságuk volna azt mondani, hogy a mai iskola, főleg a gimnázium a társadalmi boldogulás azon mértékét adja, amelyet ma adni képes. A klasszika-filológiai oktatáshoz és módszerhez való ragaszkodás oka tehát nem lehet más, mint politikai: meggátolni, hogy a természettudományi szellem - amelynek annyi benső közössége volt a szociális forradalmakkal - a maga fönséges terjedelmében és erejével az iskolában diadalmaskodjék.
Aki ezt nem látja, az meggyőződésem szerint átböngészheti az összes Schulvereinok jegyzőkönyveit, és röpiratait, a dolgokat a maguk leglelkükben nem látja.
Azt gondolni, hogy a mai iskolai rendszerhez a politikának, és pedig a konzervatív politikának semmi köze sincs, nagyfokú korlátoltság. Pedig a pedagógusok jó része azt gondolja, hogy az a kérdés, hogy a humanista műveltség terjesztessék-e továbbra is, tehát egy némi változtatással középkori műveltség, vagy a modern természettudomány, irodalom, és tudomány, elsősorban neveléstani kérdés. Azt gondolják, hogyha ma talán nem is az az oktatási rendszer van érvényben, mely a mai ismeretek mellett a leghelyesebb, ez csak azért van így, mert a mostani tanterv készítői nem képesek a mostani tanterv hiányait felismerni. Magam részéről vezető pedagógusainkat nem látom sem ilyen becsületeseknek, sem ilyen ostobáknak. Az állam szolgái ők, akik azt tartoznak tenni, amit az osztályok erőviszonyai követelnek. És a hivatalos pedagógiai iratok csak arra szolgálnak, hogy elrejtsék az osztályuralomnak azt a formáját is, mely a mai iskolai tantervekben jut kifejezésre. Ahogy a mai osztályuralom sehol sem nyílt és kifejezett, hanem évezredes ideológiákkal van leplezve, ugyanez áll az iskolára is.
A hivatalos pedagógusok túlnyomó része meg van lelke mélyén győződve, hogy a klasszika-filológiai oktatás éppen úgy alacsonyabb rendű a modern természet- és társadalomtudományokkal szemben, mint a görög vagy római természettudomány vagy termelési mód a maival szemben. Azt is tudják, hogy a mostani klasszika-filológiai nevelés nem egy letűnt - a középkorival szemben kétségen kívül magasabb rendű - kultúra ismeretét jelenti, hanem csak néhány görög vagy római autorból néhány fejezetet. Én nem olvastam sem Homéroszt, sem Tacitust, sem Plátót, csak egy-két fejezetet mindegyikből. Azt állítani, hogy ennek a néhány fejezetnek az ismerete felér avval a fáradsággal, amelynek árán megszereztem, nyolc éven át vagy heti harminc órában (az otthoni tanulást is beleszámítva), nem tehetek róla, de ezt állítani - ki kell mondanom - vagy elvetemültség, vagy elképesztő bornírtság.
- Nem-e a természet a mi legnagyobb tanítómesterünk? - kérdi Mach. Talán a görögöktől tanuljunk, talán az ő kisvárosi világnézetűk, babonájuk, jósdáik legyenek az örökbecsű minta? Vagy talán Arisztotelész olyan felülmúlhatatlan, aki képtelen volt a tényeket megkülönböztetní a szavaktól? Vagy Plátó talán, az ő agyafúrt dialógusaival, üres, rendszerint gyerekes dialektikájával? A rómaiak talán, szópompás ürességükkel, korlátolt filiszterfilozófiájukkal, állat- és emberkínzó mulatságaikkal az örökbecsű tanítómesterek? Vagy tán Pliniustól tanuljunk, aki a bábákra hivatkozik tudományos tanúkként, és maga is olyan szellemi nívón áll, mint egy javasasszony?
Tegyük fel, hogy valamennyi hivatalos tantervkészítő belátná azt, hogy a mai iskola nem nyújtja a boldogságnak azt a mértékét (mert mondjanak akármit, legvégében minden emberi intézmény ezt a célt szolgálja, minél jobban tagadják, annál erősebben, sőt Spencer megmutatta, hogy ezt a célt szolgálja, még az aszketizmus is) amelyet nyújtani tudna. Ez esetben sem lenne hatalmukban az oktatás mai rendjét megváltoztatni, mert ez a boldogság szaporulat csökkentené az uralkodó osztályoknak a mai rend szerint kijáró jólétét. Szerintem ugyan, ez csak a népesség egy elenyésző csekély számának válna hátrányára, de ma éppen ez az elenyésző csekély szám tartja kezében a javak és a lelkek feletti hatalmat.
Hogy a klasszika-filológiai oktatáshoz való ragaszkodás politikai okokból történik, nem nehéz bebizonyítani.
Wilhelm Ostwald 1907-ben a »Verein für Schulreform« meghívására Bécsben előadást tartott és kifejtette álláspontját, a mai oktatási rendszerrel szemben, mely a súlyt a filológiai stúdiumokra és a történelemre helyezi. Az érvek között, amelyeket felsorakoztatott, talán a legnyomósabb volt, hogy a mai iskola nem fejleszti, hanem tönkreteszi az emberek képességeit, hogy a mai gimnázium egy emberbutító intézmény. Nosza, sietett az osztrák közoktatásügyi miniszter a hatás ellensúlyozására a túlnyomó részt reakciós tanárokból és papokból álló »A Humanista Középiskola Barátai« c. egyesületet összehívni, ahol a legerősebb argumentuma az volt Ostwalddal szemben, hogy a hazai nyelv szeretete csak a latin-görög nyelv ápolása mellett lehet bensőséges.
Ilyen érvvel szemben lehet-e komolyan harcolni?! Én nem habozom kimondani, hogy amint a múlt század elején a munkás összetörte a gépet, hogy ezáltal megakadályozza a technikai produkció azon mérvét, mely az akkori ismeretekkel lehetséges volt, ugyanezt teszik ma a haladás ellenségei szellemi téren.
Meg kell akadályozni a szellemi produkció azon mérvét, mely a fennálló rendet rohamosabb haladásra serkentené. De még a munkást mentette az, hogy a gép kenyerét vette el, a szellemi produkció tervszerű csökkentésének hívei ilyen mentségre nem hivatkozhatnak.
De mást mondok. A klasszika-filológia is egy meghamisított klasszika-filológia. Nem Apolló vagy Epikur szelleme jut benne kifejezésre, hanem Plátóé meg a Stoáé, mert ez átment a kereszténységbe. A középkor lelke jut a hellén-római világ ismertetésében kifejezésre, nem a hellén vagy a római.
Mert három dolog jellemzi nézetem szerint legjobban a mai gimnázium szellemét.
Először, az antiintellektualizmus, mely tagadja, hogy az ember szociális és erkölcsi életében is az értelmet illetné meg a vezető szerep. Ez az irányzat ma a történelem tanításában és az irodalmi olvasmányok kiválogatásában jelentkezik. Hogy egyúttal antidemokratikus is, arra nézve elég lesz rámutatnom a görög népmozgalmak és a nagy francia forradalom elleni ellenséges érzületre. Ellenben nem emlékszem, hogy egyetlen elítélő szót is hallottam volna arról a gyalázatos rablásról, amellyel a rómaiak három világrész összes népeit kifosztották.
Másodszor, az ideális nevelés, valláserkölcsi nyelven: az élet megvetése, az aszketizmus. Az ideális nevelés legfontosabbnak nem azoknak az ismereteknek az elsajátítását tekinti, amely az embernek a természet feletti uralmát hozza meg, hanem az önmagunk felett való uralmat. Lényegében a lemondás tana ez és hogy az osztályuralomnak milyen erős fegyvere, a történelmi materializmus eléggé megvilágította. Az ideális nevelés, ha beteg vagy, nem gyógyszerrel próbálja sebedet gyógyítani, hanem előadást tart arról, hogy a hős milyen könnyen tűri a fájdalmat. Ehhez valóban szükség van stilisztikára vagy retorikára, de a természet felett való uralmat sem retorikával, sem szónoki griffekkel nem lehet megszerezni. Az ideális nevelés filozófusa Seneca, a Stoa bölcse, aki három könyvet ír a Haragról, védőiratot szerkeszt milliókat érő palotában az anyagyilkos Néró érdekében, miközben dühös szavalással fejtegeti, hogy az igazi filozófusnak egészen mindegy barlangban lakik-e, vagy boltozott csarnokban. Klasszikus példája az ideális nevelés tehetetlenségének.
Az ideális nevelés nem kenyérkereső embereket nevel - ez durva materializmus lenne - hanem hősöket, nagy szónokokat és államférfiakat. Az ideális nevelés nagyszájú ügyvédek és politikusok szónoklatain tanítja meg az ifjút arra, hogy a szónoklás a közéletben milyen fontos, de nem tanítja meg, hogy egy cseppet sem fontos olyan társadalomban, amelyben nincsenek munkanélküli osztályok, ahol mindenki részt vesz a társadalmi gazdaság produkciójában. Az ideális nevelés arra is megtanít, ki volt a múlt század elején a legnagyobb költő vagy színész, de nem tanítja meg, mikor született vagy halt meg Faraday vagy Ampére, nem képes a tanítvánnyal megértetni, hogy a békés termelési rend a legmagasabb ideál és hogy egy gyárigazgató, aki a Ganz-Danubius-gyárat vezeti, van akkora legény szellemileg is, mint az az újságíró, aki igen ügyes szonetteket írt. Váltig hirdeti, hogy a munka nem szégyen, de magatartása, egész gondolkodása elárulja, hogy lelke mélyén a testi munkát megveti, mint egy görög bölcs vagy római katona.
Az ideális nevelés alól kikerült tanítvány körülbelül negyven éves fejjel jön rá arra, hogy amit az iskolában tanult, nem tudomány, hanem leplezett tudatlanság, mondjuk ki, háromnegyed részében szamárság és később, mikor látja, hogyan szereztek játszva vagyont olyanok, akik nem jártak gimnáziumba, rájön arra, sajnos későn, hogy a családjának nem tud kenyeret adni, mert ideális nevelésben részesült.
A mai gimnázium harmadik alapvonása: a dialektika, tannyelven szólva, a stilisztika és retorika. Ez nem két tantárgy, hanem a humanista oktatás fundamentuma. Aki a természettudományok történetét ismeri, tudja, hogy minden tudomány keresztülment azon a fokon, melyben a kísérlet és megfigyelés helyett a szó volt az úr. A skolaszticizmus sem más, mint stilisztika és retorika minden téren, a természet megismerésében is. A skolasztika a természet problémáit stilisztikával és retorikával akarja megoldani, éppen úgy, mint az ideális nevelésben részesült ifjú a társadalom és a politika kérdéseit. »A természet irtózik az űrtől«, »az altató azért altat, mert van benne altató erő« a flogiston elmélet az életerő, stb., mindez nem más, mint stilisztika és retorika. De a stilisztika a természettudományokból túlnyomó részben kiszorult, de megmaradt még a politikában és a pedagógiában. Legbiztosabb jele annak, hogy egyik sem jutott még el a természettudomány rangjára és mindkettő metafizikai kuruzslók kezében van. »A neveléstudomány - írja Ostwald - alkalmazott pszichológia és a klasszika-filológia tanulmánya alapján nem ért hozzá többet, mint a paraszt a kultúrhistóriához« (Forderung des Tages,)
A stilisztikával és retorikával felszerelt ifjú elpirul, ha az akcentust helytelenül ejti ki és Iphigénia helyett Iphigeníát mond, vagy ha nem tudja felsorolni a görög múzsák neveit, de magától értetődőnek tartja, hogy nem tudja, milyen funkciót végez a hátgerinc, vagy az Eustach-cső, vagy mennyi a normális száma a pulzusverésnek. (Spencer hasonlata.)
A stilisztikán, retorikán és irodalomtörténeten művelődött ifjú elég jól ismeri Mikes Kelemen vagy Vas Gereben írásmodorát, de sejtelme sincsen, milyen módszerrel dolgozott Galilei, Newton, vagy Maxwell és hogyan jutott felfedezéséhez egy-egy nagy gondolkodó. Úgy látszik, a természettudományok története nem olyan jelentős, mint a középkori krónikások szerelmi elbeszélései. Míg regényt vagy színdarabot olvas, eléggé feltalálja magát. Bírál és vitatkozik. De ha bajba jut, nem tudja, az alispánhoz fusson-e, vagy az adóhivatalhoz, melyek a leggyakrabban előforduló betegségek, sejtelme sincs, miből él az ország, mennyi búza terem Magyarországon, védvámos ország vagyunk-e, vagy nem, sőt azt sem, hogyan kell egészségét megőriznie. Nem is sejti, hogy amit megtanult mint kétségtelen igazságot, akörül az illető tudományágban a leghevesebb viták folynak. Tétess vele egy egészen egyszerű fizikai kísérletet, vagy kérdezd tőle egy a mindennapi életben ezerszer előforduló tünemény magyarázatát és meg fogsz győződni, hogy nem képes a betanult algebrai képletnek, vagy törvénynek a valóságban előforduló jelenségre való alkalmazására. Soha egy fizikai kísérletet maga nem végzett. Lehet-e az ilyen tudomány alapos természetismeret.
Nem folytatom tovább, minek sorolnám fel az egész rendszer szegénységét. Csak két dolgot akarok még megemlíteni.
Az elsőre Wilhelm Ostwald mutatott rá, a másik egy nagyon éles megfigyelést eláruló vallomás.
Ostwald 10 az l-hez teszi annak a ténynek az igazságát, hogy azok a fiatalemberek, akik későbben az emberiség büszkeségei lettek, vonakodtak lenyelni azt a szellemi táplálékot, amelyet nekik a középiskola nyújtott. Szerinte: »Nagy embert eleget produkál a természet, de legnagyobb részét az iskola megsemmisíti... Ez kemény igazság, de ki kell mondanom. A nagy emberek élettörténeteinek megvizsgálása arra az eredményre vezet bennünket, hogy a középiskola egy olyan berendezés, mely a népben meglévő zseniális képességek elpusztítására szolgál«.
A másik talán még jellemzőbb. Egy nagy magyar képes heti lap kiadója, többszörös milliomos, egy alkalommal így szólt egy ösmerősömhöz: »Tudja-e, minek köszönhetem én a szerencsémet? Hogy nem jártam gimnáziumba«.
Jellemzőbb kritikát a mai gimnáziumi oktatás értékéről sehol sem olvastam.